Kihátrálás a szükségállapotok tükörképeibe

Részletek

nincs hol nem lenni

Roginer Oszkár 1986-ban született Újvidéken. Irodalomtörténész, kritikus. Fő kutatási területe: A jugoszláviai magyar irodalom terei – A jugoszláviai magyar irodalom és a téralapú közösségi identitás-konstrukciók viszonya (1945-2010). A FISZ tagja.

Antalovics Péter első, Örökszoba című kötete idén jelent meg a Forum Könyvkiadó gondozásában. A vékonyka, Gemma-sorozatos füzetecskében egy sajátos költői rend tárul fel az olvasó előtt, egy meglepetésszerűen koraérett, odafigyelésre érdemes világ, amely a soron következő kötetekben még letisztultabb formában, még precízebben, még cizelláltabban szólalhat meg. Külön érdekességnek számítanak David Gromilović illusztrációi, amelyek helyenként egész lapokat is beborító, a poloskák családjához tartozó verőköltő bodobácsokból állnak. Méretük és színük tekintetében pedig annyira élethűek, hogy a lapozás keltette mozgás során szinte összeszaladnak az ember szeme előtt a papíron.

A négy ciklusra osztott kötet egy fiatal hang első megnyilvánulásainak gyűjteménye. Az olvasó előtt ilyen értelemben egy érdekes, többévnyi munkára visszatekintő válogatás áll, amely által betekintést nyerhetünk egy alakulástörténet tematikai, motívumbeli, nyelvi, identitásbeli első lépcsőfokára. Azt a bizonytalanságot, kétségekkel terhes állapotot körvonalazza, amelyet egy fiatal akkor tapasztal, amikor már eleget írt ahhoz, hogy annak súlyát érezze – még akkor is, ha az csupán egyéni szinten nyilvánul meg –, de még nem biztos abban, hogy az át- és átjavított szövegek másoknál is olyan nyomot tudnak majd hagyni, mint a saját tapasztalati horizonton. Egyfajta lírai öntudatra ébredéssel van dolgunk. Az első, jelzésértékűen Ide cím kellene című vers is „a vers” szükségességét, az írás kényszerét, a blöff veszélyét emeli ki „a vers nem örök / ide örök kellene / ami nem blöff / vagy nem”

Az első, Természetes szocializáció címet viselő ciklus, akárha egy hosszabb lefolyású társadalmi beilleszkedési kényszerből kirobbanó, pánikrohamot megelőző pillanatban fogant, majd közvetlenül a roham utáni ziláltságban íródott volna. Az egyedüllét, a békés magány szükségessége, óhaja, vágya fogalmazódik meg ezekben a versekben. A fenti mottóban már közölt Paranoia című egysorosban pedig, akárha nem csak a ciklus, hanem az egész kötet eszmei tartalma sűrűsödne össze. Egy helyre, szobára van szükség, mint Virginia Woolf esszéjében, amely a külvilágnak olyan értelemben vett ellentéte, hogy a szobán kívül nem csak lenni kell, hanem meghatározott módon lenni. A szubjektum viszont a könyv teljes egészében el akar rejtőzni azon tekintetek elől, amelyek őt fürkészik, visszavonulni kellene, hátrálni, de sem a cél, sem az út még nem teljességében tisztázott. Egy leendő, idealizált örökszobát keres, amely szavatolja az egyedüllétet, ahol nincsenek idegenek, betolakodók, mások – ahonnan láthat, de ahol őt nem látják. A légüres térben lebegő elliptikus, kis- és nagybetű nélküli, mindenféle interpunkciót mellőző „nincs hol nem lenni“ egyfajta apoteózisa, agrammatikus sűrítménye ennek az állapotnak. Lírai kvintesszencia – jelen könyv esetében mindenképpen. A kötetnyitó, hiányokat nyugtázó, határozatlanságra, blöffre, bizonytalanságra ráébredő vers után, ez az egyetlen sorból álló döbbenet az, amely a paranoia zenitjét jelöli. Ezután viszont lépni kellene valahova. A rákövetkező versek szövegvilága pedig, akárha egy olyan identitásválságot ívelne át, amely pontosan a megváltozott életkörülményekhez való idomulás játékát dokumentálná.

A második, Szonett című ciklus folytatja a gondolati ívet. Egyfajta közösségi szorongás lírai lecsapódásai ezek a papíron. Mindazonáltal pontosan ezért nem tűnik túlzottan indokoltnak az, hogy ezt az öt verset a kötetben külön kompozícionális egységként kellett volna kezelni. A szövegek tematikailag, formailag, kidolgozottságuk tekintetében vagy bármilyen más módon nem mutatnak fel sem többet, sem kevesebbet az előző ciklushoz képest. Inkább folytatják azt. Egy strófát viszont érdemes kiragadni belőle. Egy olyan házban, amelynek jellegzetes módon „minden fala üvegből van”, a szubjektum bezártnak érzi magát, ugyanakkor folyamatosan ki van téve az idegen tekinteteknek is. „saját holdak egy saját, félrebillent / naprendszerben. és nincs központi csillag. / nincs ágy, párna. nincs árnyék, hang. / nincs mentség, abszolút pont, csoda. / és ajtó sincs.”

A címadó, és a kötet központi részének szánt Örökszoba című ciklus lényegi részei viszont láthatóan koncepciószerűen íródtak. A megszületés mint szükséglet, a felnövés mint folyamat, valamint a gyerekszoba mint a leendő egyéniség eredendő és végtelen visszatükröződéseinek helyszíne formálódik meg. Egy különleges világ tárul elénk, amely egy koraérett költői nyelven szólal meg egy koravén gyerek visszazárkózási kísérleteiről. A választott és szabad egyedüllét, az önkéntes száműzetés versei ezek, amelyek a magány általi és egyfajta ösztönökből fakadó, zsigeri lényegiséget megcélzó önmegfigyelést céloznak meg. A gyermekkor felé tekintő nosztalgia olyan lírai megformálását láthatjuk, amely nem a gondtalanság éveit, hanem egy felnőtt perspektívájából újragondolt és átfogalmazott életút első szakaszát pásztázza mai szemmel. Ugyanakkor a versek nem foglalkoznak az általában vett nosztalgikus gondtalansággal, viszont nem is tagadják, hanem egyszerűen megkerülik azt, és a felnövésnek egy másik dimenzióját adják. Egy felnőtt perspektívájába ágyazzák azokat a tapasztalatokat, amelyek egy infantilis világban még természetesnek, traumatikusnak, elbizonytalanítónak, hamisnak, csábítónak tűnnek, és amelyeket – ha tudatalattinkban nem nyomnánk el – mai szemmel mi is átfogalmazhatnánk.

Az előző és rákövetkező ciklushoz képest magán a szubjektumon és közvetlen környezetén kívül nem találkozunk senkivel. Míg a máshova sorolt versekben felbukkannak a megnevezetlen, bár sokszor nem szívesen látott „mások”, addig a gyermekkor örökszobájában a változatlanság, a nyugalom és az intim, tárgyi világtól függetlenített szinte kimondhatatlan emlékekkel tartósított csend a mérvadó. A képzelet pozitivitásában létrehozott tér ez a gyerekszoba–örökszoba nyelvjátékában összeolvadó helyszín. A szövegek – bár még csak az első kötetről van szó, és csupán megkarcolják a felszínt – egy olyan alkotói stratégiáról, módszerről, verbalizálásról, megközelítésről árulkodnak, amelyet az elkövetkező években, remélhetőleg egy még kidolgozottabb formában láthatunk. Antalovics Péter az individuális, mindenkitől eltávolodó testi kitárulkozás szövegeit veti papírra. „szétteríted tested egy kiégett mezőn. nap nem süt, / nincs éjszaka sem. keresed, amit érezhetnél” A gyakori tükörmotívumok, a szoba meghittségébe való visszavonulás nem írhatók körül pusztán a lemeztelenedés, az őszinteség, az írás mint terápia vagy a profán gyónás fogalmaival, hanem inkább az óhajtott pusztán fizikai egyedüllét kivetüléseivel. Az egyedüllétet tudni kell kívánni, annak pedig nyelve van, amit ismerni kell. Egyfajta meditatív útkeresés ez a saját magányban, ahova az életritmus szüneteiben nemcsak visszavonulni, hanem ahonnan másokat kitiltani, elriasztani is szükséges. A belső magányban viszont nem azokkal a közhelyes ismérvekkel találkozunk, amelyek az izolált, külvilágtól anyaölként óvó gyerekszobához köthetők. A lírai szubjektum jól érzi magát ebben az önmegfigyeléshez illő környezetben, amelyet – lévén, hogy felnőttként tekint vissza rá – a fénytelenség, az árnyék, az önkéntesen választott hűvös magány pozíciója határoz meg.

A Lassú hullám című, kötetzáró ciklus ismét a jelenbe tér vissza. A kezdeti fókuszpont viszont itt is a testen belül elhelyezkedő, rejtett világra irányul, amit életben kell tartani, tárgyiasítani, használhatóvá tenni ahhoz, hogy megvédjen a külső világ viszontagságaitól. Az intenzív önmegfigyelés a testnek mint védőburoknak a felhasadásával kell, hogy számoljon annak érdekében, hogy az elrejtett, titkos, valóban saját tartalmak felszínre törhessenek és láthatóvá váljanak. A ciklus első, Árnyékhús című versében így többször is felbukkan a „nézem az arcom a tükörben” sor, a perspektíva pedig az étkezésre és az arcon levő sebekre irányul. „nézem az arcom a tükörben / néhány helyen megvágtam magam / a legutóbbi borotválkozáskor / na de ez sem számít / a hús beheged”. Ezután már van páros együttlét, de még mindig szerephez jut a társadalmi szorongás is: „nevetsz, nevetek, de csak kényszerből […] legjobb lenne azonnal lelépni.” Ebben a ciklusban viszont megfogyatkoznak már a végtelen tükröződések, visszapillantások alteregói.

Az utolsó ciklus egyik sajátossága az, hogy az előző, alkalmankénti rámutatásban felbukkanó alakmás helyett megjelenik még valaki. Emellett társadalmi és térbeli környezetként Újvidék, a város mint labirintus, tapasztalati tér, a kiszámíthatatlanság terepe is fontos szerephez jut. El lehet veszni benne, sétálni, szeretkezni, de mindenekelőtt megtapasztalni a fel-felbukkanó Valakit. A saját test helyett itt a Másik testére, pontosabban a Másik testiségére is helyeződik egy mellékhangsúly, a vers-én viszont – bár már időnként kettesben van – inkább hideg és közömbös a Másik iránt. Általában egymagában áll és pusztán szemlélője annak a helyzetnek, amelybe maga sem tudja hogyan, de belesodródott. Legtöbb esetben továbbra sem egyfajta közösségi entitásként éli meg a saját létezést, és akárha nélkülözné is azokat a társadalmi reflexeket, amelyek az egyéniből (vagy esetenként a kényszerűen felvállalt párosból) a kollektívbe lendítenék. Az előző ciklusokhoz képest, amelyek egy időtlen és zárt szövegtérrel operálnak, a Lassú hullám verseinek szubjektuma a közvetlen múlt és a kiterjesztett jelen tapasztalatvilágára alapoz. A szövegek nem hordoznak jövőképet, elzárkóznak előle és ilyen értelemben mellőzöttek a tapasztalatvilágból, ugyanakkor semmiképpen sem hiányként, hanem inkább végső és szükséges horizontként nyílnak meg. „nincs hol nem lenni“ – újra és újra a tagadás lírájában vagyunk. Visszavonulóban, ráklépésben, fosztásban, irtásban. Egy olyan világban, ahol az ajtó csak belülről zárható.

Antalovics Péter: Örökszoba. Forum Könyvkiadó, Újvidék, 2014.