Fertőző feuilleton

Részletek

Hansági Ágnes: Tárca – regény – nyilvánosság. Jókai Mór és a magyar tárcaregény kezdetei

Surányi Beáta 1989-ben született, 2014-ben végzett az ELTE Irodalom- és kultúratudomány szakán, kutatásai főként Jókai Mór szövegeire, különösképp a novelláira irányulnak.

Elsőként A démonizált tárcaregény című fejezet azzal szembesít, hogy a 19. századnak ez a (a szerző kedvelt kifejezésével élve) „virulens” műfaja miként szorult eddig a kánon peremére. Rámutat, hogy habár a tárcaregény kutatása sajtótudományi vonatkozásban nem előzmény nélküli, az eredmények interdiszciplináris alkalmazása, összekapcsolása irodalomtudományi szempontokkal sokáig váratott magára. Ugyanis a napilap materiális karaktere, szinte tapintható időbelisége: lebomló avagy újrahasznosítható jellege miatt ez a printmédium mindeddig a „filológia vakfoltjára” esett, s ekként vált „láthatatlanná”.

A munka sorra veszi ennek indokait: a nehéz hozzáférés, a meglévő példányok töredékessége, a hatalmas anyagmennyiség, valamint a kritikai kiadások könyvközpontúsága mind-mind nehézséget jelentenek a tárcaregények kutatása során. Külön kiemelendő, hogy a szerző egyaránt számol napjaink technikai fejlődésével is, s megemlíti a digitalizálás és online szövegkiadás lehetőségét, amely a korábban felsorolt problémák közül többet áthidalhatóvá tehet. A kötet a nehezen hozzáférhető lapok ellenére mégis hiánypótló, tartalmazza ugyanis a Pesti Napló tárcaregény-katalógusát 1900-ig, valamint olyan kördiagramokat, amelyek a regények eloszlását prezentálják: főként az epizódszám és forrásnyelvek arányainak függvényében. Elismerést érdemel, hogy még az általában szárazként ható statisztikai adatok is olyan narratívába illeszkednek, és olyan észrevételekkel társulnak, hogy a lapoknak ezen áttekintése is részesítheti interpretatív izgalomban befogadóját.

A tárcaregények kánonkívüliségéért mindezek mellett az elsődleges kanonizáció szempontrendszere okolható, ezt meggyőző érvekkel támasztja alá A mediális környezet hatása az elsődleges kanonizációra című fejezet.  Miként a könyv több pontján is szóba kerül, a tömegessé váló printmédium kívül reked az autonóm irodalom kategóriájából. A tárcaregényt fenntartással fogadók ugyanis mintegy vírusként értelmezték azt: tömegesen terjed, mindenhol jelen van, és megfertőzi az irodalmat is, testébe idegenként furakodva teszi tönkre azt. Megjegyzendő, Gyulai Pál rendszeresen él ehhez a metaforikához kapcsolódó kifejezésekkel Jókai legújabb művei című munkájában, ahol Jókai Mór fantáziáját nem „egészségesnek”, idealizmusát „betegesnek” minősíti, amelytől a befogadó egyaránt megfertőződhet, s „elbódulhat” műveit olvasván. Sőtér István retorikája is hasonló, a következő idézetet a könyvben is megtaláljuk: „A regény gombamódra való szaporodása és egyúttal degenerálódása a hírlapírással kötött érdekházasság gyümölcse. […] A regényköltő akarva-akaratlanul újságíróvá vedlik, még jó, ha csak félig.” A fertőzés forrása egyértelműen Franciaország, ahol a feuilleton virágzik. Itthoni íróink – köztük Jókai – a francia mintát tartják szem előtt, s a forrásnyelvek eloszlását ábrázoló diagramok tanulsága szerint a francia regények közül került a Pesti Naplóba is a legtöbb fordítás. Ennek ellenére az a komparatív szempontrendszer, amely a mediális változásokra vak marad, és az irodalom egyetlen legitim médiumaként a könyvet tekinti, fejlődéselvű elgondolásában Jókait a lélektani regények tükrében elmaradottnak nevezi. Hansági Ágnes a vonatkozó szakirodalomra éles rálátással jegyzi meg, hogy míg a Jókait bíráló, a Gyulai-féle vonalat követő kritika mint könyvírót tartja elmaradottnak, addig a modern médiumokat is számba vevő Zsigmond Ferenc Jókait igenis az európai irodalmi hálózat aktív részeként tekinti, vagyis Jókai korszerűtlenségének kimondása valójában inkább kritikusai maradiságát mutatja.
Mindebből kitűnik, hogy a tárcaregény médiuma az irodalmat önmeghatározásának kérdéseivel szembesíti, amelynek a jelentősége akár még a film megjelenésével is összemérhetővé válik: a napilap „az irodalom ön(újra)értelmezését a 19. század közepén legalább annyira radikális következményekkel kényszerítette ki, mint ötven évvel később a film”. A tárcaregénynek, sőt ennek következményeként pl. Jókai szövegeinek a kánon peremére kerülése olyan mediális körülményekből adódik, amelyek a könyvtől különböző közegekhez a „nem irodalmi” minősítést társították. A munka ennek megfelelően részletesebben kitér az irodalom autonómiájának kérdésére is, s a recepció és a befogadás szempontjait egyaránt figyelembe veszi. Az alfejezetek címei és az érvelés menete ugyan arra enged következtetni, hogy az autonómia ellen, annak tarthatatlanságáról esik szó: pl. Egy modern mítosz (az autonóm nyelvi műalkotás) és leleplezője (a tárcaregény), de ezek a megállapítások főként a kanonizációra vonatkoznak, s az teljes mértékben elfogadható, hogy az irodalom működésmódjára irányuló vizsgálódások nem kerülhetik meg az interdiszciplinaritást. Az irodalom autonómiáját szorgalmazók is egyet érthetnek azzal, hogy a szövegek befogadását, mediális körülményeit befolyásolják olyan irodalmon kívüli tényezők, amelyek a kanonizáció, sőt, egyes értelmezési utak szempontjából sem elhanyagolhatók. S ez nem is kezdi ki feltétlen az irodalom autonómiáját, amennyiben elfogadjuk, hogy a befogadás vagy a mediális körülmények is az irodalom fogalmának részesei. Eközben a szerző teljes joggal arra is felhívja a figyelmet, hogy ezek a körülmények valamint a kiadói szándék nem egyeztethető össze, azaz nem azonosítható a mű esztétikai hatásával. Tehát annak tudatosítására ösztönöz, hogy egyrészt a szöveg kapcsolata a politikai kommunikációról nem választható le, másrészt viszont ez „nem azt jelenti, hogy a tárcaregények erőteljesebben vagy közvetlenebb módon válnának önmagukban is politikai vagy ideológiai tartalmak hordozóivá”. A tárcaregényt a művészetek közül száműző bírálat, miszerint használati tárgyként, áruként, eszközként használja ki az irodalmat, nem veszi figyelembe ezeknek a hierarchiáknak a megfordíthatóságát, hiszen az irodalom is kihasználja – a körülményeknek megfelelően a legjobban – az új lehetőséget, a napilapot. Erre utal a tanulmányokban többször is helyesen hangsúlyozott reklámfunkció is: a lebomló médiumokban történő közlés volt a lehető legjobb reklám a később megjelenő könyv számára. A megfordíthatóság felismerésével pedig akár annak a belátására is sor kerülhet, hogy nem feltétlenül kihasználásról, hanem inkább kölcsönös egymásrautaltságról beszélhetünk.
Mindezek mellett külön figyelmet érdemel a munka irodalomtörténeti távlatú kitekintése, a könyv ugyanis számol a nyilvánosság szerkezeti változásának hatásával a modernség prózairodalma tekintetében is. Sőt, Esterházy Pétert megemlítve kitér a posztmodern irodalmára, olyan értelmezési lehetőségekre rámutatva, amelyek a mai irodalom felől olvassák újra pl. a Szegény gazdagok egy jelenetét. Ezzel kapcsolatban éleslátóan jegyzi meg: az időrendben későbbi alkotás a befogadás során képes pretextusként működni. A hordozó tulajdonságaiból adódó kirekesztés erőteljes hatását, korszakokon átívelő kiterjesztését jelzi a könyv Exkurzusa is: A 19. században bekövetkezett változások nem hagyták érintetlenül a 20. század irodalmát sem. Egy konkrét példán, Móricz Zsigmond egy folytatásokban megjelent regényén keresztül mutatja be a szeriális közlés recepciótörténeti hatását: A Jobb mint otthon mindeddig a Móricz-olvasás perifériájára szorult. Habár a Magyar Irodalomtörténeti Társaság idén rendezett Móricz-konferenciáján Szilágyi Zsófia előadása foglalkozott a művel a női jellemábrázolásra koncentrálva, de eddigi („le”)értékelésének jogosságát tulajdonképpen nem megkérdőjelezni, hanem inkább alátámasztani látszott. A kötet ennek az eddigi megítélésnek indoklását követően olyan értelmezési lehetőségeket vet fel a Javaslat az újraolvasásra című alfejezetben, amelyek megnyitják az utat a regény („föl”)értékelése felé. A regénynek olyan bravúros elemeit emeli ki, mint a művet átszövő nyelvi humor, vagy az olyan öntükröző effektusok, amelyek számolnak a szeriális közlés kontextusával, s annak műfajaival létesítenek párbeszédet, pl. a hír műfajának regénybeli szerepeltetésével.
A könyv egyes fejezeteiben Hansági Ágnes az ilyen műfaji határátlépéseknek a térbeli szerepével elmélyülten foglalkozik, rámutatva a lokalizáció befogadást befolyásoló tulajdonságára. A Színhely, tetthely, szent hely című fejezet teljes egészében a szöveg terére koncentrál. Megállapításai részint a napilap terjesztésének a helyére, a nagyvárosra, részint pedig a tárcaregény napilapbeli helyére irányulnak. Ez a vizsgálódás ugyanis különösképp alkalmas annak bemutatására, hogy metonimikus átvitelek révén a szöveghasználat jegyei hogyan kerülnek át egyes értelmezésekben a szövegre magára. A városhoz köthető egyrészt a tömeg megjelenése is, másrészt lehetővé teszi a saját tér egyidejű idegenségének tapasztalatát. Ez az egyidejűség analógiába állítható azzal az egyidejűséggel is, amelynek elfogadására a szerialitást bíráló kritika lényegében nem hajlandó: ezek a művek ugyanis képesek megfelelni mind a populáris, mind a magasirodalom igényeinek, tehát a kettő képes egy egymást nem kizáró összjátékra. Ahogyan Jókai Dilógiája vonatkozásában kiemeli: ezért is állhatta ki ez a mű könyvként az idő próbáját, jelezve, hogy az említett elválasztás nem állja meg a helyét.
A fentebbi viszonylagosság jegyében egy a napilapon belüli, ténylegesen térben artikulálódó elválasztás megkérdőjelezésére is sor kerül. A vonal alatti is feletti rész elkülönülése a két szövegrész elhatárolódását, fikció és „valóság” szétválasztását hivatott jelezni. De a könyv különböző fejezeteinek kiváló interpretatív részei, amelyek egy-egy műre vagy azok egy-egy jelenetére koncentrálnak, hatásosan érzékeltetik a vonalon történő átjárási lehetőségeket. Jókai szövegei ugyanis (hasonlóan, miként Móricz esetében kiemelésre került a hír műfaja a Jobb mint otthonban) műfajilag igen heterogének, ennek megfelelően szerepet kapnak bennük a sajtó műfajai is. Ez a kapcsolat a publicisztikával szintén alapeleme Gyulai Pál bírálatának, a már említett Jókai legújabb művei című kritikájában a következőt olvashatjuk: „elővette a Hont, innen kivágott egy hírlapi cikket, amonnan egy irodalomtörténeti csevegést, aztán hozzátette Jósika Miklós felett mondott emlékbeszédét, s kész volt a négy kötet beszély és zsánerkép.” Hansági Ágnes munkája a forradalmi elbeszélésekről, a szemtanú alakján keresztül a tudósítás szerepét emeli ki A kőszívű ember fiai innovatív értelmezésében. A sajtóműfajoknak a játékba hozása azáltal, hogy átlépi a virtuális és grafikusan is megjelenő határvonalat, a fikciós és nem fikciós szövegek közötti éles megkülönböztetést kezdi ki. Akárcsak azok az utalások, amelyeknek referenciális vonatkozásai pontjaiként másik, a napilapok közegéhez kötődő szövegek nevezhetőek meg. Ezek az intertextusok mindezek mellett olyan befogadástörténeti horizontot nyitnak meg, amelyben szereplő és olvasó azonos szövegeket olvasnak. A regénybe írt (világ)irodalom című rész megállapításai kiválóan érzékeltetik: ezek a jellemzés, kihagyás, mise en abyme és önreflexió funkciójában feltűnő utalások miközben az olvasók világához kapcsolják a szereplőket s ezzel egyfajta valóságillúziót teremtenek, ugyanakkor egyszerre alá is ássák azt. 
A tárcaregénynek az első – napilapokban történő – publikációjára is ráfigyelő olvasatokra tett javaslatok új utakat nyitnak az értelmezések számára, s nagy befolyással lehetnek a művek további kanonizációjára. Úgy tűnik, a filológiának ez az eddigi „vakfoltja”, a feledésbe merült művekkel együtt, annak a „megtartó felejtésnek” volt részese, amelynek a könyv szintén külön fejezet szentel. Nyomában láthatóvá váltak eddig nem érintett, továbbgondolásra váró problémák az irodalommal, a művekkel, a befogadással és az eddigi recepcióval kapcsolatban. Tehát korábbi láthatatlansága (V. fejezet: A láthatatlan tárcaregény. A filológia vakfoltja) rálátást engedett más problémákra, miként erre Maurice Merleau-Ponty is felhívja a figyelmet a vakfolttal kapcsolatban, hogy a retina helyi vaksága teszi egyáltalán lehetővé a látást magát. Kijelentésének alapgondolata, miszerint a láthatatlanságot nem a látás tagadásaként kell elgondolni, a könyv azon észrevételéhez illeszkedik, hogy a felejtés sem feltétlenül az emlékezet tagadása: van, hogy „a felejtés nyitja meg az utat a kánonhoz.” S amennyiben figyelembe vesszük ennek a könyvnek a létrejöttét, szinte hálával tekinthetünk a recepció eddigi hiányára. Végezetül annyit, hogy már-már „elbódulva” a könyv izgalmaitól olvasója abban reménykedik, hogy a felvetett szempontok legalább annyira „virulensnek” mutatkoznak, mint maguk a tárcaregények, és a kérdéseket továbbgondolva számos ilyen kiváló munka születik még.