az idő a test / fényét lassan átszínezte Emlékszel, vettünk egy szobrot, emberalakút, műkő volt, de élethű – a kert végébe tettük, maradjon nekünk és a madaraknak. Kezdetben minden nap lejártunk hozzá, megérintettük; az öröm, mennyire hasonlít. Először zöld fű nőtt körötte, majd hullottak rá barna levelek, megtisztelték madaraink, aztán az idő a test fényét lassan átszínezte, megült a kő szemcsés redőiben. Egy nap hűlt helyét találtuk. Szerintem ellopták. Szerinted hazament.

röpülj már az elkeseredés verjen meg sztetoszkóp Tényleg jönnek még meghitt nyarak a tavalyit felidézve jut eszembe a régi pillanat apa marasztal de egyre kevesebbszer reagál tekintetemre a matrac nyikorog sárga ha nem ő azt mondanám hugyos a cicámra gondolok az ágyon hancúrozó kisemlős párszor lepisálta itt most a lepedő simasága szúr szemet a klórszagú ismeretlen a folyosót fölszabdaló léptek a nővérek barna csigái a sztetoszkópban szívverések a kint felejtett nyári hőmér

Tudatosítani magamban, hogy ez most veszély, / akkor képes leszek ölni, / de nem vagyok felöltözve ehhez, / nem ehhez vagyok felöltözve Meztélláb Egy csecsemőt bíztak rám, törölközőkkel takartam be, aztán elmentem megtekerni egy jointot. Jópár perc eltelik, mire eszembe jut. Rohanok vissza hozzá, kibontom a törölközők alól, közben rettegek, hogy már késő, megfulladt. Jön a front, angolok, németek, magyarok nyomulnak az Alföld térképén. Egy orosz shapeshifter a padláson. Én le