Margaret Atwood: Anyám üzenetet hagy nekem
részlet az Életek könyve című memoárféleségből
Csonka Ágnes fordítása
Mielőtt élete utolsó hat évében szinte teljesen megvakult és ágyba kényszerült, elvégezte azt, amit a svédek „halál-nagytakarításnak” neveznek: kidobálta a személyes holmiját, hogy másoknak ne kelljen átnézniük.
Anyám halála után találtam valamit, amit nekem hagyott az utazóládájában. Mielőtt élete utolsó hat évében szinte teljesen megvakult és ágyba kényszerült, elvégezte azt, amit a svédek „halál-nagytakarításnak” neveznek: kidobálta a személyes holmiját, hogy másoknak ne kelljen átnézniük. Sok levéltől szabadult meg – ő és a húga, Kae a kettős esküvőjük előtti éjszakán elégette a naplóját, ami pech. Az évek során írt többi naplóját is kidobta, de néhány megmaradt. Ezekben a nap történéseit rögzítette – „Carl elment, elsétáltam a boltba” –, és az időjárást – „Esős és szeles.” A legbelsőbb gondolatait és érzéseit nem jegyezte fel – azokat szinte mindig magában tartotta, bár egyszer, amikor nehéz időszakon ment keresztül, közölte velem, hogy „elege van”, és hogy a következő életében régész lesz, beutazza a világot, és leleteket fog kiásni.
De egy kis fehér borítékot hagyott nekem az utazóládában, benne egyetlen 1946-os naplóbejegyzéssel. Arra írta, hogy az iskola azt javasolta, hagyjam ki a második osztályt, de ő úgy döntött, hogy ez nem tenne jót nekem, mert túl fiatal lennék a többi gyerekhez képest, akikkel egy évfolyamba kerülnék.
Rejtett tudás, de azt akarta, hogy megtudjam. Miért? Azt hiszem, ez volt a módja annak, hogy tudassa velem, a visszafogott nevelési stílusa és tartózkodása ellenére odafigyelt mindenre, és mindent az én érdekemben tett.
Vigyázz, mit semmisítesz meg. Ugyanakkor légy óvatos, milyen üzenetet hagysz hátra. Kinek szól az üzenet? Vajon a megfelelő személy találja-e meg, aki felbontja a borítékot, megérti az üzenetet, és átéli azt a szívszorító, ritka, sírós pillanatot a pincében, a régi csizmák és cipők között?
A két év alatt, amíg Toronto északi részén, a Haddington Avenue-n laktunk, a késő tavaszt, nyarat és kora őszt Pointe des Chênes-ben töltöttük. A kocsiban én ültem hátul, a bátyámnak muszáj volt elöl ülnie, mert mindig rosszul lett utazás közben. Sok időt töltöttem azzal, hogy menet közben a fel-le mozogni látszó telefonvezetékek optikai illúzióját néztem, miközben elhúztunk mellettük. Ilyenkor North Bay-ig autóztunk, majd onnan nyugatnak, Sudburybe, ahol a környéket az erdőtüzek és a bányászatból származó vegyi anyagok annyira felperzselték, hogy csak csupasz sziklák maradtak, és amely holdbéli tájra hasonlított. Ez komoly érdeklődést keltett bennem és a bátyámban, később pedig a holdraszállást gyakorló amerikai űrhajósokban is. A Savage családnál szálltunk meg – dr. Savage szintén biológus volt, és ők meg a két fiuk, Bob és Jim korábban a québeci laboratórium vendégei voltak. Aztán továbbutaztunk Blind River és Thessalon érintésével, amíg el nem értünk Soóba és végül a part menti kunyhónkba.
1947 tavaszán és nyarán Carl felhúzott egy nagy házat – emlékszem, amikor lerakták a padlót és felállították a vázszerkezetet –, amelybe be is költöztünk. A bátyámnak és nekem külön szobánk volt, egy tetején nyitott fal választott el minket egymástól. Ez remek lehetőség volt: két konzervdobozból és madzagból adó-vevőt építettünk, hogy este, amikor aludnunk kellene, titkos terveket cserélhessünk. De a madzag nem vízszintesen volt kifeszítve, hanem a válaszfal tetején futott át. Ez elnyomta a hangot, és kénytelenek voltunk kiabálni. Ennyit a titkos terveinkről. „Csendet, gyerekek!” Rájöttünk, hogy ugyanazt a zsinórt használhatjuk kézzel írt üzenetek csereberéjére is, ami nagyobb eséllyel maradt észrevétlen. Rákötöttük a papírt, majd diszkréten kopogtunk a falon, jelezve a másiknak, hogy áthúzhatja. De először persze meg kellett írni az üzenetet sötétben. „Kapcsoljátok ki a zseblámpákat, gyerekek!”
A bátyám másik projektje egy penészlaboratórium volt, amit az erdőben állított fel. Segítettem neki beszerezni az anyagokat, amelyeken penészgombát lehet szaporítani. Válogatott falatokat csempésztünk le az asztalról vacsora közben – ha már egy húsdarabon megindult a burjánzás, nem foglalkoztunk vele tovább. A mintákat üvegekbe tettük, és figyeltük, milyen színű penész nő rajtuk. Rózsaszín, narancssárga, zöld, fehér, fekete, szürke és barna színűek is voltak. Ne ítéljenek el minket! A penicillin is penészgombából származik.
Az első nyáron Pointe des Chênes-ben meglehetősen elszigetelten éltünk, de aztán mások is elkezdtek házakat építeni a part mentén. Szerencsére ezeknek a családoknak is voltak korunkbeli gyerekeik. Balra Prebble-ék laktak – dr. Prebble szintén Soóban dolgozó biológus volt, és apánk távozása után ő vette át a rovarlaboratóriumot. Volt egy eleven, vörös hajú fiuk, James, akinek a kutyáját Jocknak hívták. Jock egy „Heinz” nevű fajtához tartozott, amit a ketchupmárka és annak „57 változata” után neveztek el. James hamar összebarátkozott a bátyámmal. A Prebble család bal oldalán laktak Broughtonék, akiknek két lányuk volt, Beverly és Barbara, nagyjából velem egyidősek. Mögöttük állt a Carruthers család háza, szintén két lánygyerekkel, ők valamivel idősebbek voltak. Jobb oldalunkon laktak az eredetileg amerikai Daley-ék, nekik két fiuk volt: Walden néha játszott „a lányokkal”, amit a bátyám a naplója tanúsága szerint „nyálasnak” tartott; Ronnie, a fiatalabb pedig vakmerő volt, és kaján.
Újra próbára tettem anyám türelmét azzal, hogy bejelentettem, mi, lányok táncbemutatót fogunk rendezni, öt centért lehet majd megnézni, és neki kell elkészítenie a jelmezeket. El is készítette krepp-papírból. Vajon miért engedett az impresszáriói ambícióimnak? Talán azért, mert ezzel lefoglalt? Ha valami értelmetlen táncot próbáltam, vagy kis nyírfakéreg kenukat készítettem, amiket áfonyával töltöttem meg, és eladtam ugyancsak öt centért, akkor nem voltam „a nyakán” vagy „láb alatt”, ahogy ő mondta. Így aligha panaszkodhatom arra, hogy elfojtották a kreativitásomat. Emellett gyanítom, hogy anyám viccesnek találta a kreációimat, bár ezt megtartotta magának.
Eközben „a fiúknak” is megvoltak a saját projektjeik. Derítsd ki, hogy Ronnie kém! – hirdette a bátyám naplója, vagyis ő már rájött erre. Nemrég megkérdeztem tőle, milyen tekintetben volt Ronnie kém. A válasza: „Szerintem ez arra vonatkozik, hogy árulkodott a felnőtteknek a mi kis bűneinkről és titkos találkozóinkról.” Ez több mint valószínű. Az „árulkodás a felnőtteknek” akkoriban a gyermekkor törvényeinek nyílt megsértése volt. Gyereknek lenni olyan volt, mint börtönben ülni: bármi történt is, tilos volt köpni. Nem lehettél bőgőmasina. A látványos szenvedés a gyengeség jelének számított, és egyébként is szenvedjenek mások. Nem várhattál együttérzést senkitől, inkább kinevettek volna. Anyánk Ella Wheeler Wilcoxot idézte mindig – bár mi ezt nem tudtuk, azt hittük, saját gondolat: „Nevess, s veled nevetnek; / sírj, és egyedül sírsz.” És hagyd abba a nyafogást meg a szipogást.
Ami a vétségeinket illeti, azok többnyire aprók voltak. De néha akadtak komolyabbak is. Például alagutat ástunk a nedves parti homokba, és Ronnie mászott bele, mert ő volt a legkisebb. Az alagút ráomlott, és majdnem megfulladt. Szerencsére James kutyája, Jock segített kiásni. James és Ronnie ugyanolyan rakoncátlan volt, mint a bátyám, de Walden más temperamentummal bírt. Kijelentette, hogy én vagyok a barátnője – nekem nem volt beleszólásom a dologba –, és szeretett felmászni a függőágyunkra, hogy erről beszéljen. Én csak a nyári barátnője voltam; a városban volt egy másik. A nyári barátnők sorsa, hogy a téli barátnők tökéletességéről magyaráznak nekik. Persze nőcsábász lévén a téli barátnőnek pedig nyilván az én bájaimat ecsetelte. Érdekes lenne tudni, mi lett vele. Esetleg meggyilkolták? Vagy hűtlen nőt vett el? Playboy lett, vagy sorozatváló? Lelépett a városból, és címet sem hagyott? (…)
Minden nap végén felhagytunk a nemek szerint megosztott tevékenységekkel, és minden gyerek összegyűlt a strandon, hogy közepesen erőszakos csoportjátékokat játsszunk. Bújócskáztunk, amihez fákra és bokrokra is szükség volt, Jockot, a kutyát viszont ki kellett kötni, mert különben elárulta volna James rejtekhelyét. („Semmi baja – magyarázta James aggódó anyámnak. – Adtam neki egy rágót.”) Az „adj, király, katonát”-ban az egyik csapatból hívtak valakit, aki megpróbált áttörni a másik csapat összefűzött karjain. A szabadítós játékban el kellett érni egy célt, és kiszabadítani a csapatod fogva tartott tagjait, miközben a másik csapat próbálta ezt megakadályozni. Megjegyzés: a száraz homok rendkívül kemény, ha ráesel.
Ezek a tevékenységek a partszakaszunkon és az erdőnkben zajlottak. A mi szüleink sokkal toleránsabbak voltak a tomboló gyerekekkel, mint a többi szülő, mivel mindketten nagy családból származtak. Néha apánk is lejött hozzánk a partra, megengedte, hogy megkergessük, és nagyokat fújtatva nevetett – vuff! vuff! vuff! –, miközben lement a nap, a zsebéből pedig kipotyogott az aprópénz.
Amikor a bátyám úgy döntött, hogy ideje megtanulnom úszni, bevitt a Felső-tóba, oda, ahol a víz mélyebb volt, nem ért le a lábam, és azt mondta, hogy fogja a fürdőruhám hátulját, amíg gyakorlom a kar- és a lábtempót. Így is volt. Aztán elengedett.
Életre szóló tanulság: szép dolog bízni másokban, de ne vigyük túlzásba. Valamint: úszástanulás során elkerülhetetlen, hogy vizet nyeljünk. De végül megtanultam.
Miután Carl megtudta, hogy a Haddington Avenue-n, közvetlenül mellettünk benzinkút épül, eladta a házunkat, és vett egy másikat. Ez közelebb volt az egyetemhez, egy „tervezett lakóparkban”, a Bennington Heights nevű környéken, a Mount Pleasant temetőtől délre, a Don-völgytől keletre. Az új házakat építész tervezte, és egy vállalkozó építette fel. Ez utóbbi azonban csődbe ment, lelépett a megmaradt előleggel, és a házakat befejezetlenül hagyta. Nyilvánvaló, hogy ez sokaknak problémát okozott, de apánknak, aki asztalos is volt, nem igazán. Szeptember közepén Torontóba utazott, letáborozott a félkész épületben, tanított az egyetemen, szabadidejében pedig befejezte a házat legalább annyira, hogy beköltözhessünk. A fűtés, a vízvezeték és az elektromos hálózat már elkészült. De hiányoztak az utolsó simítások, például a világítótestek és a kapcsolók. És padlózatra is szükség volt. Így anyánk velünk, a két gyerekkel Pointe des Chênes-ben maradt, miközben a nappalok egyre rövidebbek meg hidegebbek lettek, és a Felső-tavon tombolni kezdtek a vad téli viharok. A többi gyerek elment, a levelek lehullottak, anyánk pedig, mint oly sokszor, állt a vártán. Közeledett a halloween.
A bátyámmal így nem ünnepelhettük a szokásos módon beöltözéssel és cukorkagyűjtéssel a halloweent, be kellett érnünk azzal, ami volt. Kartonpapírra rajzoltunk pár démoni arcot, botokra erősítettük őket, és körberohantuk a házat, az arcokat a párkányok fölé emeltük, és rémisztően kiabáltunk. A kreációink neve „huhu-bot” lett. Mást nem tudtunk megijeszteni, csak anyánkat, ő pedig igyekezett a helyzethez méltóan reagálni.
Amikor már elviselhetetlenül hideg lett, dél felé vettük az irányt, és több hetet töltöttünk egy 1930-as évekbeli motelban Toronto külvárosában, mivel a házunk még mindig nem volt kész. A bátyám szerint a motel külső vécéje büdös volt. Minden külső vécé büdös bizonyos mértékig, így ez kivételesen büdös lehetett. Emlékszem a motelszoba általános silányságára: a kopott linóleumra, a kifakult függönyökre, a dohos szagra. Az improvizált, főleg szeletelt almából és sajtos szendvicsből álló étkezésekre. Itt töltöttem a nyolcadik születésnapomat. Van egy fotó rólam, ahogy a motel ajtaja előtt állok. A kezem messze kilóg a kinőtt hímzett gyapjúkabát ujjából. (Ősszel mindig feszült rajtunk a ruha, mert közben nőttünk.) Ezt a kabátot a kisnyuszis Edie Ross készítette nekem, így a boldogabb napok gyapjúba oltott emlékezete volt.
Reménytelennek hangzik. Reménytelen is volt. És még reménytelenebb lesz.
De ez mind anyag. Ezt a fotót színeztem és karcoltam össze a The Door (Az ajtó) című 2007-es verseskötetem borítójához. A képen ott látható mögöttem az olcsó motelszoba hétköznapi ajtaja, de ez egyben metaforikus ajtó is. A nyolcéves korba vezető ajtó? A következő fejezetbe vezető ajtó? Az ismeretlenbe vezető ajtó?
Margaret Atwood Életek könyve című memoárja november elején jelenik meg a Jelenkor Kiadó gondozásában, itt előrendelhető.
Csonka Ági műfordító, szerkesztő, újságíró. Angol-francia szakos bölcsészdiplomája után angol nyelvű gazdasági és kulturális újságíróként, szerkesztőként kezdett dolgozni hazai és a nemzetközi kiadványoknak, és mellette egyre többet fordított – mára több mint hetven könyv és számtalan film magyar szövege fűződik a nevéhez. Elsősorban szépirodalmat fordít, többek között Margaret Atwood regényeinek, novellásköteteinek, esszéinek magyar hangja. Budapesten él a családjával.
Megjelent október 28-án a szifonline 2026/44-es lapszámában. A szerző életrajza és további publikációi fent, a nevére kattintva érhetők el.