Márton László fordításában

regényrészlet

A családi fényképeket nézegetve, most azt mondtam magamban, elvégezzük számításainkat, és azok nem válnak be, jön egy szerencsétlenség, és keresztülhúzza őket. A két húgom csúfondáros arckifejezése a fényképen, amely Cannes-ban mutatja őket, ez és csak ez a két húgom, mindig is ilyen csúfondáros arcúnak látom őket, amilyet vágnak ezen a fényképen; mindegy, hogy mikor és hol és milyen körülmények között látom őket, mindig csakis a csúfondáros arcukat látom, ezek az arcok vannak a fejemben, ha bármikor eszembe jutnak a húgaim, ezek a csúfondáros arcok azok, amelyeket megőriztem római íróasztalfiókomban, nem a többi arckifejezés, amelyet húgaim szintén mutattak mindig is, nem a szomorú, nem a büszke, nem a fennhéjázó, nem az acsarkodóan arrogáns, nem, hanem ezeket a csúfondáros arcokat őriztem meg, és ha a húgaimról ejtek szót, akkor nem a reálisan létező húgaimról beszélek, mondtam egyszer Gambettinek, hanem a húgaimnak erről a csúfondáros arckifejezéséről, amelyet a véletlen, ahogy mondani szokás, rögzített ezen a fényképen. Ha meghaltak volna, mondtam magamban, semmi egyebet nem őriznék róluk, mint ezt a csúfondáros arckifejezést. Hallom őket álmomban nevetni, de néha akkor is, amikor Rómában járok-kelek, közvetlen közelről hallom hosszú életre számító, jellegzetes nevetésüket, és egy pillanatig látom csúfondáros arcukat, ennyit látok belőlük, semmi többet. Ha mondanak valamit, és én elgondolkodom azon, amit mondtak, és látom magam előtt azt a csúfondáros arcukat, akkor azt mondom magamban, ezt a csúfondáros arcot az anyánktól örökölték, akinek ugyanilyen csúfondáros arca van, de a húgaimban megduplázódott, mondtam magamban, és ez roppant groteszkül néz ki, sőt borzalmasan. Gyakran tettem kísérletet rá, hogy megszabaduljak húgaim csúfondáros arcától, hogy feloldjam őket más, nem csúfondáros arcokban, de ez soha nem sikerült nekem. Nincsenek is, mondtam magamban, húgaim, csak az a csúfondáros arcuk van meg nekem, nincs nekem sem Caeciliám, sem Amaliám, csak két csúfondáros arc van meg nekem, rettenetes fényképészeti odadermesztettségükben. Szépek akartak lenni, fiatalnak látszani, boldogság benyomását kelteni, mondtam magamban, a fényképeket szemlélve, de a fotón ők csak csúnyák, és noha még nagyon fiatalok, valójában nem fiatalok, hanem igencsak öregek, és alapjában véve mélységesen boldogtalanok a fénykép úgynevezett utókora szemében. Ha tudták volna, hogy csak ez a csúfondáros arckifejezés marad utánuk, valamint az a ténylegesen boldogtalan benyomás, amelyet a fényképen kétségkívül kifejtenek a szemlélőre, akkor nem engedték volna lefényképezni magukat, így viszont valósággal kikövetelték ezt a fényképezkedést, mondtam magamban, pontosan emlékszem, nagyon akarták, hogy meglegyen ez a fénykép, úgy állították be magukat ebbe a pózba, összebújva, boldogságot és spontaneitást színlelve, olyan természetességet, amelyről a fénykép felvételének pillanatában azt hitték, velük született ismérvük, miközben egész lényükből csak úgy árad a minden természetességet nélkülöző, rettentő mesterkéltség, amely ennyire borzasztóan eltorzította őket. Ezt a fényképet, úgy emlékszem, jobb meggyőződésem ellenére csináltam. Csakhogy nem az én vétkem ennek az irgalmatlan fényképnek a létrejötte, mondtam magamban, hanem az övék, a húgaimé, mert ők kényszerítettek engem erre a felvételre, és ezáltal, anélkül, hogy előre láthattuk volna, akár ők, akár én, úgyszólván életfogytiglan rám erőltették csúfondáros arckifejezésüket. Húgaim csúfondáros arckifejezését soha többé nem tudtam lerázni magamról, minden ilyen irányú próbálkozásom mindig kudarcba fulladt, egyszer még az is eszembe jutott, hogy a fényképet megsemmisítem, összetépem, elégetem, de ezt aztán végülis még mindig nem cselekedtem meg, mert nevetségesnek éreztem volna, hogy a megsemmisítés eszközéhez folyamodjam ebben az esetben, amely mégiscsak éppenséggel egy jelentéktelen nevetségesség mintapéldáját testesíti meg, mondtam magamban, és a fényképet visszaraktam az íróasztalfiókba a többi fényképhez. Nem a húgaim üldöznek éjjel-nappal, mondtam magamban, hanem csúfondáros arcuk az, amely nem hagy békén se éjjel, se nappal, amely gyakran naphosszat, sőt egész heteken át kínoz. Két emberi lénynek csupán egyetlen pillanatát rögzítettük a fényképészet ördögi eszközével a sokmillió, sokmilliárd pillanatukból, és ezt a két lefényképezett emberi lényt életünk végéig elmarasztaljuk emiatt az egyetlen pillanat miatt, amely csúfondáros arckifejezésüket mutatja. De hát nekem húgaim is vannak, nemcsak az ő csúfondáros arckifejezésük, mondtam magamban, és a fejemhez kaptam ettől az abszurd gondolattól. Nekem húgaim vannak Wolfseggben, és ők nemcsak a csúfondáros arcukból állnak, hanem, ahogy mindig is hiszem, ők egészükben véve és minden tekintetben ellenem áskálódnak. Most legalább a két csúfondáros arcból az egyik férjhez ment, voltam kénytelen következetességből mondani magamban, ehhez a Freiburg in Breisgau-i borospalackdugógyároshoz, ehhez a fura pókhoz, aki véleményem szerint aránytalanul kicsi fejet hord a nyakán a széltében igencsak terjedelmesre növekedett testéhez, ahhoz az ormótlanhoz képest. Az egyik csúfondáros arcnak most már van egy férje, egy házastársa, a másik csúfondáros arcnak nincs, és mert az előbbinek van, ennél az oknál fogva az utóbbi visszahúzódott a kertészlakba, hogy úgy mondjam, gyűlölettől telve az egyik napról a másikra kiházasított ellencsúfondáros arc iránt. Csakhogy nekem még sohasem sikerült a két húgom csúfondáros arcát különválasztva látni, ez akkor sem sikerült, ha a legnagyobb erőfeszítéssel tettem ezirányú próbálkozást, mindannyiszor újra meg újra együtt láttam két húgom csúfondáros arcát. Két csúfondáros arcot mutat a fénykép, mondtam magamban, de tényleg ilyen csúfondáros arcuk van a húgaimnak?, kérdeztem magamban. Ez a csúfondáros arcuk van a valóságban? Nem inkább csak ebben az egyetlen pillanatban, amikor az úgynevezett Cannes-i fénykép készült róluk, volt nekik ez a csúfondáros arcuk? Talán tényleg csak ebben az egyetlen Cannes-i pillanatban volt nekik ez a csúfondáros arcuk, mondtam magamban, soha máskor, és én most azt hiszem, hogy folyton-folyvást csak ez a csúfondáros arcuk volt nekik, ami a Cannes-i fényképen látható. A fényképészet csakugyan korunk ördögi művészete, mondtam magamban, éveken át és évtizedeken át és életünk végéig csúfondáros arcok bámulására kényszerít minket, holott csak egyetlenegyszer létezett egy-egy ilyen csúfondáros arc, csak egyetlen pillanatig egy olyan fényképen, amelyet tökéletesen meggondolatlanul csináltunk, egy hirtelen ötlettől indíttatva. És ez a hirtelen ötlet aztán életünk végéig fejti ki pusztító, sőt elrettentő hatását. Egy olyan, többé ki nem küszöbölhető hatást, amely néha a kétségbeesés peremére sodor minket. Két húgom csúfondáros arcát azóta nem tudom kiküszöbölni, mondtam egyszer Gambettinek, akinek gyakran és valószínűleg a legnagyobb megvetéssel beszéltem húgaim csúfondáros arckifejezéséről, amelyek tényleg mindig is jelentős szerepet játszottak a létezésemben, amióta elkészítettem róluk azt a fényképet. Azt a katasztrofális fényképet, mondogattam gyakran Gambettinek. Ezúttal a húgaim csúfondáros arckifejezéséről van szó, akiket nem tudok kiküszöbölni, nem tudok kiverni a fejemből, mondtam Gambettinek, de így vagyunk más fényképekkel is, még ha nem járnak is ennyire megrendítő hatással, például ismerősök vagy olyan hírességek fényképeivel, akik jelentősnek számítanak a szemünkben, gondoljon csak arra a fényképre, Gambetti, amely Einsteint mutatja, amint kinyújtja a nyelvét. Nem tudok többé úgy ránézni Einsteinre, hogy ne azt lássam, amint kinyújtja a nyelvét, Gambetti, mondtam neki. Nem tudok úgy gondolni Einsteinre, hogy ne lássam a nyelvét, ezt a rosszindulatú, fondorlatos nyelvet, Gambetti, amelyet gazdája az egész világnak, sőt az egész világegyetemnek mutogat. És nem tudok úgy ránézni Churchillre, hogy ne lássam gyanakvóan előrebiggyesztett alsóajkát. Habár a legnagyobb a valószínűsége annak, hogy Einstein csak egyetlenegy ízben nyújtotta ki, legalábbis ilyen rosszindulatú és fondorlatos gesztussal, a nyelvét, és Churchill is csak ebben az egyetlenegy pillanatban, amikor készült róla ez az egy fénykép, biggyesztette az alsóajkát ilyen gyanakvóan előre. Olvasom a Churchill-féle írásműveket, mondtam Gambettinek, és folyton-folyvást csak a gyanakvóan előrebiggyeszetett Churchill-féle alsóajkat látom; olvasok valamit Einsteintől, és teljesen meg vagyok babonázva a kinyújtott nyelvétől, amelyet az egész világnak és, mint az imént mondtam, az egész világegyetemnek mutogat. Sőt úgy hiszem, hogy nem is Churchill írta ezeket az emlékiratokat, hanem gyanakvóan előrebiggyesztett alsóajka, és nem Einstein fejtette ki ezeket a világfelforgató tételeket, hanem a kinyújtott nyelve.

Márton László 1959-ben született. Első könyve, egy novelláskötet 1984-ben jelent meg, azóta további harminc könyve látott napvilágot, regények, elbeszélések, színművek, tanulmányok. Legutóbbi könyve: Két bors ökröcske (kisregények, Kalligram, 2025.). Lefordította, más német klasszikusok mellett, Goethe Faustját és A Nibelung-éneket.

Megjelent október 14-én a szifonline 2026/42-es lapszámában. A szerző életrajza és további publikációi fent, a nevére kattintva érhetők el.