Leonora Carrington: Odalenn
Részlet
Greilinger Szonja fordítása
Továbbra is szentül meg voltam róla győződve, hogy Van Ghent hipnotizálja Madridot, beleértve az embereket és a közlekedést, hogy zombivá változtatja az embereket, és a szenvedést mérgezett cukorkaként hinti szét köztünk, hogy mindannyian a rabszolgáivá váljunk.
Spanyolország letaglózott. Azt hittem, hogy az lesz az én birodalmam, de a vörös földben a polgárháborúban elesettek alvadt vérét láttam. Fojtogattak a halottak, tömény jelenlétük uralta az elgyötört vidéket. Rendkívül felfokozott állapotban érkeztem Barcelonába, mert már nagyon Madridban akartam lenni. Rábeszéltem Catherine-t, hogy hagyjuk a Fiatot Barcelonában, és másnap reggel már vonattal robogtunk a spanyol főváros felé.
Döntő jelentőségű volt, hogy olyan nyelven kellett érvényesülnöm, amelyet nem beszéltem, mivel nem befolyásolt a szavak és a jelentésük előzetes ismerete; alig néhány szót értettem spanyolul, és azoknak a jelentésével is csak félig-meddig voltam tisztában. Mindennek köszönhetően a leghétköznapibb szavakat és kifejezéseket is hermetikus jelentőséggel ruháztam fel.
Először a vasútállomás közelében, a Hotel Internacionalban szálltunk meg, majd átmentünk a Hotel Romába. Első madridi esténken a tetőn vacsoráztunk. Fent lenni a magasban, a tetőn, mély szükségletet elégített ki bennem, ezért igen euforikus állapotban falatoztam a város felett. Az eluralkodó politikai káoszban és a perzselő hőségben meggyőztem magam arról, hogy Madrid tulajdonképpen a világ gyomra, és én vagyok a kiválasztott, aki képes meggyógyítani ezt az emésztőszervet. Szentül hittem, hogy a világ összes kínja és gyötrelme bennem gyűlt össze, de majd bennem is fog feloldódni, és ez magyarázta számomra érzelmeim erejét. Azt gondoltam, hogy elbírom a világ terheinek keserves súlyát, és megoldást is találok majd annak megszüntetésére. Amikor később vérhastól szenvedtem, az valójában Madrid betegsége volt, amely az én emésztőrendszeremben öltött testet.
Pár nappal később a Hotel Romában megismerkedtem egy bizonyos Van Ghenttel, egy holland zsidó férfival, akinek valamilyen módon köze volt a náci kormányzathoz, és az egyik fia az apám cégénél, az angol ICI-nél dolgozott. Megmutatta nekem a horogkeresztekkel fertőzött útlevelét. Abban a pillanatban annyira elhatalmasodott rajtam a vágy, hogy kiszabadítsam magam a társadalom korlátai alól, hogy egy vadidegennek ajándékoztam a hivatalos irataimat, Max útlevelét pedig Van Ghent kezébe nyomtam, de nem fogadta el.
Mindez a szobámban játszódott le, és Van Ghent tekintete akkora fájdalommal töltött el, mintha tűket döfött volna a szemembe. Amikor nem volt hajlandó eltenni Max útlevelét, azt feleltem: „Ó! Most már értem, nekem kell végeznem vele!” Abban az értelemben, hogy nekem kell megszakítanom a kapcsolatomat Maxszal.
Mivel nem éreztem elégnek, hogy megszabadultam az irataimtól, kötelességemnek éreztem, hogy mindenemtől megfosszam magam. Egyik este, amikor Van Ghenttel egy kávézó teraszáról néztük az elhaladó madridiakat, az az érzésem támadt, hogy ez a férfi a tekintetével képes manipulálni az embereket. Abban a pillanatban megjegyezte, hogy már nincs rajtam az az apró melltű, amit röviddel korábban vásároltam, mint Madrid bánatának szimbólumát, majd hozzátette: „Nézz bele a táskádba, ott lesz!” Úgy is volt, a melltű valóban ott volt. Számomra ez is csak újabb bizonyítéka volt Van Ghent megátalkodott hatalmának. Undoromban felpattantam, és azzal az eltökélt szándékkal viharzottam be a kávézóba, hogy a táskám tartalmát szétosztom a jelen lévő katonák között. Egyikük sem fogadott el semmit. Nekem úgy tűnt, mindez nagyon rövid idő alatt zajlott le, mégis, mire felocsúdtam, körbevett egy csapat requeté1 tiszt. Van Ghent felszívódott. A férfiak betuszkoltak egy autóba, és egy spanyol stílusú, kovácsoltvas erkélyes épületnél találtam magam. Bevezettek egy kínai bútorokkal berendezett szobába, az ágyra dobtak, és miután letépték rólam a ruhát, sorban, egymás után megerőszakoltak.
Olyan kitartóan küzdöttem, hogy végül belefáradtak, és hagyták, hogy felkeljek. Amíg a tükör előtt igyekeztem rendbe szedni magam, láttam, hogy egyikük épp teljesen kipakolja a táskámat, én pedig nem találtam ebben semmi kivetnivalót – ahogy abban sem, amikor az egyikük egy egész üveg kölnit locsolt a fejemre.
Ezek után a Retiro parknál kitettek az autóból, én pedig ott kóboroltam elveszetten, szakadt ruhában. Végül egy rendőr visszavitt a szállodába, ahonnan felhívtam Van Ghentet – épp aludt, hajnali három körül járhatott. Azt gondoltam, a velem történtek majd megváltoztatják a Föld lakóiról kialakult hozzáállását, de ehelyett elhordott mindennek, majd lecsapta a kagylót. Felmentem a szobámba, és az ágyamon megláttam Catherine hálóingjeit, amelyeket a mosónő véletlenül nálam tett le, én viszont azt képzeltem, hogy Van Ghenttől kaptam őket jóvátételként, hatalmam elismeréséül. Azonnal fel kellett őket próbálnom! Az éjszaka hátralevő részét azzal töltöttem, hogy hideg fürdőket vettem, és egyik hálóinget a másik után próbálgattam – az egyik halványzöld selyem volt, a másik rózsaszín.
Továbbra is szentül meg voltam róla győződve, hogy Van Ghent hipnotizálja Madridot, beleértve az embereket és a közlekedést, hogy zombivá változtatja az embereket, és a szenvedést mérgezett cukorkaként hinti szét köztünk, hogy mindannyian a rabszolgáivá váljunk. Egy este széttéptem és szétszórtam az utcán egy halom újságot, amit a holland hipnotikus eszközének tartottam, aztán riadtan bámultam a hotel bejáratánál a járókelőket, akik mintha fából lettek volna. Felszaladtam a tetőre, hogy kizokogjam magam, miközben ott hevert a lábaim alatt a láncra vert város, melyet az én küldetésem volt felszabadítani. Bekopogtam Catherine-hez, könyörögtem, hogy alaposan vegye szemügyre az arcomat: „Hát nem látod, hogy a világ pontos képmása?!” Nem volt hajlandó szóba állni velem, és kitaszigált a szobájából.
Lementem a lobbiba, és többek között ott találtam Van Ghentet és a fiát, akik mindenféle őrültséggel, obszcenitással és egyebekkel vádoltak. Az előző délutáni újságmegsemmisítő manőverem után nem is csoda, hogy rémült tekintetek vettek körül. Kimenekültem a közeli parkba, ahol az arra járók döbbenetére egymagamban játszadoztam a fűben. Egy falangista tiszt visszavitt a hotelbe, és az éjszakát azzal töltöttem, hogy újra meg újra megfürödtem egy kád jéghideg vízben.
Van Ghent testesítette meg az apámat, illetve ő volt az én és az egész emberiség ellensége. Csakis én voltam képes arra, hogy leigázzam őt, de ahhoz előbb meg kellett értenem. Ellátott cigarettával, ami akkor Madridban nagy kincsnek számított, és az egyik reggel, amikor kiváltképp izgatott hangulatban voltam, ráébredtem, hogy az állapotom nem magyarázható kizárólag természetes okokkal, hanem köze van Van Ghent kábítószeres cigarettáihoz is. A következő logikus lépés az lett volna, ha feljelentem Van Ghentet rettentő hatalmáért, és utána jöhetett volna a város felszabadítása. Ehhez egy spanyol–angol egyezséget gondoltam a legjobb megoldásnak. Elmentem hát a brit nagykövetségre, és találkoztam a konzullal. Kitartóan győzködtem, hogy a második világháborút Hitler és társai hipnózis segítségével vívják, és Van Ghent a nácik spanyolországi képviselője. Ha őt le tudnánk győzni, akkor megérthetnénk hipnotikus erejének működését, véget tudnánk vetni a háborúnak, és felszabadíthatnánk a világot, ami éppúgy „be van ragadva”, mint én és Catherine Fiatja. Ahelyett, hogy céltalan bolyonganánk a politika és a gazdaság útvesztőjében, jobban tennénk, ha a metafizikai erőnkre bíznánk rá magunkat, amit szét kell osztanunk az emberek között, hogy aztán ők is felszabadulhassanak. Ez a jóravaló brit polgár azonnal levonta a következtetést, hogy elment az eszem, és odarendelt egy orvost, bizonyos Martínez Alonzót. Miután a konzul ismertette vele a politikai elméleteimet, az orvos megerősítette a feltételezett diagnózist.
Azon a napon ért véget a szabadságom. Bezártak a Ritz egyik szobájába. Teljesen elégedett voltam a helyzetemmel, kézzel mostam a ruháimat, és különböző ünnepi viseleteket hajtogattam a törölközőkből. Franco tábornokkal készültem találkozóra – ő volt az első személy, akit fel kellett szabadítanom hipnotikus alvajárásából. Franco majd, amint felszabadul, egyezségre jut Angliával, aztán az angolok a németekkel, és így tovább… Állapotom alaposan feladta a rejtvényt Martínez Alonzónak. Brómmal tömött, és könyörgött, hogy ne meztelenül nyissak ajtót a pincéreknek. Politikai elméleteimtől annyira megriadt és összezavarodott, hogy tizenöt napnyi kálvária után a portugál tengerparton keresett menedéket, engem pedig átadott egy orvos barátjának, Alberto N.-nek.
Ez az Alberto igen jóképű orvos volt, én pedig sietve elcsábítottam: „Hát eljött értem az én testvérem, hogy kiszabadítson az apák markából.” Utoljára Maxszal szerelmeskedtem, és már nagyon vágytam rá. Sajnos Alberto komplett idióta volt, és valószínűleg egy csirkefogó is. Szerintem vonzódott hozzám, főleg miután tudomást szerzett apám befolyásáról és vagyonáról. Néhányszor elvitt szórakozni, így ideiglenesen visszakaptam a szabadságom egy darabkáját. Ám csak rövid ideig.
Naponta felkerestem az ICI madridi képviseletének igazgatóját, aki hamar megelégelte a politikai agitációimat, meg hogy apámmal és Van Ghenttel együtt állandóan őt szapulom, és elhordom őket mindenféle alantas, alja népségnek; ezt elmondtam neki, a feleségének, a szolgálóinak, a szálloda alkalmazottainak – vagyis bárkinek, aki hajlandó volt meghallgatni. Az ICI igazgatója végül rám uszított egy bizonyos Dr. Pardót, és arra buzdított, hogy előtte is tárjam fel a világ folyásával kapcsolatos elméleteimet. Rövid idő leforgása alatt egy szanatórium fogságában találtam magam egy csomó apácával körülvéve. Kiruccanásom nem tartott sokáig, az apácák nem bírtak velem. Képtelenség volt bezárva tartani, a kulcsra zárt ajtók és a bereteszelt ablakok sem jelentettek számomra akadályt. Bejártam az egész épületet, és a tetőt kerestem, mert azt tartottam az igazi élőhelyemnek.
Az ICI igazgatója pár nappal később arról tájékoztatott, hogy Pardo és Alberto elvisznek San Sebastiánba a tengerpartra, ahol újra teljesen szabad lehetek. Kisétáltam a szanatóriumból, és beültem a Santanderbe tartó autóba… Odafelé háromszor kaptam Luminalt, és egy injekciót a gerincembe szisztémás érzéstelenítésként. Santanderben úgy nyújtottak át Dr. Moralesnek, mint egy holttestet.
1 A 20. század első felében aktív spanyol monarchista, carlista milícia.
Greilinger Szonja (1991) a Károli Gáspár Református Egyetemen folytatta angol, latin-amerikai és fordítói tanulmányait. Tagja a Central European Association for Canadian Studiesnak (Közép-Európai Kanadisták Szövetsége). Kiadónknál az Odalenn-en kívül Leonora Carrington spanyol nyelven írt novelláit, Elena Poniatowska Leonora című életrajzi regényét és Peggy Guggenheim önéletrajzát ültette át magyarra.
Leonora Carrington Odalenn című, három kisregényt tartalmazó kötete novemberben jelenik meg az Ampersand Kiadó gondozásában. Itt előrendelhető.
Megjelent november 18-án a szifonline 2026/47-es lapszámában. A szerző életrajza és további publikációi fent, a nevére kattintva érhetők el.

