Örökségem ezer éve / földből lassan kikeverve Lent a trágya, rothadt szalma, halk gyászolók tiszta alma, barlangcsendben vágyuk csitul, most akarat, árny aláhull. Anyám bennem – ő belőlem, én belőle hogyan lettem? Rongyos csipke koponyája, sárujja az eget vájja. Lángszikra ír levegőbe, látatlan kéz vezet körbe, ködhabon át fénylik lámpa égfolyásból földtojásba. Alábukik köd a ködbe, az ősanya sós testébe, sós test tengeranyagába, örök anyag magányába. Szívem ide érte hoztam, földön...

Hosszan rezeg, majd elpattan a hűs / üveg, és oszlani kezd a menny- / bolt illata, mert ami fent van, / a lentet újra el kell borítsa. „Az igazság nem képként jön, nem szóban, szagban, fényként érkezik és szenvtelenül.” (G. J.) Az idő, ez a féregjárta alma, egyszerre adakozik és elvesz, szór szét és összegyűjt, hatalma vak tömbbé merevít, leleplez. A szavak hitelét, ha nem is érti, akarja, és van sikoly, amelyben jelre tart. Mintha története egy dallamra utalna, ám amit nem vall be, a vers...