Örökségem ezer éve / földből lassan kikeverve

Lent a trágya, rothadt szalma, halk gyászolók tiszta alma, barlangcsendben vágyuk csitul, most akarat, árny aláhull.

Anyám bennem – ő belőlem, én belőle hogyan lettem? Rongyos csipke koponyája, sárujja az eget vájja.

Lángszikra ír levegőbe, látatlan kéz vezet körbe, ködhabon át fénylik lámpa égfolyásból földtojásba.

Alábukik köd a ködbe, az ősanya sós testébe, sós test tengeranyagába, örök anyag magányába.

Szívem ide érte hoztam, földön fényem szerteszórtan, érintésre, nevetésre tanít, felejt majd cserébe.

Örökségem ezer éve földből lassan kikeverve, csöndem nélkül, meztelenül élénkségem hozzáenyhül.

Ha föld összetöri arcom, eltakarva ölbe hajtom ősz sóhajjal, csillagok fenn, az illatos halálködben.

Fehér ajkon fehér hang szól, hó özönlik kis szájából, ég szent teste, ködlik karja, rózsalángban koponyája.

Meleg szemek vad vizében forrong minden már felélten, kegyelmesen-kegyetlenül, az ősbe hullva legbelül.