Hosszan rezeg, majd elpattan a hűs / üveg, és oszlani kezd a menny- / bolt illata, mert ami fent van, / a lentet újra el kell borítsa.

„Az igazság nem képként jön, nem szóban, szagban, fényként érkezik és szenvtelenül.” (G. J.)

Az idő, ez a féregjárta alma, egyszerre adakozik és elvesz, szór szét és összegyűjt, hatalma vak tömbbé merevít, leleplez. A szavak hitelét, ha nem is érti, akarja, és van sikoly, amelyben jelre tart. Mintha története egy dallamra utalna, ám amit nem vall be, a vers kövére hull, és szétesik pillanatokra. Hosszan rezeg, majd elpattan a hűs üveg, és oszlani kezd a menny- bolt illata, mert ami fent van, a lentet újra el kell borítsa. Célt ér az arcok membránján át- törő áhítat, amit az elképedt szemek fényes perisztaltikája mutat, és remeg a szív, e tenger- kék boltozat. Az emlékszennyezés zárványai közt a bevallatlan kifakad. Egy olvasatlan könyv nyitva felejtett példányai elszégyellik magukat a hullámok közelében, és csak egyre koncentrál mind, hogy a szél erejét kihasználva arra az oldalra irányítsa a fényt, ahol sószagú végtelen borítja be a partot. Szakadjon és tapadjon szó- ra szó, részletre az egész.