Farkas Wellmann Éva Kányádi Sándor Halottak napja Bécsben című verséről

Egymásba úsznak a gondolatok: a fennköltre rímel a póri, a félszegre a bátor, az általánosra a személyes, a lelket emelőre a szégyellni való, közelre a távol, és rímhelyzetbe kerül az idegennyelvű (nem véletlenül román, latin vagy német) szó a magyarral. A protokollnak a rímhívója annak, hogy romolnak. A világ, a közös és a személyes világunk visszavonhatósága fölötti mély döbbenet, a feltámadás reményének megkérdőjelezettsége, az örömök felejthetősége, omolhatósága – mindez bizonyosságok után jajveszékel. Isten kell.

Falusi Márton Kányádi Sándor Halottak napja Bécsben című verséről

Hol, melyik pontján akasszam belé a csáklyát? Amikor irodalmi, nem pedig filozófiai nemzetnek mondjuk magunkat, rögtön ezt a hagyományvonalat skicceljük föl; a hosszúvers korunk szellemi klímáját sugározza, társadalmi problémáit avatja poétikai problémákká. Miközben persze, ahogy az amerikai újhistoristák rámutattak, a történelem és a diskurzus egymást kölcsönösen feltételezik; a hosszúvers önbeteljesítő jóslatként behatol a valóság szövetébe, objektiválódik. Így ha a szoros olvasat módszerét követjük, vizsgálódásainkba kell vonnunk az eszmetörténetet. Ha az irodalomtörténeti panorámába helyezzük a hosszúverseket, a legcsiszoltabb elméleti fogódzókat is oda kell nyújtanunk melléjük.

A kasztrált éneke viszont nem saját érzelmeit fejezi ki, hanem inkább csak bizonyos emóciókat akar felkelteni a hallgatóságban. Mintha erre utalna Kányádi versének következő passzusa: Mit szólhat isten amikor / heréltek zengik az ő dicsőségét / csupa semleges hang neutrum / neutrum neutru-u-um. Azonban Kányádi versében ez egyértelműen veszteségként könyvelhető el. A „neutrum”-ban egyrészt az énekes testének megcsonkítása, másrészt hangjának elveszett index mentis-jellege is belehallható. De figyelemreméltó a szavalat hanghordozása is, ugyanis Kányádi az idézet utolsó sorában énekelni kezd.

Codău Annamária Kányádi Sándor Halottak napja Bécsben című verséről

A mondásszerűség át is vezet arra a jellegzetességre, amely ebben az éppen aktuális olvasatomban a leginkább felkeltette a figyelmemet: egy bizonyos, tágabban / pontatlanabbul értett performatív–performáló jelleg, amely a motívum–téma–kompozíció–ritmus szerves összejátszásának néhány ízületét képezi. Nagy vonalakban történő, ötletszerű leltározása következik néhány, részemről rácsodálkozást kiváltó mozzanatnak, igyekezve megmutatni azt, hogy a szerkesztés, asszociáció és egyidejűség mellett, illetve pontosabban ezekkel együtt egy-egy megoldás performanciaszerűsége, a szövegelemek egymást életre hívó, létrehozó képességei a sűrítésen túl a költemény kinyilatkoztatás jellegét mélyítik.

Bertha Zoltán Kányádi Sándor Halottak napja Bécsben című verséről

Kibontakozik egy lenyűgöző avantgarde jellegű mozaikos montázsvers és szimfonikus (polifonikus) zenei struktúrájú költemény – s az összetett nyelvi alakzatok ritmikus feszültségében a drámai küzdelemvers, a látomásos példázatvers és a végső egzisztenciális kérdéseket faggató gondolati-filozofikus poéma. (...) Szabófalva nevének jelképes értelmét nyilván nem érzékelheti egy külföldi olvasó. Különleges és tanulságos, ahogyan például a mű három angolra fordítója igyekszik megbirkózni e problémával.

Sánta Miriám Kányádi Sándor Halottak napja Bécsben című verséről

A Szürkületben ott a bőr alatt motozó, mindig készenlétben álló pánik. Egész éjjel ablak előtt lámpázó fekete autó, az élve eltemetett nyelvtől való csendes rettegés és a soknyelvűség felszabadító ereje közötti iszonyatos feszültség olyan, mint a nyitott szájjal zihálás – hiába jut bőven elég levegő, a szív és a tüdő vergődik a hurokban. A pánik sikeres leküzdése az, ami hasonlatos egy Kányádi-kötet elolvasásához. Amikor a Halottak napja Bécsbenhez érek, átlapozom. A 121. oldalon két szakasz között pontozás – cenzúra. Mellette három, kézzel odaírt szakasz.