Májusi folyóiratszemle

Részletek

Havi szemle feledés ellen

A legnagyobb dobás az, ahogy valami láthatatlan fonál összeköti a Jelenkor két tematikus blokkját a trauma és idegenség alakzatai mentén: arról az összjátékról beszélek, melynek révén a Kertész Imre haláláról emlékező blokk és a Danyi-interjú észrevétlenül át- meg átszűrődik egymáson. Danyi ráolvasásszerű, állításait körkörösen és delejezőn ismétlő válaszai számos ponton megborzongattak, mégis, a trauma utáni (?) továbbélés (?) tapasztalata volt benne a legijesztőbb, mert Fehér Renátó esszéje segítségével akaratlanul is Kertészre leltem benne.

(Feltámadás) Oops I did it again, énekelhetném Britney Spearsszel, ugyanis már másodszor fordul elő, hogy egy általam keserű könnyekkel elsiratott folyóirat feltámad haló poraiból: előbb a Médiafigyelőt mentette meg egy ismeretlen adományozó, májusban pedig a 2000 jelentette be ünnepélyes posztban, hogy folytatja áldásos tevékenységét: 2016-os kötelezettségeit öt, egyszerre megjelenő füzetben tudta le (az évfolyam így a búcsúval együtt hat számot tesz ki), május 10-én pedig bekerült a három évre támogatottak körébe: vagyis évi 8,7 millió forintot nyert az NKA-tól esztendőnként 11 megjelenésre.

A dologban az a pláne, hogy a támogatás már 2017-et is magába foglalja, vagyis idén is szállítani kéne a 11 számot, miközben érthető okokból még az első is a rajtkőnél toporog – ha hihetünk a felelős szerkesztő Margócsy Istvánnak, ez azt jelenti, hogy késő nyártól-kora ősztől két-háromhetente új 2000-t vehetünk a kezünkbe. Aki figyelmesen búvárolja az impresszumot, annak ugyanakkor az is feltűnhet, hogy változások álltak be a szerkesztői gárdában: Bojtár Endre, Kovács János Mátyás és Szilágyi Ákos immár csak munkatársként segíti a lapot, Ambrus Judit ugyanakkor az olvasószerkesztés mellett szerkesztői feladatokat is ellát: hogy átalakul-e ettől bármennyire a lap, arra azonban talán még korai lenne választ adni.

Én mindenesetre az öt, szokottnál kisebb alakú füzetből elsőként a „Kultusz” címet viselőt vettem a kezembe, s rögtön tudtam, hogy nem ereszt majd: központi témája ugyanis a Petőfi-kultusz, melynek legújabb apropójával két éve már fárasztottam egyszer hű olvasóimat. Bár a kisalakú füzetekből az Öv alatt rovat kimaradt, a sokat emlegetett szendvicsszerkezet továbbra is tetten érhető: ezúttal egy terjedelmes beszélgetés és egy Margócsy-tanulmány keretezi a szövegeket, melyeket Szilágyi kancsal rímekkel teli (de jó!) Posztpetőfi-versei vezetnek fel (ilyesmikre készüljön az olvasó: „leng a lélek leng az inga/ Barguzinból Barguzinba”).

A beszélgetés résztvevői a Petőfi-monográfus moderátor Margócsyn kívül Nyáry Krisztián és Bíró-Balogh Tamás, akik észrevétlenül is végigfutnak a 19-20. század kanonizált alkotóin, hogy megpróbálják kihüvelyezni, mi kell egy irodalmi kultusz kiépüléséhez. Hogy spoilerezzek egy kicsit, annyit elárulhatok: biztos recept nincs, de az erős marketingérzék (Petőfi, Ady, Móra), a kiemelkedő történelmi eseményben való részvétel (Petőfi), a botrányos magánélet (Csáth), és a legkevésbé sem botrányos magánélet (Benedek Elek) egyaránt segíthet. A mindvégig érdekfeszítő társalgás akkor a legjobb, mikor a két interjúalany eltérő kutatási fókusza és módszertana kiütközik: mikor Bíró-Balogh a dedikált, de felvágatlan századelős példányok példáján vezeti le fogyasztó és olvasó különbségeit, vagy mikor Nyáry a festők és írók párhuzamba-merőlegesbe állításával színesíti a beszélgetést. A számot záró Margócsy-tanulmány ugyanakkor az élettörténet homályos végpontjai felől közelít Petőfihez, a születés és halál bizonytalanságának kultuszképző erejét vizsgálva, s ennek apropóján megmutatva például, milyen alternatív megemlékezési alakzatokat hív elő hogy a halál helyének és idejének hiánya. (Aki még nem tudja, mi az a kenotáfium (mint én két nappal ezelőtt), annak feltétlen ajánlom az írást!)

Csínján azonban a 2000-szendvics kenyérrészével, mert az igazi pusztítást a töltelék végzi el. A szerkesztők ugyanis – nem csekély szadisztikus hajlamról tanúbizonyságot téve – szemmel láthatóan a Petőfi-kultusz szélsőértékeit keresik, a dilettánstól az ideologikusig vonultatva fel a magyar irodalom tematikus gyöngyszemeit. Bár van Juhász Ferenc- és Nagy László-vers is, valamilyen irracionálisan mazochisztikus késztetésből én direkt a legkeményebb anyagokra mentem rá: a Sztálin-díjas szocreál író, Nagy Sándor, és a hantázógép Illés Béla novelláira. Előbbi olyan mély benyomást tett rám, hogy nem állhatom meg, hogy ne idézzek két örökbecsű mondatot belőle: „A két téeszcsé-vezető elnyugodott, és figyelő tartással hallgatták a költő beszédét, akiről, mint a legkedvesebb, leglángolóbb történelmi alakról, a csoportot is elnevezték.” És az abszolút kedvenc: „Ahogy most belegondolt abba, amit Szabó elvtárs olvasott, a buzogó szeretet forrása megfakadt benne, s kicsordult szemgolyóbisán a könny.” Hát ki ne érezné e szavak hallatán a saját szemgolyóbisán felbuzgó könny csordulását?

(Továbbélés) A legutóbbi részben megígértem, hogy megpróbálok elmélyedni a Jelenkor Vajdaságot (is) középpontba állító számában, és nem kellett csalódnom: inkább kellemes meglepetéssel tapasztaltam, milyen szép hálózatba rendeződnek a szövegek. Danyi Zoltán például a vele készített interjúban elmondja, mennyire rá van kattanva az angol költőre, Lewis Oswaldra, aki egy ciklusában tételesen elősorolja (már majdnem azt mondtam, enumerálja) az Odüsszeia halottjait, aztán lapozunk egyet, és már olvashatjuk is egy részüket Danyi fordításában. Aztán van itt egy Tolnai-szöveg, rövid, alig másfél oldal, könnyed séta lesz, gondolom, majd negyven sor után azon veszem észre magam, hogy az egész délszláv irodalmi szcéna ott rágcsálja a karfiolt a mester asztalánál – köztük Slobodan Tišmával, akinek nemrég jelentettük meg a Bernandi szobája című kiváló kisregényét. De persze Tolnai csak egy szem a láncban – életműkiadása harmadik kötetéről, a Nem könnyűről Bencsik Orsolya kritikáját olvashatjuk, én pedig megint bedőlök a szöveg csekély hosszának, és megúszós laudációt várok. Helyette azonban Bencsik sűrű, karakteres és izgalmas, mély Tolnai-ismeretről számot adó szöveggel jelentkezik (utóbbi persze életműve ismeretében azért nem meglepő), hogy aztán Szántai Márk már az ő Több életét vesézze ki a Bencsik-összes kontextusában, erős értékelő motívumokkal (mindkettőből erős hiány volt a kötet eddigi recepciójában).

A legnagyobb dobás mégsem ez, hanem ahogy valami láthatatlan fonál összeköti a Jelenkor két tematikus blokkját a trauma és idegenség alakzatai mentén: arról az összjátékról beszélek, melynek révén a Kertész Imre haláláról emlékező blokk és a Danyi-interjú észrevétlenül át- meg átszűrődik egymáson. Danyi ráolvasásszerű, állításait körkörösen és delejezőn ismétlő válaszai számos ponton megborzongattak, mégis, a trauma utáni (?) továbbélés (?) tapasztalata volt benne a legijesztőbb, mert Fehér Renátó esszéje segítségével akaratlanul is Kertészre leltem benne. Pedig Fehér voltaképp nem csinál mást, mint egymás mellé rendez két, egyébként szállóigeszerű idézetet: az egyik közülük azt mondja, „Próbáltam előre nézni, de hát kilátás csak a holnapra volt, a holnap meg ugyanez a nap”, a másik pedig azt, hogy „az én országom a száműzetés”. Csak a jegyzeteim összerendezésekor jöttem rá arra, hogy ha ezeket a kijelentéseket általánosítjuk, akkor Kertész előbbivel az időből, utóbbival pedig a térből írja ki magát. Úristen, mondtam magam elé szerény fizikai ismereteimet felidézve, de hát ezeken kívül a világon semmi sincs. Hirtelen megütött a mindenből kirekesztettség érzése; ebben a pillanatban nagyon nem akartam Kertész Imre lenni.

Pedig a következtetés logikus: aki elszenvedője egy traumaélménynek, le kell bontsa magában azt az Isten helyébe ültetett gondolatot, hogy a világ előre, vagy legalább valami felé halad: egyrészt azért, mert tudja, hogy ez nem igaz – vagyis hogy szó sincs semmiféle lineáris fejlődésről –, másrészt pedig, mert a trauma nem múlik el: ahogy Danyi mondja, „mindaz, ami történt vele, jelen idejű”: nincs feldolgozott múlt, és ennek megfelelően jövő (remény, terv, irány) sem lehet. Ez mindkettejüknél egy nagyon érdekes megkettőződéshez vezet: Danyi azt mondja, „van egy életem, amelyet élek, holott nem szeretnék így élni, és van egy másik életem, amelyet folytatni akarok, miközben nem lehet folytatni”, Kertész pedig azt: „Mindig volt egy titkos életem, s mindig az volt az igazi.” Nem lennék, nem lettem volna a helyükben. Örültem, örülök, hogy éltek, élnek.

(Zárszó helyett) már következő, június-júliusi számokat boncolgató szemlémet vetítem elő: annyi bizonyosnak tetszik, hogy lecsapok a legújabb Műútra, ahogy az is, hogy megpróbálom összeolvasni a remek, személyes esszék sorát kiváltó Király István-naplók fogadtatását. Hogy aztán ehhez mi minden csatlakozik, az már csak a folyóiratszerkesztőkön múlik!