Elkezdődik a meztelen felsőtestű kontra pólós irodalmárok focimeccs, amelyet három-nullig követek, aztán megmártózom a Nyárádban. Később megsokasodik a fürdőző társaság, és agyagszobrok is születnek. Mikor kifelé evickélünk a vízből a köves patakmederben egyensúlyozva, György Alida megállapítja, hogy a mozgásunk zombiapokalipszisre emlékeztet.

Abban az országban, ahol születtem, a kisebbséghez tartoztam, heimatlos voltam. Szegeden viszont mindenekelőtt török. Mindenki azt kérdezte tőlem elsőnek, hogy honnan jöttem, ezt pedig meg kellett válaszolnom. Ezért is fontos számomra Szeged, mert először itt kötöttem békét azzal, hogy​​ török vagyok.

Rendezői utasítás szerint a sereg / Százfelé szakad, s egyesével, / Kezük helyén gumibottal / Rontanak ránk a hűség zsoldosai. / Mint kiszakadt táskából a gyöngyök, / Szóródik szilánkjaira a riadt tömeg. / Üvöltve feszül egymásnak / A hazaszeretet két pólusa.

Ők is hazudnak nekünk is, maguknak is. A lényegen semmit nem változtatnak, az igazán fontos dolgokat nem adják. Buborékokat fújnak csak. Tortából, nevetésből, ajándékból. Amióta erre rájöttem, utálom az összes jótékonyt. Jótakonynak hívom őket magamban.

Apámat két hullaszállító fejtette le az asztalról, a viaszosvászon az arcára tapadt. A hordágyon sem tudták egyenesbe fektetni, ügyetlenül gyömöszölték a zsákba, belemerevedett a testébe a görbület.

A lehetőség friss beton. / Ki kell várnom, míg megköt, / míg végigmehetek rajta úgy, / hogy nem hagyok benne nyomot.

Horgászok ülnek végig a sétányon, egymástól egyenlő távolságra, mint láncra fűzött gyöngyök. Egyetlen szem hiányzik, a lépcső végében nem ül senki. Hirtelen úgy érzi, ki kell egészítse a gyöngysort. Lesétál.

Rejtő jut eszembe, pedig nem vörösbort iszunk, szökni se készülünk, térkép se kell. Különben is, mit lehetne itt egy térképen feltüntetni. Jobbra a semmi, balra a semmi, elöl a semmi, hátul a semmi. A kurva nagy fekete semmi.

A kisfiú aludni próbál, hallja, hogyan nyikorognak a ház eresztékei, és nem boldog hang az, egy cseppet sem, kopott csontokként súrlódnak egymáshoz a deszkák. Ez a ház reumásabb, mint én, mondja a kamrában nagyapa, és akkor az édesapja leguggol mellé, és együtt nézik a vízmértéket, ott van az ágy előtt, a deszkán, és a mérték buborékja finoman elindul, és az ajtó irányába buzog.

Aztán amikor egy nap a Bakonysárkányi barlangból előmászott a hétfejű, tűzokádó svájcifrank, és hamm, bekapta a házunkat, akkor anya lovagi páncélt öltött, és kardot ragadott, apa meg elment megkeresni, hátha van valahol valami királylány, akit meg lehetne menteni.

„Tomi, egy üveggel kérjél, vagy kettővel, nem kell szarakodni a pohárral. És tudod édes, bubikák off.” Ahogy ment a pult felé, megállt egy pillanatra tánctér közepén, kiegyenesedett, visszanézett rám és elmosolyodott. Nem, nem a szája széle rándult. Mosolygott.  Láttam.

Hovahova? Összerezzenek. Fel sem tűnt, hogy a postaládák után egy Flair széken kényelmeskedik egy középkorú nő. Alacsony lehet, meztelen lábujjai épphogy érintik a barna linóleumot, előtte lerúgott műanyag klumpapár. Világoskék hálóingéről Minnie Egér aranycsillagokat dobál felém.