Constantin egyetlen határozott mozdulattal megrántotta a láncot, s az állat abban a pillanatban két lábra ágaskodott. Tömör teste lassan, imbolygó léptekkel mozgott a férfi irányítása alatt, táncra emlékeztető mozdulatokkal.

Aztán a lelkész kissé vonakodva hozzátette, hogy tulajdonképpen van egy feketén működő konyha a templom gazdasági épületében. Azt mondtam, hogy a szín itt lényegtelen, rendben lesz.

A bűntudat az ölembe ült. Hideg és nyirkos karját a nyakam köré fonta. Arcát az enyémhez nyomta és a fülembe suttogott.

Mocorog, ismerős pózt keresve / mélyed a karjaidba.

az anyám nem érez rossz energiákat / még szerencse olyankor az ember mindent elront

Trollok, a három ajtó, az erdő. Beszélő állatok, állattá változott emberek. Boszorkányok, földművesek, királyok, barlangok és föld alatti paloták, farönkök, cserfes királykisasszonyok, mostohák, öreg szülék, hegyi pásztortanyák, kéklő hegycsúcsok. Már gyerekkoromban sejtettem, hogy a mesék rejtegetnek valamit. És hogy a titkuk fontos.

Tisztában kell lenni a reménytelenséggel. Beleszületik az ember, akár egy családba, és megörökli, mint a nevét. Lehet nem gondolni rá, de felesleges letagadni vagy küzdeni ellene.

a poézis / nem tud megtartani / törékeny és kecses / keretei között

Vendégünk volt Izsó Zita költő, műfordító, drámaíró, szerkesztő, aki szerint az irodalom olyan saját tér, amely élményeket és ingereket ad, és amely szabadabb, mint a hétköznapi élet kötöttségekkel teli világa.

Nem tudom, a zsebem mikor lyukadt ki. / Finánc, finánc, lila az ég alja! / A téren kicsapott kutya vezekel, / Vele együtt vonyítok én is.

A csoda már bő fél órája tartott, az öregek visszahúzódtak a fekhelyükre és legyintettek: szemfényvesztés. Hosszú percek múlva a zúgás elhamvadt, a köd megfeküdte a völgyet, és a többiek is nyugovóra tértek.

jobb kézre tenni fel karkötőt / a delfinkapocs folyvást / elsodródik