Az első másfél óra lamentálással telik. Hogy nincs idő semmire. Hogy ebből nem lehet megélni. Hogy ki olvas könyvet manapság. Hogy a kiadók is milyenek. Tizenhárman  ülünk egy olyan térben, ami száz embert is befogadhatna, és panaszkodunk.

Temesd bőröm alá a titkaid, vénáimra vésd / a bűneid, aztán a zuhanás, koncentrikus / körökön át, holdak és bolygók szabásmintáiba. / Ahol meteorok lyukasztják az eget, / ott millió a villanás, de jórészt szemfény- / vesztés.

A folyóirat kifejezés számomra ezért azt is jelenti, hogy az irodalom állandóan van, nemcsak a kötetekben, a bemutatókon, fesztiválokon, hanem hónapról hónapra, negyedévről negyedévre, napra nap.

Mint háborúban a békésen állomásozó hadtestet a lesből támadó ellenség golyózápora, olyan váratlanul érte a vad szél, amely nyomban azután, hogy kilépett, lesöpörte a sapkát a fejéről és messzire sodorta.

Amikor kitelepülsz valamelyikbe a város számos parkja közül, hogy elmajszold az elmajszolnivalót, biztosan belebotlasz egy menő csoportba, akik valamilyen ‒ a menőséghez illő ‒ produkciót gyakorolnak, de közben figyelik, hogy elegen figyelik-e őket. Zürich tápláló közeget biztosít a hiúság burjánzásának.

A fejesek. A kihagyott helyzetek miatti bosszúság. / Az edzői utasítások. A testcselek. / A kapufán csattanó lövés hangja. / Az a pár darab üzemben hagyott reflektor, / ahogy bevilágítja a tizenhatos területét. / Majd a biciklizés hazafelé. A sugárúton / a villámsújtotta fák.

A szöveg azt beszéli el olvasójának, hogy az miként olvassa őt. Az értelemadás tehát nem az egyetlen, végső referenciát tálalja fel, hanem a reflektáltság szabadon engedését, amelyben a megértéskontroll csak egy interpretációs komponens.

A Veletek megleszek több, mint aminek első ránézésre tűnik. Az „élet szelete” műfajt követve Allison a hétköznapi életről és gondokról mesél sok humorral. Minden sora, minden képkockája élvezetes.

Tüdejében félelem szűkült, amit idefele a vonat zakatolása csak egyre erősített, / De most testének melegében egy pillanatra fellágyult minden: / A csillagok rideg tekintetei elhalványultak, / És lehámlott róluk az elégetett fák vöröse.

Miután beengedtek minket a kapun, négyemeletnyi lépcsőn kellett felküzdenünk a csomagokat, melyek mindenféle ajándékkal voltak tele. Pálinkával, Unicummal és az édesanyámnak szánt nokedliszaggatóval. Váltottunk pár szót a vendéglátóinkkal, és elköteleztük magunkat egy hagyományos szombati kínai reggeli mellett.

trónfosztott szűz távolodik / már mint a valóság, hajnal / ban bartók bélával táncol az / árnyék, krízis a népdalban nép / és dal szárnyaszegetten, leplezi / leplét álma a fénynek minda / zonáltal, bántja szabó lőrin / cet járma a társadalomnak, / nincs többé bosszú és áldott / hála se nincs már, látszat lát / tat szemmel törvényt írni / a télről, mégse lehet nyáron / mert nincs hó zongora mellett

Számomra Károlyi Csaba jellemezte leginkább a „napközis” FISZ-tábor egészét, amikor bár elkezdte a mondatot, hogy „Az a csodálatos ebben a táborban, hogy tisztán látszik rajtatok, szervezőkön ez a...”, de befejezni már nem tudta, csak széttárt karjaival próbálta kifejezni, amit szavaival nem tudott.