Nyáron vettem öt kiló rizst, le volt árazva a kínainál. Elég lesz egész télre. Tudom, hogyan lehet takarékoskodni. Az ember egyszerűen visszafogja magát, ha arról van szó. Nem kell annyit enni. Édesanyámnál egyetlen szem sem ment veszendőbe. Olyan nem létezett, hogy válogatós gyerek, meg a szaftot nem akarja kitunkolni.

a bolygók kötelességtudóan hánykolódnak / de a nap és hold nem tudják / milyen nehéz életben maradni / mikor csupán húsból és csontból álló / nyomorult egyéltű / préda vagy

Nem felejti el, amit Huba tanácsolt, folyamatosan táncol, mint a Rocky, megy előre és támad, mint a Rocky. Hatásos, úgy látszik, mert az óriás párszor lefogja a fiú karját, úgy kell lerázni magáról.

Egy idő múlva foszlani kezdett. / Az ujjaid köré csavartad az elvarratlan szálakat, / de nem tudtad azokat elszakítani.

Egy vallomással kezdem: sosem kedveltem a kulturális folyóiratokat. Képzeletemben valahogy úgy élnek, mint amik olyan írásokkal vannak tele, amelyeket még nem hőkezelt az irodalomtörténet és -kritika, nem főzte elő a nagyérdemű olvasóközönség.

Azt mondtad, láttad / a tónál két hete, és most / megmutatod a halálról / készített filmedet.

Vendégünk volt Fenyvesi Orsolya költő, író, műfordító, szerkesztő, aki szerint az irodalom egyfajta törekvés a teljességre.

Kapkodva felöltözöm, kint leülök, nézem az ajtóra ragasztott plakátokat és tájékoztatókat, az asztma fő tünetei, a betegjogi képviselő telefonszáma, a leletkiadás időpontjai. Próbálok olvasni. Becsukom a könyvet, elrakom. Megnézem a telefonomat. Üzenetek, emailek, hírek, hiába pörgetem, semmi érdekes.

Metrón középirányba / tolakodunk, lökdösődünk, / fullasztó tekintetekben / levegőt keresünk, / kinézzük a kapaszkodót, / megérkezünk / és elesünk a végállomáson.

A völgy fölé nehezedő hangkupolában / visszhangzó léptekkel közelít a Ráhel-szemű férfi / a szőlőteraszok felől, zsebébe mélyesztett kezekkel, / combját szorítva. Szürke kövek, sárga kavicsok / csattognak talpa alatt.

Isten tudja – vele amúgy is lenne dolgom –, / mikor körbeleng mindig-mindenhol az / illatod, mikor téged várlak, tőled rettegek / egy utcafrontot pásztázó búvóhely magányában.

Pontosan ezernegyven vasárnap. Ezernegyven alkalom a megbánásra. Kórházban csak egyszer voltam ‒ ha nem számítjuk a születésemet. Egy csontom tört el. A fülembe négy lyukat lövettem. Háromszor hánytam alkoholtól és egyszer sem mondtam el anyámnak, mégis mindig kiderült.