A csapat egy része Antal Imre kedvenc éttermében, a Piroskában ebédelt, ahol a beszélgetés szaggatott ívet írt le a hódmezővásárhelyi Sport kocsmától a nirvanás póló megbocsáthatatlan bűnéig.

Kezdd inkább nálunk ezt az évet / Tőzegen jársz itt, apró, illattalan / mocsárvirágokon Áttetsző méregbuborékok / buggyannak ki a lépteid nyomán kettétört / lágyszárakból Észre sem veszed őket, / csak ha a nedves földig lehajolsz, / és hagyod, hogy mérgei meggyilkoljanak / a testedben minden evilági bajt

A felállókat érkezők váltják, / a geometrikus mederbe álmodott / patak csendjét hallgatják / a következő felhőig. / Vezeti tekintetüket a domb tetején álló / négy fa egyikének legfelső ágába / akadt papírsárkány szalagja.

Sok év telt el, mióta utoljára együtt voltak, de úgy vették fel a régi szerepeiket, mint egy kényelmes otthoni pólót, amin már több a lyuk mint a szövet. Minden, amit együtt tesznek, játék, márpedig az ő világukban a játékot meg kell nyerni.

Ülsz a pázsiton, két cseresznyefa között és ráfújsz a pitypang frizurájára. A magok elszállnak, a csupasz szár sértődötten nézi az eget. Nem annak mutatja magát az anyag, amilyen igazából lehet.

Nem értem, mire kellhetek, mire ez a rám bámulás, / ezek a gomblyuk-szemek. Amikor kérdezem tőle, mit akar, megeszi / a cukros briósomat, és azt mondja, valaki ellopta / a biciklim.

Akarsz-e néma, üres szívvel érni / a mélységbe le, és feljebb nem nézni, / hogy a körúton járkál a december, / s a kedvesed félénk, sírni nem mer, / ki térdre rogy a hiány súlya alatt?

Egyforma fekete harisnyát viseltek és sötétszürke szövetkabátot. Sötét hajuk egyformán a fülük mögé tűrve, súrolta a vállukat. Egyikük egy szögletes dobozt tartott két tenyere között. Szótlanul nézték a síneket, aki látta őket, azt hihette némák. Csend vette őket körül. Nem fenyegető, nem áthatolhatatlan, de, mint a víz, idegen közeg.

Az első másfél óra lamentálással telik. Hogy nincs idő semmire. Hogy ebből nem lehet megélni. Hogy ki olvas könyvet manapság. Hogy a kiadók is milyenek. Tizenhárman  ülünk egy olyan térben, ami száz embert is befogadhatna, és panaszkodunk.

Temesd bőröm alá a titkaid, vénáimra vésd / a bűneid, aztán a zuhanás, koncentrikus / körökön át, holdak és bolygók szabásmintáiba. / Ahol meteorok lyukasztják az eget, / ott millió a villanás, de jórészt szemfény- / vesztés.

A folyóirat kifejezés számomra ezért azt is jelenti, hogy az irodalom állandóan van, nemcsak a kötetekben, a bemutatókon, fesztiválokon, hanem hónapról hónapra, negyedévről negyedévre, napra nap.

Mint háborúban a békésen állomásozó hadtestet a lesből támadó ellenség golyózápora, olyan váratlanul érte a vad szél, amely nyomban azután, hogy kilépett, lesöpörte a sapkát a fejéről és messzire sodorta.