Sokszor azt álmodom, hogy a karmait / egyesével kihúzkodó lény vagyok, majd eladom / őket a piacon a gránátalmás és a kerti szerszámos bódéknál. Kiszámítható / az álmok logikája. Régen a Mennyben éltem, / mert ezt akartam. Mikor a földre estem, / már tudtam az utat ‒ a kormon át, a levelek közé.

Épp egy csoportos szelfit akarunk küldeni a barátnőmnek, a lakótárs felkapja a kutyát, hogy ő is látszódjon, mikor fejbe kólint minket egy fülsértő, norvég üvöltés. Nem tudjuk, mi történik, keressük a hang forrását. Messziről két férfi rohan felénk. A lakótárs felemeli a kezét, mi, látogatók csak bámulunk ki a fejünkből.

ágyba be / lábak össze / keverve tudatosan // kék fény / szűrődik be / függönyök véknyak // lappangó vágyak / remények laposak / ingatag viszonyok

Szívesen időzöm a péksütiknél. Minden nap magamba szívnám ezt a mennyei illatot! Néha betyárpogácsát veszek, elvétve fahéjas csigát, de előfordul az is, hogy szénhidrátcsökkentett kenyeret rakok a kosaramba.

Félti a kiöntött sört, a hideget, / a jókedvet, meg hogy mellesleg, // tegnapi hír: a háborúban sok az / elesett, és meghalnak ma is sokan, / és ez az új adat megint több száz / embert elföldel, eltemet.

Ha nem tévedek, Markó Béla egyik esszéjében olvastam pár évvel ezelőtt, hogy egy (talán) felvidéki útja kapcsán rá kellett jönnie: a közös nyelv és kultúra, valamint a szintén komoly kapcsolódási pontot jelentő kisebbségi léthelyzet ellenére mi, különböző országokban élő határon túli magyarok mégsem ismerjük és értjük igazán egymás helyzetét.

Vendégünk volt Sirokai Mátyás költő, zenész, a FISZ-könyvek társ-sorozatszerkesztője, aki szerint az irodalom egyfajta hack, hiszen a nyelv véges eszköztárával képes a végtelen változatosságot felmutatni, és komplex élményeket közvetíteni.

véneink úgy mesélik / szellemek járnak azok padlásán / akik nem ácsolják / bálnagerinc formájúra a szelemenfát / házuk váz nélküli túlsúlyos árnyék / odavonzza a környék vadjait és a korai fagyot

A bérelt furgon, amivel a cuccainkat idehoztuk, a kapu előtt állt, még a dobozainkat se pakoltuk ki. Mi lenne, ha egyszerűen elhajtanék? De aztán csak billegtettem a kezemben a poharat, és néztem, hogy hullámzik benne a bor.

Jobbra egy csontos arc reszket a tévéfény előtt, / körben vasrudak, aljzat, csövek és levek. // A mamám, akár a szellő, szuszog. / Körötte szaglik a kór.

Frontvonal mögé húzódunk, / hátulról figyeljük, ami még hátra van. / Ezek az utolsó pillanatok / az utolsó nagy széthullás előtt, / mielőtt minden felfordulna és mielőtt / mindenki lépne hátrafelé párat.

A flegmatikus attitűdhöz hozzáadódik az illúzió, mintha épp most nyelte volna le Buddhát egészben, és a bőrén keresztül párologná ki annak minden bölcsességét és nyugalmát. Ezt a kommunikációs technikát tanítani kellene az iskolában. Bár az, ami párolog, valószínűleg csak a THC.