Nem csak én nézem a házat, hol távol-kedvtelen, hol egészen közelről, szinte magamat vizsgálva odabent, mikor épp nagy ricsajjal belépek a kiskapun. Nézi azt rajtam kívül egy legalább, és a kutya is talán, még anyja mellől miközben tejet szopik, és már érzi a maradék szagát.

Az ember meg, aki kihívott minket, adni akart egy tízest, hogy ne a zártra vigyük. Mondtam neki, hogy nem mi döntünk erről, drága uram, szét van nyílva a hölgy feje. A hangja újra távolodott, mállós lett, visszhangos, a mondat végét már nem hallom.

a rádiót kikapcsolom / most jobb hallgatni hogy nem / szólunk egymáshoz / felismerhetetlen / arcok vagyunk / egy kamion visszapillantó-tükrében

Lehet, hogy már átéltük egyszer a kataklizmát, csak az emlékezet zárolta. S ha nem tényszerűen történt meg velünk, akkor elképzeltük? Vagy álmunkban zajlott? Beíródott a tudattalanba s készül előbukkanni, felszínre törni és újraíródni? Lehetséges. A szavakat kell megkérdezni erről.

Széles autók, széles utak, San Francisco fényei a mecseki szerpentin felett. Egy album, amibe belehalljuk magunkat, egy lemezbemutató novellafüzér, amelyben megelevenedtek egy nem is volt nyár emlékei. Haász János írásai Déry Tibor- és Szepesi Mátyás-vendégszövegekkel.

Őt meglesni, vagy ő lessen? – mindegy. Kitalálni, mit miért csinál, magyarázatokat keresni, még a legnyilvánvalóbbra is, arra akár, amivel más körülmények közt nem foglalkozna senki, ő sem, mert annyira egyértelmű, unalmas, nyilvánvaló; itt viszont, a leskelődés elkerülhetetlen velejárójaként, bárminek szokatlan jelentés tulajdonítható, igen. Ez is a leskelődés lényegének tartozéka. Nem csak a másik kiszolgáltatottsága lehet izgató.

Viktória királynő keze – akarom mondani csápja – mindenhova elér. A Smaragdzöld tanulmány megmutatja, hogy milyen az, amikor egy rendhagyó crossoverben a szörnyek félnek az emberi bosszútól. De vajon képes-e meghaladni a történet a gótikus geg kategóriáját?

asszonyok ülnek a padon kilóg az ég alól a szarkaláb / egy tehervonat hasításairól legszívesebben a földet ért / faleveleket kérdezném megtaníthatnának minket előre / feldolgozni tömbösíteni darálni megtaníthatnának minket / lélegezni a víz alatt halott minden halott temetetlen

Ha elég kitartóan dédelgetem a haragomat és bámulom a sötét várost a konyhaablakból, át tudok lépni az életetekbe. Mindig az éjszaka közepén érkezem, amikor már mélyen alszotok. Ahogy a sötét padláson találom magam, átfut rajtam az ismerős remegés, a végtagjaimból pár másodpercre kimegy az erő, a fejbőröm zsibbad, a gyomrom összeszorul, kiráz a hideg, majd elönt a forróság.

Kutyák csaholnak / szájkosaras gazdáikon, / kitchen-stricik, futtatják otthon az élesztőt. / Egy néni szerint csak kitalálták. / Szezámmagos, csípős rémmese.

Csak akkor látunk tisztán a világra, ha sikerül felülemelkedünk a személyes traumáinkon. Ez jutott eszembe, ahogy a februári-márciusi lapszemlére válogatni kezdtem az anyagot. Ez a megállapítás magában foglal egyrészt egy nagyon erős igényt, egy élhető, belakható világ igazolásáét, másrészt jelzi a veszélyt, hogy a személyes traumák árnyéka mögül majdhogynem lehetetlen kimászni.

Lapjaira metszed az embert, / gerincénél összekötöd, / átnyálazod, mint annak a rendje, / te már bontva érkeztél, / nem hagyod, hogy bepiszkolja kezét / Bármi, amit magadnak akarsz.  // És mit ne akarnál magadnak?