Vecsei Márton: Ide, vissza

Részletek

Írta: Vecsei Márton

A vízben több tucat fekete, úszósapkás fejet véltem felfedezni. De rendesen elkolombuszoztam! Még a végére sem jutottam amúgy logikussá váló gondolatmenetemnek, ami megválaszolná a kérdést, hogy mi a fenéért hordanak az emberek úszósapkát az óceánban, mikor rájöttem, hogy azok nem emberek. Hanem fókák.

Úton-útfélen megálltunk felfele. Félúton is. Félúton vagyunk? Ez egész biztos? Az út melyik felén? Még felfele megyünk. Ez itt a fel fele? Ha fel is ugyanannyi, le is ugyanannyi idő lenne, miért is ne fordulhatnánk vissza? Mire leérünk, végezhetnénk a teljes úttal. Elmondhatnánk: teljes hosszában jártuk be, félig. Tovább menjünk? Visszaforduljunk? Vitatkoztunk, és vártuk, hogy odaérjen valaki. Hogy egy harmadik fél döntse el. És ha a harmadik fél eldönteni, akkor sorsolunk.

Félút. Ez itt áll a táblán, hiába hezitál bárki. Menjünk már! Olyan, mintha azon vitatkoznánk, hogy két felest igyunk vagy egy decit! Elindultunk a tetőre, a csúcsig elhallgattuk egymás fújtatását, ahogy azt is, hogy majd vissza is kell jönni. Vagyis visszamenni. Mert addigra az itt lesz az oda. Elodázzuk. Menjünk előre, hogy legyen időnk visszatérni.

Az út az erdőn kétfelé ment. Nem csoda! Itt született Robert Frost, akitől kéretlen tanácsot kaptunk járatlan utakról. New Hampshire sziklái a tanúim. Nem tanúhegyek, nem a Ság vagy Somló karsztbokros emelkedői, inkább szemtanúk. Tengerszemeik vannak. Valószínűleg messzire ellátnának, ha nem csípné őket a só. Ja! Hogy a tengerszem más? Hogy azok kis hegyi tavak? Gleccsertavak? Szóval a tengerszemnek annyi köze van a tengerhez, mint a pápának a pápaszemhez! Vagy a pápának a tengerszemhez. De tényleg más volt a táj, láttuk, hogy merre van az óceán. Az óceánt nem, de az irányát igen, és ez a látvány mindent megért. Egy hét múlva olyan közel leszünk, hogy nem kell irány. Vagyis ott leszünk, eljutunk a mindent megértől az óceánig.

Csendes volt az óceán, amikor odaértünk. Még a sziklákhoz érni is habozott. Leo nem mondta, de tudtuk. Nem megy haza többé. Kezdetben is tervezte, de az utolsó hetekben már egyre biztosabban tudtuk mi is. Egy kisgyerek lelkesedésével kezelte, aki a nyári szünet előtt betűzi a táblán a következő időszakot. Ó, ió, ció, áció… emigráció! David meg én Chicagóba megyünk. Chicagót otthagyni nehéz lesz majd, ezt tudjuk mindketten, de engem vigasztal a tény, hogy másfél nap és New Orleansban leszek. David? Ő Las Vegasba megy. Biztos ott is lesz vigasz.

Ott sétáltunk hatan a tenger… pardon, az óceánparton, és Amerika a kelleténél jobban érdekelt. A keleténél jobban érdekelt az észak és a dél. A nyugati part nem. Vas megyéből annál nyugatabbra nem igazán tudnék menni, mint a keleti part! Ha ennél nyugatabbra megyek, az már kelet. Már nem tűnt csodával határosnak, hogy néhány héten belül olyan vizek partján állok majd, melyek túloldalán Európa, Kanada vagy épp Mexikó lesz.

Egy löszfal mellett sétáltunk. „Fussunk fel a tetejére!” – mondta Leo. „Aki utoljára ér fel, az takarítja a kabint az utolsó hetekben!” Egy meszes és meredek löszfalra versenyt mászni eszes és meredek ötletnek tűnt. Massachusetts közelében, de már Rhode Islanden voltunk. A vízben több tucat fekete, úszósapkás fejet véltem felfedezni. De rendesen elkolombuszoztam! Még a végére sem jutottam amúgy logikussá váló gondolatmenetemnek, ami megválaszolná a kérdést, hogy mi a fenéért hordanak az emberek úszósapkát az óceánban, mikor rájöttem, hogy azok nem emberek. Hanem fókák. És ahol fóka van, ott van cápa is! Eddig ezt tapasztaltam. Igaz, hogy eddig fókát csak állatkertben láttam. De ott volt cápa is! És ha a cápa szája tátva, bárki látja fogsorát. Hátráltam a löszfal felé, amikor megbotlottam valamiben. Egy fókatetem volt az. A döglött fókát már nem hittem döglött úszónak. Nem volt rajta sapka.

„Visszamegyek Mexikóba” – mondta Chris. „Várnak a diákjaim, a családom.” Egy fúvószenekar vezetője volt. Fújhatta az emigrációs terveket. „Én Disneylandbe megyek!” – mondta Denzel, az egyik maláj srác. Az óceánparton Disneylandről beszélni olyannak tűnt, mintha egy Michelin-csillagos étteremből ácsingózna valaki a McDonald’s hamburgerére! Disneyland pusztán azért létezik, amiért a börtönök falai. Hogy elhiggyük, be van zárva a veszély, kint biztonságos. Vagy épp fordítva, kint lapul veszély, de mi bent védve vagyunk. Ha a börtönnek falai vannak, akkor mi szabadok vagyunk.

Ez a szabadság a valóság ismerete. A hit abban, hogy ismerjük a valóságot. És hinni csak abban lehet, amiben nincs teljes bizonyosságunk. Körülöttünk nincsenek falak.

Nézem Denzelt, ahogy az óceánt nézi és Disneylandről álmodozik. Mesélnék neki Jean Baudrillard-ról, a francia posztmodern filozófusról és elméletéről, miszerint ez a mesepark, ahová készül, egy olyan szimuláció, ami a valóság szimuláció-szerűségét hivatott elfedni. Elmondanám, hogy a különbség valóság és képzelet között Disneylandben nem más, mint egy reménytelen próbálkozás, hogy elrejtsék a tényt, nincs is különbség. A parkoló az átalakulás helyszíne. Kint, a valóságban leteszik a kocsit, majd bemennek a mesébe.

Megosztanám Denzellel Baudrillard elméletét, de mégsem teszem. Kegyetlenség volna, szükségtelen illúziórombolás. Jól döntöttem, hogy itt vagyok – nyugtatom magam. Mert én majd a valóságot látom útközben, ahol senki sem visel maszkot. Mert az lesz az igazi Amerika, ahol nem integet nekem Mickey egér ötdolláros órabérért. 

A következő hetekben mind máshol leszünk. Ennyi. Nem kell összehasonlítani. Ha Denzel álmait becsmérlem, azzal ideig-óráig igazolhatom saját vágyaim valóságosságát, de úgyis kezembe akad Baudrillard és az ő kibaszott, lelombozó, hiánypótló elmélete. Hiába nem érzem hiányát annak a tudásnak, amit pótol vele. Szóval mind máshol leszünk a következő hetekben, és kész. Denzel az orlandói Disneyland óriáskerekén, kísértetházban, vízicsúszdákon, én Chicagóban, a Greyhound buszain, New Orleans ital áztatta utcáin, Baudrillard pedig Párizsban, annak tizennegyedik kerületében, a Montparnasse-i temetőben, ami egy olyan szimuláció, ami a valóság szimuláció-szerűségét hivatott elfedni. Vajon lelombozná, ha megtudná, hogy a különbség az élet és a halál között Montparnasse-ban nem más, mint egy reménytelen próbálkozás, hogy elrejtsék a tényt, nincs is különbség?

A hegytetőről egészen más kilátásaink voltak. Álltunk Leóval, és a horizonton felsejlő esőfelhőket néztük. A várható eshetőségeket vettük számba. Leo kilátásba helyezte, hogy marad, és gondolatban a kilátásba helyezte magát. Az a New England, amit éppen láttunk, az Amerikáról alkotott felszínes képünkre hasonlított. Ott, a hegytetőn csak sejtettük sokszínűségét. Még minden zöld volt, de tudtuk, a természet igazi természetét az ősz hozza elő. Szeptemberben mindenki hazatér, a turisták is Disneylandből, az utazók is New Orleansból. Igen, mindannyian. Kivéve Leót. Ő látni fogja New Englandet ősszel, amikor a hideg légtömegek és a falevelek különböző vegyi összetételeinek hatására megmutatkozik az ezerszínű erdők világa. Mikor a tölgyek, vörös és fekete juharfák, bükkök, somfák felfedik valódi arcukat. És majd akkor, ősszel, Leo már nem fog nyaralni.

Meglehet, egész nyáron megállás nélkül dolgoztunk, de helyzetünk ideiglenessége, ahogy a konyhánk falára függesztett tábla is, amin a hátralévő napokat számoltuk, a maga visszás módján elhitette velünk, hogy nyaralunk, mert a feltételek adottak voltak: nyár volt, és mi nem otthon voltunk. Akkor még Leo is elhitte, de itt, a hegytetőn már tudta, ősszel fázni fog. Az otthonához képest biztosan. Fázni fog a cseresznyeszín, az élénkpiros, az arany, bronzszínű és lila lombok között. Az őszt még nem éreztük, de a nyár szaga már múlni kezdett. Nekünk, nyaralóknak New England a hínár, az uszadékfa, az út szélén árult gyümölcslé és vattacukor, és a mindent eltelítő hársfavirág keveréke volt, narancsszín éggel, tiszta kék vízzel, tisztán zöld hegyekkel. Már réges-rég otthon leszek, amikor Leo besétál majd egy őszi napon a 91-es út melletti vegyesboltba, kikerüli a halmokban álló, faragásra váró sütőtököket és a frissen szedett almákkal teli ládákat, kér majd egy zacskó akciós pipadohányt, töltött vagy sodort cigarettára gyújt a verandán a kobaltkék ég alatt, felnéz majd az arany, lila, bronzszínű és pirosló lombokra, kilátással a lehetőségre, hogy amerikaivá váljon. Amiről még nem tudja eldönteni, hogy több-e az átlagosnál sokkal hosszabb ideig tartó haza-nem-térésnél.

„De kár, hogy kétfelé nem mehetek!” – írja Frost. De Robert! Hát, hogy a viharba ne mehetnél! Két helyre nem érkezhetsz meg, de kétfele mehetsz! Sőt mész is. Vagyis te már nem, de én még megyek. Akkor is a hegyre föl mentünk, mielőtt szétágazott volna az út. Egy irányba, de sok, különböző végállomás felé. Melyek persze közel vannak egymáshoz, mégsem egyek. Kétfelé csak akkor nem mehetsz, ha helyben jársz. De akkor oda mész, ahol vagy. A járatlant sem értem, ez olyan Frostó-képző, amivel nem tudok mit kezdeni. A járatlan út, az olyan, mint a Fűre lépni tilos tábla a gyep közepén! Hogyan lehet felismerni a járatlan utat? Sehogy. Minden út ki volt taposva legalább egyszer. Jártak rajta legalább egyszer pionír talpak. Járhatatlan? Az már más kérdés! 

Az, hogy az utak végül összefutnak, rendben van, de ez nem azt jelenti, hogy ugyanabban a tempóban járjuk végig őket. Disneyland, New Orleans, Miami, Las Vegas, San Francisco. Mindből New Yorkba érkezünk majd ősszel, mind onnan megyünk haza. Kivéve Leót. Aki itt, a hegytetőn már tudta, ősszel fázni fog, és akkor az összehasonlítás elkerülhetetlen lesz. Márpedig Veracruzhoz képest biztosan fázni fog, és akkor, majd, valamelyik nap a holnapok közül, kétfelé indulhatnak honvággyal teli gondolatai. Az otthon felé, ahol melegebb van, vagy korábbi nyarainak színhelye felé, ahol még ennél is hidegebb. Egyik nap Veracruzra gondol a 91-es út mellett, az otthoni forróságra, az antojitók illatára, tacos, quessadillas, tortillas, fajitas, tamales, sör és tequila illatára, arra, ahogy vasárnap hajnalban az erős női parfümök elnyomják a halpiac és a csatornák szagát az utcákon. Másik nap Hidalgo hegyeire gondol, az otthonhoz közel, de távoli rokonoknál töltött nyarakra, randevúkra a Pachuca de Soto-i óratoronynál, a Santa María Regla-i bazaltoszlopokra, és a hegyvidékre, ahol az éjszakai fagyok még nyáron sem ritkák.

Nyár végén már mélyen benne leszünk az amerikai álomban, amiről kiderül, csak az amerikai alvás egyik fázisa. Hónapokon át tartó nemotthonlétünk itt utolsó szakaszához ér, a szendergést, a felszínes alvást és a mélyalvást követő álomfázisba. Rendes alvás-ébrenléti ciklusom nekem legalábbis biztosan nem lesz szeptemberre. Persze, nem tudható, min áll, vagy bukik egy utazás megélése, de a JFK nyolcas terminál biztos észhez térít majd. Felébreszt. Lehet, hogy ezt irigyli Leo! Az átmenet lehetőségét, azt az aktust, amiben nem is a kiindulási hely és a végcél számít, nem a honnan és a hová, hanem a köztes. A terminál minden városban ugyanolyan, a mozgólépcsők, felvonók, kiszolgálóegységek, újságosok, duty free boltok, az érkezéseket, indulásokat jelző hatalmas táblák, az ellenőrzőpontok, a vámvizsgálat, a szuvenírbolt, ahol minden kapható, amit a városokban vettél. A beton, a csempe, a fém, a jelzőtáblák, a szellőzőrendszerek pontosan ugyanolyanok mindegyik reptéren, a szagok ugyanúgy oszlanak el. Az utolsó, amit a hátrahagyott helyen, és az első, amit a célállomáson érzünk, teljesen egyezik. Ahogy a felvonók, a beton és a csempe is. Elrejtik a különböző helyek fájdalmasan szembetűnő különbözőségeit. Segítik a távozást és segítik az érkezést. Félúton hazafelé eszembe jut talán, hogy merre jártam és miért, és majd megpróbálom felidézni, hogy hogyan akartam elodázni a visszautat. 

Vecsei Márton tanulmányait az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán végezte Filmelmélet, filmtörténet szakirányon (BA 2013), majd Filmtudomány mesterképzésen (MA 2016). Alap- és mesterszakos szakdolgozatainak témája a hollywoodi road movie műfaj filmes és irodalmi előzményei, keletkezése és műfaji keveredése. Egyetemi tanulmányai során elvégezte a Kreatív írás diszciplináris minort. Társalapítója és korábbi szervezője a 2011-ben létrejött Szerdai Szalonnak, az ELTE Bölcsészettudományi Karán működő irodalmi műhelynek. Az Ask the Dust blues-rock zenekar dalszerzője, énekes-gitárosa. 2016 és 2019 között Hankiss Elemér hagyatékának feltárásán, kéziratainak rendszerezésén dolgozott. Jelenleg egy európai uniós ügynökség alkalmazottja. A menjek országa című novelláskötete a SZIF gondozásában 2025-ben jelenik meg.