A majd’ kétórás beszélgetés Neszlár Sándor és a szerzők lazaságának köszönhetően baromi felhőtlen volt, a figyelmet végig fenntartó. És ez jó, nagyon jó, de szerencsére még ennél is jobb volt a szövegek minősége.

Túl vagyunk a járvány ki tudja már hányadik hullámán, közben kitört egy háború, és mindenféle pátosz nélkül, de én még fel is nőttem közben. Ennek nyilván semmi köze a programhoz, de valahogy a legsérülékenyebb, leginkább túlfeszített időszakomban talált meg a Grádics.

Rövid próbálkozás után megszűnök őrült tudósnak kinézni, így a perceken belül kezdődő Grádics előtt épp van időm bedobni pár falatot. Még jó, hogy röpke hat órán át tartó Zoomolás következik, aminek során ennél azért jóval komolyabb problémákról eshet majd szó.

A többség úgy érez, ahogy én: a típushibák felismerése segít a további önálló munkában is, minőségi változásról számolnak be. Szinte túlzásnak érzem a visszajelzéseket, mintha fizetett hirdetést látnék. Ha esik is szó dilemmákról, nehézségekről, a közös munka hasznosságát senki nem vitatja.

A közös olvasások világossá teszik, mennyi mindent hozzá tud tenni egy-egy (vagy több) érzékeny, de kritikus olvasó, másrészt a problematikus részek megbeszélése arra edz, hogy ha írás közben nem is, az újraolvasás és a szerkesztés során nekünk is feltűnjenek majd a típushibák.

A csapat egy része Antal Imre kedvenc éttermében, a Piroskában ebédelt, ahol a beszélgetés szaggatott ívet írt le a hódmezővásárhelyi Sport kocsmától a nirvanás póló megbocsáthatatlan bűnéig.