Eki, eki, bőrdzseki – Grádics műhelynapló VI.

Részletek

Írta: Mucha Dorka

Túl vagyunk a járvány ki tudja már hányadik hullámán, közben kitört egy háború, és mindenféle pátosz nélkül, de én még fel is nőttem közben. Ennek nyilván semmi köze a programhoz, de valahogy a legsérülékenyebb, leginkább túlfeszített időszakomban talált meg a Grádics.

Mire megjegyzem az utat az Írószövetségbe, áttesszük a helyszínt máshova. Ez az utolsó alkalom, ideje számot vetni, hogy mire jutottunk, én mire jutottam. Fél év rohadt sok idő, csak csóválom a fejem ezen, mint egy nyugdíjas. Túl vagyunk a járvány ki tudja már hányadik hullámán, közben kitört egy háború, és mindenféle pátosz nélkül, de én még fel is nőttem közben. Ennek nyilván semmi köze a programhoz, de valahogy a legsérülékenyebb, leginkább túlfeszített időszakomban talált meg a Grádics. Ősszel abban sem voltam biztos, hogy van értelme reggelente felkelni, nem hogy még írni. Novemberben a szakadék mélyén még ezzel a kötettel is gyötörtem magam, semmi kedvem nem volt alkotni és ki is dobtam az egészet a kukába. Innen szép nyerni, ugye, és valóban sikerült odáig eljutni, hogy belátható időn belül lesz ebből egy kötet. Ezt teljesen egyértelműen a Grádicsnak köszönhetem.

Borda Réka beszámolójából tudjuk, hogy Mán-Várhegyi Réka hírhedt korrektúrázásait leszámítva pizsiparti van náluk. Béla úgy hivatkozik rájuk, hogy a „lányok csoportja”, mi meg a „fiúk csoportja” vagyunk. Ezen azért jót nevetgélünk, engem is csak az első pár említésnél zavar. A mi csoportunk dinamikája egészen más, pizsiparti helyett inkább olyan, mint egy kocsmai verekedés a falunapon. Páran vérzünk, de tudunk egy jót röhögni utána.

Négyünk egyénisége, stílusa, habitusa és főleg a szövege teljesen eltérő. Ezt a káoszt Cserna-Szabó András uralja, szerintem élvezi is. Alaposan olvas, korrektúráz, ahelyett, hogy kijelentene, inkább a jó kérdéseket teszi fel. Amikor megérkezik, pár percen belül rákérdez arra, amire minden kezdő író vágyakozva gondol, hátha egyszer valaki megkérdezi: ismered azt a számot, amiben azt éneklik, hogy „eki, eki, bőrdzseki?” Ez úgy általában megadja a kezdő lökést a komoly műhelymunkához.

Vass Norbi egy Bodor Ádámot idéző szövegvilágban mozgatja a hőseit, sajátos, somogyi próza, Koppánnyal, Demjén Rózsival, sünmájjal és Jutka Persi zöld körmeivel. Egy saját mitológia, saját kis univerzum, de túlságosan széttart, minden karakter a saját feje után megy különböző irányba. Norbi minden mondatából érezni, hogy van mögötte még ezer másik történet, amit el tudna mesélni, ezért az állandó kérdés az, hogy hogy lesz ebből kötet? Mi fűzi össze a szövegeket, mi lesz a közös pont vagy cél, ami működteti majd ezt az egészet?

Norbival ellentétben, Lőrincz Zsoltnak a története ugyan megvolt, csak a hangok nem, akik beszéltek. Történetének két narrátora van: Dávid és Alíz, mindketten E/1-ben mesélik el az amúgy elég szürreális hétköznapjaikat fejezetről fejezetre, egymást váltva. A Dávid által elmondottakon csak húzni kellett, ugyanakkor az Alízos rész már elég komoly kérdőjel volt. Érdekes volt ott ülni négy pasi között és hallgatni, hogy szerintük egy negyvenes nő min filózik napközben. Érdekes és egy kicsit kiábrándító, ha őszinte akarok lenni. Az ilyen beszélgetések alatt mindig eszembe jut, amikor férfi írók egymást hátba veregetik, hogy milyen jól és hitelesen írnak női hangon. Szerencsére itt fogékonyabbak a srácok, bátran lehet velük beszélni azokról a dolgokról, amik valóban foglalkoztatnak egy nőt, bár néha fennakadunk fogalmakon (alakformáló bugyi, random kozmetikai kezelések, lélek).

Soltész Bélánál ilyen beszélgetések nincsenek. A szövegénél annyira egyértelmű és kész minden, tényleg apróságokat kell már csak javítani, illetve, ahogy mindannyiunknak, idő is kell hozzá. Finomítunk a dolgokon, a karaktereknél pontosítunk – szerencsére bármilyen hülyeség jön elő, a téma szakértője ziher, hogy ott ül az asztalunknál, legyen szó akár a biciklizésről és a zakopanei hegyi hajráról, a férfi mellbimbók lepotyogásáról vagy... nagyon sok és fontos irodalmi kérdésről. Úgy érzem, Béla könyve, története kész, már csak ügyesen kell megoldania azt, hogy mikor és hogyan érezteti majd az olvasóval, hogy amit a karakterek kimondanak vagy hisznek, az éppen igaz vagy hazugság? Szóval lesz munkája bőven.

Az én szövegemmel kapcsolatban nem igazán tudom, mit mondhatnék el. Csoda, hogy van. Kidobtam az egészet, újraírom és most jó. A munkamódszerem egyszerre szánalmas és követhetetlen, ráadásul nem merek a fiúk szemébe sem nézni, amikor bevallom, hogy az aktuális részletet reggel fejeztem csak be. Mindenesetre elnézőek velem szemben, ha már a szöveggel szemben nem is. De amiért igazán hálás vagyok, hogy nem engedtek el, nem mondtak le rólam. Azt hiszem, nekem ez volt ebben a félévben a legnagyobb dolog: tovább csináltam és nem adtam fel. Az első szöveget csakis azért írtam meg, mert égett a pofám, hogy majd pont én nem mutatok szöveget a többieknek. Mostanra a harmadánál tartok, és igen, van még vele bőven munka, de még tart a lelkesedésem és a lendület, nyárig befejezem. Ha nem is másztam meg egy hegyet fél év alatt, a szakadék mélyéről kievickéltem.

A többiek is hasonló mélységeket-magaslatokat jártak be, ők is gyötörték magukat ugyanazokkal a kételyekkel, mint én, és ez megnyugtatott végig. Minek írjak? Van értelme egyáltalán? Nem biztos, hogy ezekre van válasz, de nem is biztos, hogy kell. A másik csoporttal közös szeánszokon is valahogy mindig ide lyukadtunk ki. Én, azt hiszem legalábbis, kicsit megnyugodtam a grádicsos beszélgetések után. Megnyugtatott, hogy annak ellenére, hogy mi ennyire eltérőek és mások vagyunk, azért van, ami közös és összeköt bennünket, és létezik az a támogató közeg, amire mindannyian vágytunk. Mert akármilyen közhelyesen hangzik is ez, a grádicsos kis csoportunk az volt. Jó azt hallani, hogy van értelme írni, mert ha csak engem vagy csupán egyetlen olvasót is elgondolkoztat, szórakoztat, kikapcsol, akkor már volt értelme. Jó ezt hallani, leírni a füzetembe, hazavinni magammal, még akkor is, ha az eki, eki, bőrdzseki szerzői is éppen ezzel nyugtatják magukat.

Mucha Dorka (1989, Budapest) író, irodalmár, esztéta, szerkesztő. Jelenleg doktorandusz a Selye János Egyetem Magyar Nyelv és Irodalom tanszékén. Tagja a Fiatal Írók Szövetségének, tanít a Werk Akadémián, a Gombaszögi Nyári Tábor irodalmi programfelelőse, a Grendel-sátor vezetője. Kötetei: Puncs (regény, XXI. század kiadó, 2019), Nincs idő (ifjúsági regény, Menő Könyvek, 2020).