Rendezői utasítás szerint a sereg / Százfelé szakad, s egyesével, / Kezük helyén gumibottal / Rontanak ránk a hűség zsoldosai. / Mint kiszakadt táskából a gyöngyök, / Szóródik szilánkjaira a riadt tömeg. / Üvöltve feszül egymásnak / A hazaszeretet két pólusa.

Ők is hazudnak nekünk is, maguknak is. A lényegen semmit nem változtatnak, az igazán fontos dolgokat nem adják. Buborékokat fújnak csak. Tortából, nevetésből, ajándékból. Amióta erre rájöttem, utálom az összes jótékonyt. Jótakonynak hívom őket magamban.

Apámat két hullaszállító fejtette le az asztalról, a viaszosvászon az arcára tapadt. A hordágyon sem tudták egyenesbe fektetni, ügyetlenül gyömöszölték a zsákba, belemerevedett a testébe a görbület.

A lehetőség friss beton. / Ki kell várnom, míg megköt, / míg végigmehetek rajta úgy, / hogy nem hagyok benne nyomot.

Horgászok ülnek végig a sétányon, egymástól egyenlő távolságra, mint láncra fűzött gyöngyök. Egyetlen szem hiányzik, a lépcső végében nem ül senki. Hirtelen úgy érzi, ki kell egészítse a gyöngysort. Lesétál.

Rejtő jut eszembe, pedig nem vörösbort iszunk, szökni se készülünk, térkép se kell. Különben is, mit lehetne itt egy térképen feltüntetni. Jobbra a semmi, balra a semmi, elöl a semmi, hátul a semmi. A kurva nagy fekete semmi.