A kisfiú aludni próbál, hallja, hogyan nyikorognak a ház eresztékei, és nem boldog hang az, egy cseppet sem, kopott csontokként súrlódnak egymáshoz a deszkák. Ez a ház reumásabb, mint én, mondja a kamrában nagyapa, és akkor az édesapja leguggol mellé, és együtt nézik a vízmértéket, ott van az ágy előtt, a deszkán, és a mérték buborékja finoman elindul, és az ajtó irányába buzog.

Aztán amikor egy nap a Bakonysárkányi barlangból előmászott a hétfejű, tűzokádó svájcifrank, és hamm, bekapta a házunkat, akkor anya lovagi páncélt öltött, és kardot ragadott, apa meg elment megkeresni, hátha van valahol valami királylány, akit meg lehetne menteni.

„Tomi, egy üveggel kérjél, vagy kettővel, nem kell szarakodni a pohárral. És tudod édes, bubikák off.” Ahogy ment a pult felé, megállt egy pillanatra tánctér közepén, kiegyenesedett, visszanézett rám és elmosolyodott. Nem, nem a szája széle rándult. Mosolygott.  Láttam.

Hovahova? Összerezzenek. Fel sem tűnt, hogy a postaládák után egy Flair széken kényelmeskedik egy középkorú nő. Alacsony lehet, meztelen lábujjai épphogy érintik a barna linóleumot, előtte lerúgott műanyag klumpapár. Világoskék hálóingéről Minnie Egér aranycsillagokat dobál felém.

A kór egyre jobban pusztít a városokban ‒ suttogja a Professzor, titokban hírekhez jutott, pedig az étkező tévéjén egész nap rajzfilmek mennek. – A hirtelen megőrült emberek csoportokban összekapaszkodva táncolnak az utcákon, már nem tudják eltüntetni őket szem elől. Eszüket vesztik valamennyien!