Pár napot otthon töltöttem Kézdivásárhelyen, amikor felkérést kaptam erre a téli lapszemlére. Ez aznap történt, amikor véletlenszerűen szembejött a hírfolyamban: megjelent egy kritika a kötetemről a Kalligram októberi számában. Kézdin a leggyorsabb hozzáférési lehetőségem az volt, hogy előfizettem a Szófa oldalára.
Újra meg újra meglep, hogy az egyre nehezebb kulturális és gazdasági körülmények közepette az egyes irodalmi folyóiratok milyen magas színvonalú lapszámokat képesek kihozni a nyomdákból. Úgy tűnik, lehet bármilyen mély a mocsár, a lótusz megleli a módját, hogy felemelkedjen. A napról napra veszélyeztetettebb folyóirat-kultúra relevanciáját, úgy gondolom, az alábbi, általam választott lapszámok háromszorosan igazolják.
Remek megtapasztalás volt az Alföldben, az Apokrifban és a Látóban megjelenő szépirodalommal, recenziókkal és tanulmányokkal találkozni a nyár folyamán. Úgy gondolom, távolról sem vagyok annyira jártas a folyóiratirodalmat illetően, mint amennyire lennem illene egy efféle szemle összeállításához, viszont annál inkább remélem, hogy valahányszor lehetőségem adódik még ilyen jellegű tájékozódásokba bocsátkozni, ugyanazzal a zöldfülű rácsodálkozással és esztétikai élménnyel maradok, mint jelen esetben.
A felkérés örömén felmarkoltam pár áprilisi, majd májusi lapot, hogy ezúttal nem a könyvtári lapozóban, nem is a boltban helyben fogom olvasni – ünnep, hogy haza is hozhattam mindegyiket. Aztán a felismerés, hogy rosszul emlékeztem, öt helyett hármat szokás szemlézni. Ez kevesebb megírandó szöveget, mégis több fejtörést jelent. Sebaj, kivételesen időben neki is láttam. Az egynapos csúszást persze már csak illemből is el szokás követni mint az „akadémiai viertel”-t. Hát így.
Nem könnyű mostanában a folyóiratoknak. Hónapos csúszások vannak, így a február-márciusi szemle sem de jure, inkább de facto.
Talán senki nem vitatja, hogy a magyar irodalmi folyóiratok minősége messze túlszárnyalja azt, amit egyre szűkösebb anyagi támogatottságuk megengedne. Emiatt lapszemlém vélhetően akkor járna el helyesen, ha minden egyes december-januári megjelenést végigvenne. Ez azonban egy jótékony, ám voltaképp megúszós írást eredményezne. Merthogy miután befutott a felkérés e feladat elvégzésére, – hogy a lapszemle ne ,,csak” lapszemle legyen – zsigerből egészen más gondolatok is elkezdtek kavarogni bennem, melyeknek közös pontjaként tűnt fel a talán folyóiratszemlébe nem illő illetlen kérdés, hogy mi az, ami hiányzik?
