A felkérés örömén felmarkoltam pár áprilisi, majd májusi lapot, hogy ezúttal nem a könyvtári lapozóban, nem is a boltban helyben fogom olvasni – ünnep, hogy haza is hozhattam mindegyiket. Aztán a felismerés, hogy rosszul emlékeztem, öt helyett hármat szokás szemlézni. Ez kevesebb megírandó szöveget, mégis több fejtörést jelent. Sebaj, kivételesen időben neki is láttam. Az egynapos csúszást persze már csak illemből is el szokás követni mint az „akadémiai viertel”-t. Hát így.

Nem könnyű mostanában a folyóiratoknak. Hónapos csúszások vannak, így a február-márciusi szemle sem de jure, inkább de facto.

Talán senki nem vitatja, hogy a magyar irodalmi folyóiratok minősége messze túlszárnyalja azt, amit egyre szűkösebb anyagi támogatottságuk megengedne. Emiatt lapszemlém vélhetően akkor járna el helyesen, ha minden egyes december-januári megjelenést végigvenne. Ez azonban egy jótékony, ám voltaképp megúszós írást eredményezne. Merthogy miután befutott a felkérés e feladat elvégzésére, – hogy a lapszemle ne ,,csak” lapszemle legyen – zsigerből egészen más gondolatok is elkezdtek kavarogni bennem, melyeknek közös pontjaként tűnt fel a talán folyóiratszemlébe nem illő illetlen kérdés, hogy mi az, ami hiányzik?

„A kezdet kínja jelzi a vállalkozás nehézségét.”

(Földényi F. László)

A vállalkozás nehézségének súlya akkor válik igazán érezhetővé, amikor az őszi folyóirattermésben a kerek évfordulóhoz kapcsolódóan az októberi Kalligram és a novemberi Jelenkor is Borbély Szilárd életművének szentel hosszabb-rövidebb egységeket, korábban nem közölt, hagyatékban maradt szövegeket is publikálva. De felkelti az érdeklődést Bodor-blokkjával a novemberi Alföld, valamint Csiki László Éjféli taxi című versének dedikált Köpönyeg rovatával, illetve Áfra János és Juhász Tibor beszélgetésével a szintén ehavi Eső is, hogy csak néhány példát említsek azon folyóiratok közül, melyeket átfutottam a kezdeti orientáció során.

Jó dolog az irodalom, és jó dolog a folyóiratkultúra is. Kivéve, ha lapszemlét kell írni: ilyenkor válik feltűnővé, hogy elhíresülten kis országunk és kis nyelvünk mégis mennyi színes-szagos zsornált kitermel évről évre, oly sokat, hogy a kultúrafinanszírozás hiányosságai fölötti siránkozást fölváltja a bőség zavarának émelyítő érzése.

Amikor megkaptam a megtisztelő felkérést az e havi folyóiratszemle megírására, először zavarban voltam, hisz a műfaj nehézsége mellett az is az eszembe jutott, hogy miként lehet áttekinteni egy ennyire színes és szerencsére még virágzó(nak tűnő) palettát.