Csermely Mátyás: Mégis egy történetbe jutunk - 2025 novemberi, decemberi lapszemle

Részletek

Írta: Csermely Mátyás

Noha az egyetemi közegben óhatatlanul belefut az ember egy-egy nyomtatott lapszámba, tényleg csak belefut. Nem tulajdonít nagyobb jelentőséget nekik, hisz ezek általában folyosóra vagy könyvtárba kitett, két-három éves példányok, alig akad bennük pár ismerős név. Mondogatja is néha magának az ember, igazán elmehetne egyszer egy újságoshoz, vehetne egy friss lapszámot, elolvashatná az egészet, úgy ahogy az meg van írva. Vonatállomások újságosaiban és az Írók boltjában tett beszerző körök után, mikor megkezdi az olvasást, konstatálja, van jogosultsága ennek a formátumnak is, mert az (össze)olvasás során egy sokkal összetettebb élményt kap, igaz több figyelmet és időt szánt rá. Egyszóval rájön: nem is olyan nagy baj, hogy feleslegesen vett több, ezen szemléhez nem felhasználható folyóiratot, hiszen minden egyes szám más-más felfogásban működik, és ezek a világok remek lehetőséget adnak egy szabadlevegős merülésre a vállalkozó kedvű olvasónak.

Tiszatáj 2025/11

A lapszám Marno János három költeményével indul (A régiekhez képest; Szénszünet; Feltámadás közben). A régiekhez képest című szöveg, mintha egy elmúlt időt, és ennek az elmúlt időnek a már nem bejárható, vagy csak így, csalfa emlékképek nyomán bejárható tájait siratná. Nyelvezete rendkívül sűrű, töredékes, időtlen, hasonlít a lapot díszítő linómetszetek tereket szétdaraboló, a különböző felületeket magabiztos vonalakkal elválasztó stílusára – melyek Kovács Keve munkái.

A Csonka Korpusz című Lajtos Nóra-vers egy láb nélküli feszület képét tárja elénk, ezt írja össze a versben használt haikuforma szócsonkoló tulajdonságával. A világba vetett, otthona tájain mégis magát otthontalannak érző versbeszélő, mintha egyre elidegenedne a földi létezéstől:

Minden egészen
furcsa. Krisztus lábaiba ka

paszkodva nézek
szét, és rájövök: nekem
sincsenek lába

im. Maradok így,
csonkán, hit-gyalult szívvel.
Szemeim csukva.

Ettől formailag eggyel szigorúbb Szajbély Mihály prózája (Tájmaradványok egy tájban). A szöveg a már nem létező tájak pontos rekonstruálását hajtja végre, az eddigi szövegekkel szemben itt lehetséges a pontos emlékezés. A könyvtár és az internet segítségével sikeresen tárja fel, majd meséli el Tompasziget tájának történetét: „Októberi napsütés, régészkedés a tájban. Még ásó sem kell hozzá” – nyugtázza derűsen.

A lapszám mindhárom tanulmánya nagy hangsúlyt fektet a gyerekkori traumákra, az azokkal való megbirkózásra. Murányi Fanni a József Attila-életművet olvassa össze a gyermekjogi egyezmény által meghatározott, a gyermekeket megillető alapvető jogokkal („A kisgyerek, ki voltam, mégis él még”). A gyermekkor és az ekkor szerzett traumák ilyen szempontú vizsgálata nemcsak azért érdekes, mert a költő szövegeiben egyértelmű igény fejeződik ki az elfojtott szükségletek kielégítésére, hanem egy látképet is ad a korról: „József Attila gyermekkora nem csupán egyéni, hanem generációs tapasztalat is: benne sűrűsödik a háborúban felnövő egész nemzedék sorsa.” Az elkövetkező két tanulmány ezeknek a gyerekkorban megszerzett traumáknak még felnőttkor előtti megoldását, annak lehetőségeit mutatják be. Bálint Zsófia a kunyhó szomorú című tanulmánya a gyász feldolgozásának folyamatát követi végig egy kortárs bábmesében, míg Jéga-Szabó Krisztina a traumairodalom gimnáziumi tananyagba való bevétele mellett érvel, és ehhez ajánl műveket (Mondani a mondhatatlant).

A lapszámot Szív Ernő tárcája zárja kisbeszéd a lépcsőházról címmel. A szöveg az átmeneti terekről szól, az elsőre unalmasnak tűnő átlagos terekről, ahol csak várni lehet, így a cselekvés és a narráció lehetősége is (látszólag) megszűnik. Ám a narrátor szerint pont az ilyen terekben, tájakon van leginkább ideje az embernek körülnézni, itt tud a legérdekesebb történetekre találni.

Kalligram 2025/11

Az elméhez gyakran az égi, kifürkészhetetlen szférákat szokás kapcsolni, míg a testhez a földit, az alantast. Főként ezt a rendet megbontó, újraíró szövegekkel találkozunk a novemberi Kalligram szépirodalmi közlései között.

A lapszám a szépíró-díjas Török Ábellel készített interjúval indít. Az interjút készítő D. Magyari Imre többek között arról is kérdezi a szerzőt, hogy hogyan halad aktuális munkájával, a Moreai krónikák magyarra fordításával, milyen párhuzamot vonna eddig megjelent kötetei között, vagy hogy mennyi embernek tanítja az ógörög nyelvet. Egy regényrészletet is közölnek tőle, ebben mint az utána következő szövegekben is, nagy szerepet kap a testiség, a testi érintkezések nyelvi megformálása. Itt egymás testét veszik magukra az egyes szereplők, már az olvasó sem tudja, hogy akit a narrátor calaisként nevez meg, valójában nem-e khloé vagy faun, calais bőrébe bújva.

Az elkezdett mitikus és antikvitásbeli fonalat szövik tovább az Átváltozások részletei Csehy Zoltán fordításában. A már ismert szöveg valóssággal lubickol új köntösében, ráadásul kifejezetten jól áll az Átváltozásoknak, hogy a lapszámban több azt megidéző szöveg is szerepel. Bocsik Balázs verseiben (Kalüpszó; Gyomrában 1.) is könnyűszerrel tetten érhető a mitizálás, vagy épp az ókori irodalomi szövegekre való rájátszás aktusa („Egy esővízzel teli hamutálcát vizsgálva elválasztom / az égi vizeket a földi vizektől.”), ám ezek lerombolása is, hétköznapi elemekkel, visszafogott, takarékos versnyelvvel.

Márton László két bors ökröcske című írása remekül tágítja ki a mitologikus értelmezési horizontot. A lapszám eddigi, mind az ember feletti szférákról, mind magáról az emberi testről tett állításait új helyzetbe hozza, teszi mindezt anekdotázva: „Olyan érzésem támadt, mintha egy Szászánida-kori örmény püspök beszámolóját olvasnám […]. Ráadásul − nyilván az elrongyolt nejlonharisnyákból merített jövendölés hatására − különféle közép-amerikai prekolumbián mozzanatok is keveredtek Szebéosz püspök eposzi seregszemléjébe.”

Kiemelkedik a lapszámból a zárószöveg, amely Szilágyi Zsófia készülő tanulmánykötetéből egy részlet. Ez az iskolás évek alatt átélt személyes élmények, illetve a hasonló környezetben játszódó szépirodalmi alkotások értelmezésére létrehozott szempontok lehetséges kapcsolódásait, egymás általi meghatározottságának fontosabb elemeit veszi sorra. „A saját iskoláink sokfélék, az élményeink széttartóak: a regénybeli iskolák többnyire egy-egy sorsra, kiemelt kérdésre fordítják a figyelmüket. Az élményeinkben ott kavarognak a különböző időrétegek, az át- meg átszíneződő emlékek, a lekerekített anekdoták, a regények és a filmek diktálta szerepminták. És bármennyire távol kerülünk saját diákéveinktől, egy pillanat alatt visszaváltozhatunk diákká, hiába lettünk közben szülők vagy tanárok (esetleg mindkettő egyszerre)” − írja Szilágyi.

Látó 2025/12

A decemberi Látó alaphangját Német Gábor Dávid Liliomrémület című verse adja. Ebben a szövegben az emberi test mintha temetni kezdené önmagát („Mindenen csak túl akarok lenni”). A mondatok tömörsége, gépies egymásra következése erőteljesen támogatja a poszthumán olvasat lehetőségét, amely az ezt követő szépirodalmi szövegnél egyaránt felmerül. A versbeszélő már nem bízik az emberi hatalmában: „Nem vagyok / egyenrangú a környezetemmel.” − szól az utolsó állítás. A lapszámban megjelenő szövegek összeolvasásakor képződő koncepciót Korpa Tamás verse (Tranzakciók VII.) szintetizálja. A szöveg szabatos szakaszokban írja le két test kölcsönhatását, kiterjedését, melyek különböző, de mindenképp zsigeri érzeteket keltenek:

megáll előttem, dörzsölni kezdi meztelen talpával
csupasz lábszárát.

**

[…]

**

huszonkét férfi ujjlenyomatát gyűjtötték be a testedről.

**

ha nedvesség éri, felébred a szemérmed.
kivirágzik a lábaid között.

A lírafelhozatalból még Nagy Zalán és Szélyes-Pál Dániel szövegein akad meg a tekintetem. Az Iskolai fogalmazás a konszolidált őszről című Nagy Zalán vers az ember teremtő képességén gondolkodik, amely képesség túlhasználása idővel öncélúvá, ezáltal értékfosztottá válik, már nem okoz katarzist: „Ahogyan életre kelti Frankensteint / nem az áram, még csak nem is a bűntudat, / hanem valami izmos, de homályos szándék, / úgy kelsz fel reggelente megöntözni / a szemölcskaktuszod. Általában / a rutinos teremtés, nem pedig a testen végigfutó / libabőr érdekel.” Szélyes-Pál Dániel Juhász Ferencnek ajánlott költeménye (Költő-paradoxon) is izgalmas tétekkel dolgozik. A költői tevékenység, a teremtés elértéktelenedését, hiábavalóságát mantrázza, ehhez dús, lírai nyelvet használ, ellentmondást alkot: „De ők nem figyelnek. Homlokodon az izzadság nevetségessé válik, hiába vagy. Ajkaik összetekerednek, a nyelveden ők nem beszélnek, csak parány-érzeteket hallasz ki a dialektusból, csak fényomlást megszégyenülést. Azt mondják, nem vagy az apjuk, ott van nekik József Attila, azt mondják mindhiába vagy.”

Ugyanilyen létbe vetett karakterek Fischer Botond (Íber) és Szabó Róbert Csaba (Árok) apokaliptikus hangulatú prózáinak szereplői. Bugnár, az Árok hullaszállítója a szöveg végére már mintha maga is átlépne a halottak birodalmába, teljesen átengedi magát a folyó sodrásának. Az Íberben különböző korok emberei mesélik el a maguk történetét. Az egymásra olvasható szólamok egyszerre működtetik a polifónia és a posztmodern nyelvi regiszterekkel való játékának hatását:

„Reggeg arra kelünk, hogy halunk, többiekmink nagy része halottan kel, aki kel, az is kell a kisfejűeknek, dzsönnek, dzsönnek, kurva sokan vadzsnak, honnen ennyien, mind meghalunk bazmeg reggeg.
A pirkadatot nemcsak a Nap, de a vérünk is vörösre festi. Legtöbbünk vissza sem tér az álomidőből, visszatérés nélkül lép át a szellemek közé, a vámot és a révet a vérével és a velejével fizeti meg.”

A Sétatér rovatból Codău Annamária Kritika és képzelet című esszéjét találom kifejezetten érdekesnek, amely a technikai fejlődés miatt egyre háttérbe szoruló fantáziát szeretné újra elhelyezni a mai kor kritikusi eszköztárában. A kritikusoktól egyre kevésbé elvárt a képzeletük használata, a mű feltárása, értelmezési rétegeinek bejárása, sokszor csak a mű bemutatására, tárgyi mivoltában való vizsgálatára kérik őket (az a fontos, ami van, nem ami lehetne), ezt sajnálatosnak tartja Codău: „…mi más lenne az irodalom, mint végeérhetetlen diskurzus a közös dolgainkról, a közössé tett sajátról? De pusztán igenlő, reflexió nélkül elfogadó vagy kritikai hozzáállás nélkül a diskurzus bereked.”

Az egyre gyorsuló, idegenedő világban sokszor érzi úgy magát az ember, mint a szemlézett művek szereplői: elhagyottnak, tájtalannak, testét elmúlónak, szellemi képességét hasznavehetetlennek. Ám ez az érzés, mint ahogy pár szöveg ezt bemutatja, visszájára fordítható. Ha képesek vagyunk vizsgálódva, nyitottan hozzáállni a nagy és üres rohanáshoz, rögtön telítődni, lassulni kezd, szemünk láttára formálódik át valami sokkal izgalmasabbá. Ahogy Szív Ernő írja a lépcsőházról szóló kisbeszéde utolsó soraiban: „Maradt utánuk sok csikk, rúzsos is, kupak, ürülék. Igen, az egyik be is szart. Nagy ház a miénk, végül én mentem le, hogy föltakarítsak utánuk. De nem viszolyogtam. Ahogy tisztogattam a lépcsőket, arra gondoltam, lám, itt, a lépcsőház történet nélküli világában mégis egy történetbe jutottam.”

Csermely Mátyás 2006-ban született Budapesten. Író, költő, a Szegedi Tudományegyetem szabad bölcsészet szakos hallgatója. 2025 óta publikál.