Három nap, három helyszín, három szimpózium: a közös nevező pedig a Gömör-Tornai karszthegység irodalmi átlelkesítő ereje. Illetve egy másik is: a Fiatal Írók Szövetsége.

Számomra Károlyi Csaba jellemezte leginkább a „napközis” FISZ-tábor egészét, amikor bár elkezdte a mondatot, hogy „Az a csodálatos ebben a táborban, hogy tisztán látszik rajtatok, szervezőkön ez a...”, de befejezni már nem tudta, csak széttárt karjaival próbálta kifejezni, amit szavaival nem tudott.

Elkezdődik a meztelen felsőtestű kontra pólós irodalmárok focimeccs, amelyet három-nullig követek, aztán megmártózom a Nyárádban. Később megsokasodik a fürdőző társaság, és agyagszobrok is születnek. Mikor kifelé evickélünk a vízből a köves patakmederben egyensúlyozva, György Alida megállapítja, hogy a mozgásunk zombiapokalipszisre emlékeztet.

Minden este reggel feküdni. Nagy ötlet. Az utolsó nap reggelén 11-kor sikerül kimásznom az ágyból, első lendületemmel ellötyögök a líraműhelyre. Kupihár Rebeka verse van épp terítéken. Legrelevánsabb hozzászólásként annyit bírok kinyögni, hogy „Méhszájos Lőrinc”, ezért inkább elvonulok összeszedni magam. Útközben elhaladok a kritikaműhely mellett, de olyan szép, kerek, összefüggő mondatokban beszélnek, hogy megszégyenülten oldalgok tovább.

Ellenállhatatlan báj van azokban a poshadó reggelekben, amikor túlpörgetett éjszakák után, tompuló aggyal próbáljuk beindítani a napot. Még hemzseg a testben toxin, nyöszörög a máj, és az emberek valahogy egy alacsonyabb, mégis közös frekvencián rezonálnak. Azok a boldog másnapok, azok a ocsmány, cringe poénok. Ilyenkor még egy kicsit mindent lehet.

 Sírásközeli állapotban fogok neki ennek a krónikának: megírtam a teljes szöveget, de elkövettem azt az amatőr hibát, hogy nem mentettem el, és elveszett mind, amikor kikapcsolt a laptop. Úgyhogy jelen beszámoló silány másolata csupán az eredeti, irodalomtörténeti jelentőségű, megsemmisült műnek.