Vének örök (A Purgatórium)

Részletek

Írta: André Ferenc

Minden este reggel feküdni. Nagy ötlet. Az utolsó nap reggelén 11-kor sikerül kimásznom az ágyból, első lendületemmel ellötyögök a líraműhelyre. Kupihár Rebeka verse van épp terítéken. Legrelevánsabb hozzászólásként annyit bírok kinyögni, hogy „Méhszájos Lőrinc”, ezért inkább elvonulok összeszedni magam. Útközben elhaladok a kritikaműhely mellett, de olyan szép, kerek, összefüggő mondatokban beszélnek, hogy megszégyenülten oldalgok tovább.

Betervezek egy hidegvizes zuhanyt: lehet, hogy közben sziszeg és vinnyog az ember, de utána három szintet lép és legalább néggyel nő a staminája. A tusoló Sütő Csabával hirtelen felindulásból Istenről váltunk néhány gyors gondolatot, mert mi másról is. Mára a megfontoltabb résztvevők kezdenek hazaszivárogni. Biztos a kétely hajtja őket: mi van, ha az utolsó esti kiviselés nem ér fel az előzők színvonalához? Így a csalódás is elkerülhető, ráadásul nem úgy néznek majd ki hétfő reggel, mint a rongy, amivel három napig törölgettük a kávéfőzőgép környékét. Azért nem ürül ki a tábor, utánpótlásként megérkezik Vásári Melinda és Tanos Márton, a Mészöly-crew.

Ebéd után Rebekával a némaságról filozofálunk. Azt mondja, látványos, ahogy a saját magadhoz és a nyelvhez való viszonyod átalakul, elkezdesz mondatok helyett képekben, hangulatokban gondolkozni. Az egyik legizgalmasabb része, hogy szavak nélkül jóval nehezebb a saját akaratod érvényesítése a másikon. Ha kell valami, nem kérhetsz meg mást, te magad kell elintézd. Erre a gondolatra megérkezik Bán-Horváth Veronika és megkér, segítsek padot cipelni.

Igazi barista vagyok, eddig legalább öt embert vezettem be a kávéfőzés művészetébe, ezúttal Tanos Márton lesz a tanítványom. Ő cserébe elmeséli a Szarvasi kávéfőzőgyár történetét, fair trade. A líraműhelyen Kazsimér Soma bolygók hangját hallgattatja a csapattal, innen viszonylag gyorsan jutunk el a következtetésre, hogy a szférák zenéje az orosz hardbass. Összeáll a kép: ez az egész tábor igazából Vincze Bence purgatóriuma. Ekkor még nem is tudjuk, mennyire igazunk van.

Terék Anna a csehszlovák kísérleti tévé helyettes bemondónőjéről beszél egy kicsit, a kritikaműhelyesek közben Beton.Hofi trapslágerét hallgatják, persze kizárólag irodalomhermeneutikai szempontok szerint. Délután Melinda és Márton beszélgetnek Mészölyről, a nappali és éjszakai közérzetről meg az esszéirodalomról. Lenyom a kánikula és a kimerültség. Norbival kitaláljuk, hogy elsétálunk a Dunáig, felkínálni testünket a szúnyogoknak. Ha nincs vér, nincs, ami felfőjön bennünk. Gyorsan átbeszéljük az irodalom jelenét, hogy végre a lényegre térjünk és a Küsz 2 című, magyar horror kamutrailerről mesélhessen.

Amikor visszaérünk, Terék Anna próbál nem szétfolyni a délutáni hőségben, hogy érdemben feleljen Szalai Zsolt kérdéseire. Alkoholizmus, családtörténet, elhallgatások, tabuk, gyászmunka. Alapvető kellékek egy könnyed irodalmi teadélutánhoz. Elhangzik ars poeticája: „Én sokszor úgy érzem, irkálok összevissza, aztán az emberek túl komolyan veszik.”

A vacsora közeledtével, amíg a véralkoholszint még viszonylag alacsony, a társaság elkeseredetten próbál meg helyet találni valamelyik autóban, ami másnap reggel Pestig, vagy legalább Győrig elviszi őket. Nagy a nyüzsgés, mint özönvíz előtt Noé bárkája körül. Többen mondják, hogy van elég innivalójuk, amit szívesen megosztanak velem, elég lesz az estére, de elég jól ismerem már az önáltatás hangját, úgyhogy Novák Zsüliettel és Bödecs Lacival a boltba tartunk feltankolni az elkövetkező véneki tradicionális örömszerzésre. A boltos néni vén, túlsúlyos tacskója gondoskodik róla, hogy tudjuk, hol a helyünk.

Vacsora után bemutatkoznak a munkacsoportok. A műhelyvezetők összefoglalják az elmúlt három nap élményeit és tapasztalatait: ki min dolgozott, merre jutottak és hová alakult a csapat dinamikája. Mindenki elégedett. Rövid átvezető után felkészülünk a hagyományos, utolsó esti, mérsékelten népszerű felolvasásmaratonra, vagy, ahogy írótáborokban szokták hívni: a Szövegpokolra. Ennek ellenére tök pörgős és dinamikus a felolvasás, személyes lírától közérzeti prózáig minden, ami kell. Veronika például a csattanó maszlagról olvas, Soma a Kömörői Hidrovámpír vérfagyasztó történetét tárja elénk, Alida a kötetéből olvas fel egy novellát, amit síri csendben hallgat a társaság. Tényleg izgalmasan alakul az este, úgyhogy, ha ilyen a pokol, akkor kezdhetünk bűnözni.

Felolvasás után Veronikával, Réman Zsófival, Tompa Andreával, Zsüliettel meg Somorjai Rékával beszélünk a pszichoaktív szerekkel és tripekkel való közvetett vagy közvetlen élményeinkről. Már a témából is látszik, hogy körülbelül ezen a ponton fordul át az este. Rövid idő múlva már Terék Anna tanítja Vincze Bencét kanáldobolni, dübörög a pingpong matiné, én Zsille Gáborral értek egyet a verstan fontosságában (valamiért a holdfényben mindig roppant fontos lesz nekem a verstan), Király Farkassal és Zsüliettel a könyv mint esztétikai tárgy a téma, a JBL-ből üvölt a Groovehouse, Horváth Florencia egyre-másra tapasztja az emberek fülére a hangfalat, éjjel 1-kor még virgonc a csapat.

Vásári Melindával a kutyatartás kalandjairól beszélünk, majd a megkeresztelkedésének történetéről és az istenhitről. Most tűnik fel, hogy többet került szóba Isten, mint egy Pilinszky-monográfiában, de a látszat ellenére azért ez még mindig egy duhaj írótábor, nem hitgyülis kollektív imahét.

Vacsoraidőben a többség még azzal az óvatossággal kortyolgatta a könnyed fröccsöt, hogy holnap korán kell kelni, meg eleve feltorlódott a kimerültség, úgyhogy az utolsó este már csak baráti finomkodás lesz. Ehhez képest már rég nem merőleges senki sem a talajra, mindenki szanaszét kóvályog. Kurt Cobain üvölti Spotify-ról: a mosquito, my libido. Ezzel csak egyetérteni lehet. Gyönyörűek ezek az utolsó esték, ahogy mindenki kétségbeesetten kapaszkodik ebbe kis az oázisba, mielőtt eljön a hétfő és kénytelen lesz visszasorolni a hétköznapok monotóniájába.

Nagy-Kemendy Júliával versenyre kelünk, kinek volt extrémebb álma, én elég magasra teszem a lécet azzal, amikor azt álmodtam, hogy telekinetikus képességekkel megáldott fekete nő vagyok, de megjön Réman Zsófi, aki elmeséli, hogy egyszer álmában a pápa a fülébe súgta: hajlandó feloldani a cölibátust, ha ezt mihamarabb elmondja a német kancellárnak, akit viszont Zsófi nem talált sehol; és ezzel magasan ő nyeri a vetélkedőt.

Zakariás Ceci gluténmentes ropival kínál, ettől új lendületet kapok az éjszakához. Bálint Betti túlteszi magát a szorongásán és felolvas a csapatnak egy novellakezdeményt, amit tökre szeretünk. Később Gál János, Kellerwessel Klaus, Zsüliet, Betti meg én megreformáljuk a magyar szavazási rendszert és helyreállítjuk a világban az egyensúlyt. Aztán lassan mindenki feladja, Zsüliettel meg Klausszal elpakolunk még, rendet csinálunk és elmosogatunk. Végül egyedül maradok meditálni egy kicsit az ébredező madarak hangjára, befejezni az utolsó fröccsöm. Annyira jó belesüllyedni ebbe az élettel teli giccsbe. Ismét enyém a pirkadat. Mondjuk így: könnyű, hogy másnap nem én kell vezessek.

Reggelre el is jön az özönvíz, szitáló eső mossa el az éjszaka nyomait. Miután végigjárjuk a búcsúzkodás keserédes, kényelmetlen köreit, Bence, Soma, Alida, Réka meg én még átvonulunk a Sakáltanyára pihenni még egy kicsit, ott találkozunk Vásári Meliékkel. Rövid YouTube-partival hangolódunk a borús időhöz, még lüktet bennünk a tábori flow. Az öreg, akié a hely, olyan rekedten beszél, hogy lehetne ő a Kiss Tibi magyar hangja. Kávét főz nekünk, még zsíroskenyeret is készít reggelire, győzköd, hogy jövőre mindenképp nála szálljunk meg.

Épp indulnánk, amikor olvassuk a hírt: felső vezetékszakadás miatt megáll a vonat, amin csapat nagy része utazott, ezért ott ragadtak Győrben, nem nagyon van mivel hazajutni. Bence, mivel tudja, hogy ez az ő purgatóriuma, vezeklésül autóba ül Somával, hogy Tompa Andreát, Terék Annát és Veronikát felvigye Pestre. Viszont a többiek még sokáig sodródnak a MÁV-kalandjaival. Igazi történetírás: Bálint Betti hiteles szemtanúként tudósít a kálváriáról, fel a buszra, le a buszról, fel a vonatra, le a vonatról, ülni és várni a mozdulatlan szerelvényben, közben pedig senki nem tud semmit. Mi Alidáékkal már rég Pesten vagyunk, mire a csapattal, aki kora reggel útra kelt, hogy időben hazaérjen, végre elindul a vonat Pest felé. Már hétfő reggel van, de én még érzem a testemben az elmúlt napok tömény élményanyagát, mert az ember hazajöhet Vénekről, de Vének örökre az emberben marad. Ez még ugyanannak a történetnek a folytatása, Sütő Csaba is megmondta már a legelején: a Véneki Alkotótábor egész évben tart. Hát tartson jövőre is.

André Ferenc (1992, Csíkszereda) költő, slammer, szerkesztő, műfordító. A Fiatal Írók Szövetsége, az Erdélyi Magyar Írók Ligája és a Romániai Írók Szövetsége tagja. Több, mint 100 irodalmi és slam poetry rendezvény szervezésében vett részt, számos irodalmi díj kitüntetettje. Jelenleg az Erdélyi Híradó Kiadó és a FISZ gondozásában megjelenő Hervay Könyvek sorozat társszerkesztője. Kötetei: szótagadó (Jelenkor, Budapest, 2018.), Bújócskaverseny (Koinónia, Kolozsvár, 2020).