Azt hiszem, az irodalomról beszélt ‒ beszámoló a 2021-es FISZ-táborról

Részletek

Írta: Kiss A. Kriszta

Számomra Károlyi Csaba jellemezte leginkább a „napközis” FISZ-tábor egészét, amikor bár elkezdte a mondatot, hogy „Az a csodálatos ebben a táborban, hogy tisztán látszik rajtatok, szervezőkön ez a...”, de befejezni már nem tudta, csak széttárt karjaival próbálta kifejezni, amit szavaival nem tudott.

Aki akár csak egyszer is volt FISZ-táborban, annak nem újdonság a poszttábori nosztalgia érzése, mégis fontosnak tartom bevezetésül definiálni: több napig szorosan együtt lenni és alkotni közel száz emberrel, a szabad pillanatokban ismerkedni és barátságokat mélyíteni olyanokkal, akikkel jó eséllyel egy évben csak egyszer és csak itt találkozik a nagy többség – majd hirtelen kiszakadni ebből a közegből és visszatérni a hétköznapokba. A kifejezés jelentése ugyanaz maradt, az érzés azonban talán még erősebb idén, mégpedig azért, mert egy év kihagyás után találkozhattunk csak újra ebben a tág körben. Még mielőtt belekezdenék a részletekbe és a lényegbe, tudatosítani szeretném a nézőpontomat: ez az írás nem titkoltan szervezői szemmel tekint a programokra, élményekre, így igen személyes hangnemben tudom csak előadni. Először ugyan zavarban voltam, mikor felkértek a tudósításra, hiszen azt legtöbbször műhelyrésztvevők, időnként pedig vendégek írják. Aztán realizálódott bennem: hangot adni a stábtagoknak, megkísérelni bemutatni, mit éreztünk a három nap alatt, mikor láttuk – nem is akárhogyan – megvalósulni az alternatív, „napközis” FISZ-tábort, tulajdonképpen nemcsak szép, de hálás feladat is, hiszen jó tudatni saját örömünket és meghatottságunkat egy ilyen hosszú kényszerszünet után.

A 2021-es FISZ-tábort augusztus 12. és 14. között a Gólya Presszóban rendeztük meg, a FISZ-táborok történetében először a fővárosban. Bár szavakkal kifejezni nehéz, mit jelent nem a hűvös Dunakanyarban, hanem egy tetőteraszon a tűző napon szövegpoklot hallgatni (maradjunk annyiban, hogy a nevéhez legalább autentikusabb), hátrányai mellett a jelen pillanatból visszatekintve eltörpülnek az előnyei. Elsősorban az, hogy itt minden bonyodalom ellenére megvalósulhatott az esemény, és a másfél év karantén után a legtöbbet mégiscsak ez számított: könnyen elengedtük a fülünk mellett a szirénákat és a fékcsikorgásokat, amik a forgalmas Orczy útról szűrődtek be, tudatosítva, hogy ez az áldozat a legkevesebb, amit az elmúlt hónapokban hoznunk kellett. (Fontos kiemelni ugyanakkor, hogy a FISZ nem hagyja nyári tábor nélkül a határon túli tagjait sem, ebben az évben három helyszínre delegált a szervezet „kis FISZ-táborokat”: Erdélybe, Vajdaságba és Kárpátaljára.) A második legfontosabb előny, hogy végre újra megtapasztalhattuk a személyes rendezvényekkel járó spontaneitást, a véletlenszerű jeleneteket, többek között Nádasdy Ádám tanár úr váratlan színpadra hívását egy olyan kérdésben, amelyben mindenki tudja, hogy ő tudja „megmondani a tutit”. Hozzájárult még a személyes jelenlét erőteljes megtapasztalásához André Ferenc emlékeskönyve, amit az első napon kézről kézre adogattunk: színes tollakkal „papagályszín szélben” töltögettük ki a tetőn, az oxigénhiányos, és mindig zsibongó középső szinten, de még a kánikula előli egyetlen menedékhelyen, a földszinten is, amely napközben a műhelymunkának, este pedig a táncnak adott helyet. A legszerencsésebbek akár szem- és fültanúi lehettek Nádasdy Ádám tanár úr – bizonyára igen gyakori és a vegánok mekkájaként is jellemezhető Gólyában is megmutatkozó – legfrissebb nyelvi elámulásának: egy tejeskávé megrendelése után legnagyobb meglepetésére azt kérdezte tőle a pultos, hogy „állati?”, amelyre csak igen hosszú gondolkodás után sikerült nem azt válaszolnia, hogy „igen, jó lesz az az állati jó kávé”.

A tábor legfontosabb célja a tartalmas nagybeszélgetéseken és kötetbemutatókon túl mindig is az aktív és produktív műhelymunka. Az előző évekhez hasonlóan idén is meg kellett nyitni a harmadik prózaműhelyt a tervezett kettő mellé, ezeknek sikeres lebonyolítói voltak: Bán Zsófia, Kiss Tibor Noé és Solymosi Bálint. Két kiváló líraműhely működött, az egyik a már többet emlegetett Nádasdy Ádám, a másik Terék Anna vezetésével. Helyet biztosított a tábor egy nemzetközi műfordító műhelynek is (Zelei Dávid és Garajszki Margit szervezésében), amely egyúttal a szeptember 17-től 26-ig megrendezésre kerülő PesText Fesztivál kitelepülése volt és egy kritikaműhelynek, a már FISZ-veteránnak is nevezhető, harmadik alkalommal műhelyt vezető Károlyi Csabával. Az esemény legnagyobb újítása a gyermek- és ifjúsági műhely volt Kollár Árpád és Kalapos Éva Veronika áldozatos munkájával – amelyen nemcsak az eredetileg jelentkezett résztvevők voltak jelen, hanem azok is, akiket Kollár Árpád (bevallottan) „ellopkodott” más műhelyekből, de akik valójában meghívott és idővel ott ragadt tábori résztvevők voltak. Én magam nemcsak a nóvum miatt ültem végig a legtöbb alkalmat az ő asztaluknál, hanem mert felismertem a műhely megvalósulásának igazi jelentőségét, amely leginkább az utolsó napon vált világossá, amikor Varga Betti, gyerekirodalmi szakember, pedagógus – és korántsem mellesleg szülő – tartott előadást. Betekintést nyújtott az „igazán jó” gyerekirodalmi művek műhelytitkaiba, az új érettségikövetelmény következtében átalakult tanrendbe, beszélt arról, hogy milyen hátralépést fog ez jelenteni az olvasóvá nevelés missziójában, és éppen ezért biztatta az ott ülő szerzőket, hogy ne féljenek vidéki iskolákat látogatni, mert az az alaptapasztalat, hogy a gyerekeket a személyesség tudja igazán megszólítani, akkor hiszik el véglegesen, hogy tényleg létezik élő irodalom. A végére erőteljes létszámbővülést megélt gyerekirodalmi műhely (amiről fontos megjegyezni, hogy nemcsak szerzőknek, hanem kritikusoknak is szólt) egész biztosan bebizonyította, hogy jövőre is a FISZ-táborban a helye.

Természetesen nemcsak a munkára, de a jól megérdemelt intellektuális feltöltődésre is mindig alkalmat biztosít a FISZ-tábor. Az első nap délutánján Enyedi Ildikó és Wilhelm Droste párosát hallgathattuk meg: az adaptáció és a műfordítás kihívásairól, Füst Milán és Arany János zsenijéről, és az életben való, kontrollt levetkőző vitorlázás filozófiájáról esett szó. A második napon Elekes Dóra beszélgetett Dániel András, író-illusztrátorral, akiről egyből kiderült, hogy nemcsak a célközönsége, a gyerekek számára, de a jelenlévő, többségében huszonéves korosztály által is jól ismert és szeretett szerző. Önmegnevezése, munkássága, valamint ez a beszélgetés is jól reprezentálta a kép és a szöveg médiumának egyenrangúságát, amelyet képvisel. A harmadik délután az első naphoz hasonlóan egy újabb nemzetközileg ismert alkotóházaspárral folyt beszélgetés, Vojnich Erzsébet és Szüts Miklós festőművészekkel. Pályakezdésükről, (többek között közös) kiállításaikról, és legújabb közös könyvükről tudott meg részleteket a hallgatóság. A legérdekesebb tán a 2017-es Helyszínelők című kiállításról szóló párbeszéd volt, amely kapcsán megállapíthattuk, hogy a Vojnich Erzsébet alkotásain szereplő „idegen”, rémisztő fehér védőöltözetbe burkolt személyek az elmúlt másfél évben a mindennapi valóságunk részeivé váltak. Az eddigi évek felhozataláról elmondható, hogy a szervezők nem „csupán” szépírókat hívnak meg, hanem különböző művészeti ágakat képviselő alkotókat – ez talán idén volt a leghangsúlyosabb és leglátványosabb (természetesen az elmúlt öt év táboráról nyilatkozva csupán, amelyeken már én is részt vettem).

Az esti sávokban két kerekasztal (Politikum és költészet György Péter vezetésével, Misszió – vízió Juhász Tibor és Pataki Viktor vezetésével), valamint a Hervay-könyvek bemutatója kapott helyet. Nemcsak a résztvevők, de a témák folytonossága, vissza-visszatérése volt jellemző ezekre a beszélgetésekre. Nevezetesen a kisebbségből való megszólalás, a közösséghez tartozás kérdése került többször is a középpontba: egy alkalommal elhangzott, és az emlegetett párbeszédek is azt példázták, hogy a Trianon egyik legrémisztőbb kulturális következménye, hogy mesterségesen leválasztották a határon túli irodalmat a magyar irodalomról. Ennek a jelenségnek „élő reprezentánsait”, pontosabban fiatal erdélyi szerzők (Sánta Miriam, André Ferenc, György Alida, Sztercey Szabolcs és Mărcuțiu-Rácz Dóra) gondolatait és felolvasásait hallgathattuk meg. Utolsó este pedig a már emlegetett Szövegpokollal, a műhelyrésztvevők felolvasásaival ért véget az esemény – természetesen annak csak a produktív része, hisz miután a főszervező, Tóth-Czifra Júlia megható záróbeszéde után kimondtuk, hogy „Legyen tánc!”, senki nem fogta vissza magát. A DJ-pult mögött Urbán Bálint és Górász Péter teremtette meg ehhez a hangulatot. Számomra Károlyi Csaba jellemezte leginkább a „napközis” FISZ-tábor egészét, amikor bár elkezdte a mondatot, hogy „Az a csodálatos ebben a táborban, hogy tisztán látszik rajtatok, szervezőkön ez a...”, de befejezni már nem tudta, csak széttárt karjaival próbálta kifejezni, amit szavaival nem tudott, hiszen erre valóban nem lehet szavakat találni. Én sem fejezem be helyette, mindössze ezt a beszámolót, amely szintén nem tudja a teljesség igényével megmutatni azokat a felemelő élményeket, amiket ebben a furcsa, kettős szerepemben az elmúlt három napban átéltem.

Kiss A. Kriszta (1995, Marosvásárhely). Irodalmár, jelenleg a Szegedi Tudományegyetem doktorandusza. Jókai-kutató, a PesText Fesztivál, valamint a FISZ-tábor szervezője.