Az Veeneki Alchototaabor Chronicaia (Az Újraírt Tekercs)
- Részletek
- Írta: André Ferenc
Sírásközeli állapotban fogok neki ennek a krónikának: megírtam a teljes szöveget, de elkövettem azt az amatőr hibát, hogy nem mentettem el, és elveszett mind, amikor kikapcsolt a laptop. Úgyhogy jelen beszámoló silány másolata csupán az eredeti, irodalomtörténeti jelentőségű, megsemmisült műnek.
Az idei Véneki Alkotótábor hívószava a történelem és irodalom, meg a történetírás lehetőségei, szóval szerény tudósítói nyakamba extranagy felelősség nehezedik éppen. Hogyan kell, hogyan lehet, hogyan érdemes nekifogni egy ilyen krónikának? Kezdetben kecsegtetett a gondolat, hogy históriás éneket írjak róla, benne sok elegáns lőn meg vala, de hamar be kellett látnom, hogy nem érek fel a feladathoz. Viszont a hitelesség szempontja kényszerítő erejének hatására úgy éreztem, jelen kell lennem minden mozzanatnál, mindig a frontvonalon, ezért hajnali 4-ig objektív figyelemmel követtem a mókázgatást. De kezdjük az elején. Vala.
Budapestről indulunk, Alida vezet, mert én még mindig képtelen voltam megszerezni a hajtásit. Hozzuk Vass Norbit, Réman Zsófit és Lajtai Lacit. Útközben értelemszerűen nyelvfilozófiáról és a román gazdasági mutatókról parolázunk. Olyan hamar jutunk el ebbe a világvégi csodaországba, fel sem tűnik, időközben milyen keményre főttünk az autóban. Amikor megérkezünk, kiszállunk, mindenki néz. Nagyon néz. Közben veszettül bogarászom az emlékezetemet, hogy előkotorjan a neveket az arcokhoz. Néhány siker, néhány kudarc. Nem vészes.
Maximálisan elégedett vagyok a természettel, a szálláshely elegáns minimalizmusával. Gyors check-in, majd Sütő Csaba András megnyitója következik. Elmondja a nagy igazságot: a Véneki Alkotótábor igazából egész évben tart, csak még a szervezők sem mindig tudnak erről. Ehhez mostantól tartom magam. Közben megtapsoljuk az előadók és szervezők nevét, örülünk, hogy ilyen szép nevük van. Élő Csenge fenyegető aurával mesél az éjszakai szúnyogterrorról, pupillák összeszűkülnek, a fülledt levegőben rémület és verejték gomolyog. Tetszik. Bemutatkozunk egymásnak Kazsimér Somával, faggatom arról, hogyan éli meg azt, hogy nem ő a Csete Soma.
A szervezők közlik, hogy fürödni nem szabad, de enni érdemes, viszont mindenki el kell mosson maga után. Életemben nem láttam ennyi embert sorban állni, hogy mosogasson. Vass Norbival a mongol hiphop és kínai metál kultúrájáról beszélünk tele szájjal, elégedettek vagyunk saját tájékozottságunkkal. Rosszul érezném magam, ha egy írótáborban nem masszív menzakoszt volna a menü, de azért egész rendben van a kaja.
Elkezdődik Lajtai Laci előadása a historiogfráfia, pontosabban a történetírás történetéről (META!). A történészek mindig gyanúsan tekintenek az elméletekre, mondja, de mivel többször is hivatkozik Gadamerre, minden szavát elhiszem. Még beszélnék vele a témáról, de a két órás előadás után engedem megszusszanni, később pedig nincs rá lehetőségem, mert vissza is slisszol Pestre.
Ma Tompa Andrea prózaműhelyére nézek be. A bemutatkozón a nevünkhoz való viszonyunkról, annak alakulástörténetéről kell mesélni. Roppant szimpatikus megoldás, annál mindenképp jobb, mint mondani egy rövid önéletrajzot, vagy még rosszabb: a nevünkkel alliteráló bőrbetegséget vagy ilyesmi. Wass Albert és Tisza Kata szövegekben vizsgáljuk meg a testreprezentációkat, elbeszélői pozíciókat, majd rövid írásgyakorlat következik, közben tök inspiratív beszélgetések folynak. Szívesen maradnék végig a műhelyen, de krónikásként minden workshopot meg kell látogatnom.
Vacsora közben Bödecs Laci mondja, hogy ő a Jégkrém Terminátor. Azaz valószínűleg nem ezt mondta, de biztosan használta ezeket a szavakat, csak már nagyon olvad az agyam a hőségben. Közben megjön Tófalvi Előd és Somorjai Réka. Tófalvi nehéz választás előtt áll: itt marad velünk matinézni ma este vagy visszavezet Kolozsvárra 9 órát. Minden retorikai készségem bevetem, sikerül rávennem a helyes döntésre.
Kezdődik Tompa Andrea szerzői estje, előtte sikerül szakszerűen nyakon öntenem sörrel Margetin Istvánt. Bán-Horváth Veronika a kérdező, hálás vagyok neki, mert olyan ritka az olyan moderátor, aki nem csak felkészült, de laza, tényleg olyat kérdez, amire kíváncsi és engedi beszélni a meghívottat. Piszkálgatja a Kolozsvár-toposzt, a nagy erdélyi regény mítoszát. Tompa Andrea jobban szereti a történelem helyett az “idő” fogalmat használni, mert a történelem a kollektív test történetét domborítja ki, miközben az idő az ott folyik az egyéni történetek között. Mesél a sifitelés poétikájáról, az értelmiségi, karakter megírásának nehézségéről, a fauszti alkatról, ennek hallatára valahonnan előlopakodik egy sárga kandúr és érdeklődve hallgatja végig a beszélgetést.
Este Király Farkassal kitárgyaljuk a lusta szerkesztőket, majd felírom a nevét a lapra az esti felolvasáshoz. A közönség meglepő módon még ilyenkor is képes az aktív figyelemre. Rám kerül a sor felolvasni, belefogok a versbe, amivel mindig haknizni szoktam ilyenkor, szép, hosszú és patetikus. Félúton megjelenik a szúnyogirtó autó és tömény szert püfög szét. Hősiesen befejezem a verset, a tábor feloldódik a sűrű toxinokban, a líra eléri a várt hatást.
Innentől kezdenek gyorsulni az események és rövidülni az emlékek: Krizsai Fruzsinával és Veréb Árnikával beszélünk a dalszövegek és a nyelvészet viszonyáról, egyetértünk Jim Carrey zsenialitásán. Csatlakozik hozzánk Bálint Betti, majd az egész asztaltárság, hirtelen eszkalálódik a beszélgetés: posztirónia, Mónika-show, Bartos Cs. csilozófiája, az emo korszak bája, ami kell. Olyan szavakat tanulok, mint [valakit] megkefírezni vagy megférgelni, igen, pontosan azt jelentik. Betti elárulja a titkos ötletét: Tinder, de könyvekkel. Azon gondolkozom, vajon Marx Tinderen mindenkit balra húzna? Közben Bödecs Laciról kiderül, hogy bejutott a doktorira, ez látszik az egyre gyorsabban párolgó pálinkájából is.
Vincze Bence a szomszéd asztalnál az online kulturális sajtó fortyogó bugyrairól mesél (határozottan nem panaszkodik), és elmondja, hogy valami érthetetlen oknál fogva több folyóiratszerkesztő is nagy kurafinak tartja őt, pedig nem is. Közben Király Farkassal, Novák Zsüliettel és Szalai Zsolttal ülünk össze és azt csináljuk, mint minden író, amikor összeülnek: a többi irodalmárról pletykálunk jóízűen. Aztán már hajnal felé Alidával és Bencével Tandori meg Ady zsenialitását tárgyaljuk és nagyon egyetértünk mindenben. Kezd halványodni az ég, értjük a célzást, gyorsan elmosogatunk, majd eltesszük magunkat a másnapra.
André Ferenc (1992, Csíkszereda) költő, slammer, szerkesztő, műfordító. A Fiatal Írók Szövetsége, az Erdélyi Magyar Írók Ligája és a Romániai Írók Szövetsége tagja. Több, mint 100 irodalmi és slam poetry rendezvény szervezésében vett részt, számos irodalmi díj kitüntetettje. Jelenleg az Erdélyi Híradó Kiadó és a FISZ gondozásában megjelenő Hervay Könyvek sorozat társszerkesztője. Kötetei: szótagadó (Jelenkor, Budapest, 2018.), Bújócskaverseny (Koinónia, Kolozsvár, 2020).