Nyárádmenti oázis ‒ beszámoló a 2021-es Látó‒FISZ-táborról

Részletek

Írta: Borcsa Imola

Elkezdődik a meztelen felsőtestű kontra pólós irodalmárok focimeccs, amelyet három-nullig követek, aztán megmártózom a Nyárádban. Később megsokasodik a fürdőző társaság, és agyagszobrok is születnek. Mikor kifelé evickélünk a vízből a köves patakmederben egyensúlyozva, György Alida megállapítja, hogy a mozgásunk zombiapokalipszisre emlékeztet.

Idén ötödik alkalommal szervezték meg a Látó-tábort, ezúttal a Fiatal Írók Szövetségével karöltve. A helyszín a nyárádszentmártoni Lovasfogadó, ahova Zsidó Ferinek köszönhetően jutok el. Reggel még mindketten dolgozunk, ezért kis késéssel futunk be, a tábornyitásról lemaradunk, és György Alida Védett nézet című drámájának felolvasásából is csupán húsz percet sikerül elcsípni. Szerencsére a témával már tisztában vagyok, egy munkahelyi zaklatást dolgoz fel a dráma, így nem nehéz bekapcsolódni.

Az előadást követően Kész Orsolya faggatja György Alidát, valamint az alkalmi (és nem csak) színészek is bekapcsolódnak a beszélgetésbe. Orsolya elsőként arra kérdez rá, hogy próza és vers után miért kezdett drámát írni a szerző. György Alida elmondja, hogy idén végzett a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem drámaíró mesteri szakán, ahol feladatuk volt, hogy a második év végére megírjanak egy drámát. A szöveg témája okán a metoo-mozgalom felé terelődik a szó, a moderátor arra kíváncsi, hogy milyen szerepe lehet a színháznak az ilyen esetek feldolgozásában. Patkó Éva rendező a levezető beszélgetésekben látja a megoldást, szerinte egy-egy ilyen alkalom során könnyebb áttörni a gátakat. Láng Zsolt szerint Romániában még mindig erős a tekintélyelvűség, ami már az iskolától kezdve jelen van, ez nehezíti az erről való beszédet, valamint az is, hogy nincs nyelvünk az ilyen esetek elmeséléséhez. Ezt ragadja meg nagyon jól a dráma egyik jelenete. Patkó Éva szerint fontos lenne az is, hogy egy színházi előadás ne reprodukálja az erőszakot, és Nyugat-Európában már ebbe az irányba mutatnak a folyamatok. Kész Orsolya aztán arra kíváncsi, miért öregotthonban játszódik a darab. György elmondja, hogy egy megtörtént esetből indult ki, ráadásul személyesen is érintett, hiszen egy barátnőjével történt meg, aki valóban idősotthonban dolgozik. A drámában végül azért őrizte meg a helyszínt, mert szerinte egy ilyen intézményben érdekesek és sokfélék az emberi viszonyok.

Vacsora után felolvasóest következik, Fekete Vince, Láng Orsolya, Mátyus Melinda, Nagy Zalán, Seres Lili Hanna és Vajna Ádám szövegeit hallhatjuk. Ezt kötetlen beszélgetések követik, közben elkezd a táborlakók közt körbejárni André Feri emlékes füzete – egyszer fontos irodalmi relikviává válhat –, amely olyan titkokat rejt, mint hogy mi a kedvenc ételünk vagy a kedvenc filmünk. Vincze Bence kezdeményezi, hogy meséljünk az irodalmi traumáinkról, pontosabban a legmegrázóbb szerkesztőségi visszautasításokról. Említésre kerül copy-paste-tel írt válaszlevél és kérésre küldött vers visszautasítása is. Mivel a fejfájásom a harmadik Nurofentől sem múlik el, nehéz szívvel, de úgy döntök, hogy korán lefekszem, és csak félálomban hallom a retro party hangfoszlányait.   

A reggel kávéval, és André Feri napindítóként hallgatott amerikai varacskolós deathcore-jával kezdődik, ami a szobájából kiszűrődik a teraszra is. Aztán indul az első fórumbeszélgetés, amelynek témája az online tér szerepe az irodalmi életben. Demény Péter moderátorként, illetve a Látó-blog szerkesztőjeként van jelen, beszélgetőtársai Kemenes Henriette és Ozsváth Zsuzsa az Újvárad részéről, Vajna Ádám a Versum képviseletében, és Vincze Bence, az f21.hu főszerkesztője. Egy bemutatkozó kör után Demény arra kíváncsi, hogy mi a filozófiájuk, mit gondolnak a honlap szerepéről? Vincze Bence célja, hogy bemutatkozási lehetőséget biztosítson vidéken is a kultúrakedvelő fiataloknak, és szeretné megmutatni, hogy az ifjúságnak is van helye a kultúrában. Elmondja, hogy mintegy száz újságírójuk van, és a magazinnál mindenki ingyen dolgozik, semmilyen támogatást nem kapnak. Hasonló a helyzet a Versum esetében is, nincs mögöttük semmilyen szervezet, ami előny is, jegyzi meg viccesen Vajna, hiszen így bárkitől bármilyen fordítást leközölhetnek, nincs kit beperelni. A munkamódszerükről elárulja, hogy mindig közösen szerkesztik meg a szövegeket, ami izgalmas szakmai vitákat eredményez. Kemenes Henriette a lap indulásáról, és a váradi kulturális élet szétzúzásáról beszél, ami elmondása szerint egy szolidaritáshullámot is elindított irányukba. Vida Gábor a beszélgetés egy későbbi pontján hozzáfűzi, hogy a kultúrán lehet spórolni, csak nem sokat, a Látó egész évi költségvetéséből például nyolcszáz méternyi aszfalt öntésére futná. Kemenes még hozzáteszi, arra törekednek, hogy a weboldaluk kiegészítse a printet, ráadásul az előfizetőiknek plusz tartalmakat biztosítanak. Ozsváth Zsuzsa szerint fontos a folyamatos és rendszerezett online jelenlét, amit Vincze Bence is alátámaszt, szerinte aki kultúrát csinál, az manapság már nemcsak szerkesztő vagy irodalmár kell hogy legyen, hanem közösségi médiaszakember is.

Rövid szusszanás után Miklóssi Szabó István Testfüggőség és Tófalvi Zselyke Amikor hazajössz című köteteinek bemutatójával folytatjuk, a szerzőkkel Vida Gábor beszélget. Vida a felvezetőben elmondja, hogy a hetvenes években az erdélyi kulturális életben élénk vita folyt arról, hogy mitől író egy író, mára azonban ez lecsengett, majd meghívottainak szegezi a kérdést, hogy szerintük ez a kérdés fontos-e. Miklóssi Mircea Cărtărescut említi, aki szerint ma az írónak már nincs akkora szava, és Olga Tokarczukot, aki a Nobel-díj átvételekor arról beszélt, hogy a regény helyét ma már átvették a sorozatok. Ő nem akarja tudni, hogy mitől író az író, hisz szerinte elsősorban emberek vagyunk, a többi pedig lesz valahogy. Arra a kérdésre, hogy ő miért ír, Tófalvi Zselyke elárulja, hogy nem tud jól beszélni, és mivel a gyerekei állandóan nyaggatták, hogy meséljen, ezért eldöntötte, hogy leírja nekik az elmesélnivalót. Arra a kérdésre, hogy halott-e a novella, Miklóssi azt a paradoxont fejtegeti, hogy bár nincs elég időnk, mégsem olvasunk novellát, ami rövid. Szerinte a regény túl van értékelve, az irodalom ennél sokkal színesebb. Ezután Tófalvi Zselyke a kötete ihletforrásául szolgáló kiállításról mesél, amelynek zsánerszerű képei azt mutatták be, hogy mi az első dolog, amit a külföldön dolgozó magyarok hazatérésükkor csinálnak. Ez annyira megindította őt, hogy többször is visszatért megnézni. Elárulja, ő is sokat gondolkodik azon, hogy mi hiányzik neki, ezt próbálja megfogni a szövegeiben, de nincs konkrét válasza.

Ebéd után Megértő irónia címmel következik egy kerekasztal-beszélgetés, melynek témája a kortárs fiatal irodalom beszédmódjai. Kovács Péter Zoltán beszélgetőtársai André Ferenc, Fischer Botond, Sántha Miriám és Zsidó Ferenc. Kovács az irónia meghatározásából kiindulva azt a kérdést szegezi a résztvevőknek, hogy a klímakatasztrófa és a politikai válságok által depresszált világban lehet-e színlelni a tudatlanságot? André Ferenc szerint ma már gyanús a színlelt értetlenség, Fischer pedig hozzáteszi, hogy a kérdés az, lehet-e színlelni bármit is a kortárs irodalomban. Szerinte bekövetkezett egy paradigmaváltás, és ez már nem lehetséges. Zsidó Ferencnek is az a tapasztalata, hogy az irónia már nem jellemző a fiatal szerzőkre, André Ferenc pedig hozzáteszi, hogy az idősebb generációnál is a saját életművükön belül tapasztalható ilyen jellegű váltás. Sánta Miriám szerint mindenki a saját élettapasztalatából merítkezik, és mivel a fiatal generációnak a szorongás az alapélménye, ennek megírására csak az őszinteség alkalmas, a játékosság nem. Itt felvetődik a kérdés, hogy a nyolcvanas években például miért lehetett ez másként, hiszen akkor is erősen jelen volt a szorongás? André Ferenc szerint a kommunizmus idején nem lehetett kimondani dolgokat, a rendszerváltás után viszont ez megváltozott, és ezzel együtt az irónia funkciója is.

Kovács a folytatásban arra kíváncsi, hogy a metamodernben viselhetsz-e maszkokat? Fischer szerint ez kicsit 22-es csapdája, ugyanis másképp nincsen irodalom, azonban érteni véli azt is, hogy egyes szerepeket valóban nem ölthet magára bárki. Arra is felhívja a figyelmet, hogy eddig elsősorban etikai szempontból beszéltek az iróniáról, holott annak esztétikai szerepe is van, és elveszítésével a humor is elvész. Sánta szerint a lényeg, hogy ne vödörrel, hanem pipettával adagoljunk. Fischer úgy véli, az irónia helyett az önirónia erősödik fel, hiszen egy új etikai kontextus keletkezett, amelyben csak azt csúfolhatod, ami te vagy. Sánta hozzáteszi, hogy ezzel együtt egy öncenzúra is működésbe lépett. André szerint jelenleg a modernséghez való visszafordulás zajlik, hiszen a posztmodern éra végével ellentétben ma már nem vállalhatatlan a valamibe vetett hit.

A fröccsök újratöltését követően újabb felolvasás következik, ezúttal Bíró Borbála, Biró Sára, Fischer Botond, Henk Csaba, Sztercey Szabolcs, Vincze Bence és jómagam olvasunk fel. Ezután jöhet a program kötetlenebb része, elkezdődik a meztelen felsőtestű kontra pólós irodalmárok focimeccs, amelyet három-nullig követek, aztán György Alidával és Seres Lilivel elindulunk megmártózni a Nyárádban. Később megsokasodik a fürdőző társaság, és agyagszobrok is születnek. Mikor kifelé evickélünk a vízből a köves patakmederben egyensúlyozva, György Alida, aki akkor már kintről szemlél minket, megállapítja, hogy a mozgásunk zombiapokalipszisre emlékeztet.

És itt korántsem ér véget az apokalipszis-téma. Vacsoránál szóba kerül a tavalyi, szintén járvány árnyékolta tábor, és Vida Gábor azon felvetése, hogy vajon mi történne, ha a táborlakók hosszabb időre ottragadnának, teljesen elzárva a külvilágtól? Mi nem állunk meg ennyinél, arról kezdünk beszélgetni, hogy egy világvége esetén, amelyet csupán mi, táborlakók és a szomszédos állatfarm úsznánk meg (erős a gyanúm, hogy ez utóbbi csak az élelmezési gondok elkerülése végett marad sértetlenül a forgatókönyvünkben), milyen új civilizációt teremtenénk? Komplex téma, ennek megfelelően hosszúra is nyúlik a beszélgetés, csupán néhány intermezzóval. Megtudjuk például, hogy a különböző országokban a mentőautók is más-más „nyelvet” beszélnek, és Youtube-ról meghallgatunk néhány különböző dallamú szirénázást, később pedig, amikor már csak a természet zajai vesznek körül, Vincze Bence arra jut, hogy Erdélyben a tücskök is tájszólásban ciripelnek. Aztán folytatjuk a tervezgetést posztapokaliptikus civilizációnk megteremtésére, és ahogy mélyül a beszélgetés, egyre több etikai probléma vetődik fel, és az addigi egyetértést árkok kezdik szabdalni, kialakulnak a szembenálló felek. Nem tudjuk meg, hogy dűlőre tudnánk-e vinni a vitát vagy anarchiába süllyedne a civilizációnk, mert Fekete Vince kérésére felcsendül a Dragostea din tei, és hatalmas bulit generál, amelyet csak hajnalban rekesztünk be. S bár nem tartok ki a végsőkig, másnap reggel sikerül lemaradnom a hivatalos tábori fotóról, így ottlétemnek egyedüli bizonyítéka a most befejeződő beszámoló.

Borcsa Imola 1990-ben született Kézdivásárhelyen, Kolozsváron végezte a gyógyszerészeti egyetemet. 2019-ben a Napkút és az Erdélyi Híradó Kiadó gondozásában jelent meg az első kötete Magnebéhat címmel, amelyért megkapta a Romániai Írók Szövetségének debütdíját és az Írók Boltja Könyvösztöndíját.