A stószi rengeteg lakói – a Fiatal Írók Szövetsége stószfürdői szimpóziumáról

Részletek

Írta: Kiss Nikolett

Három nap, három helyszín, három szimpózium: a közös nevező pedig a Gömör-Tornai karszthegység irodalmi átlelkesítő ereje. Illetve egy másik is: a Fiatal Írók Szövetsége.

A pályakezdő irodalmárok tehetséggondozásával foglalkozó szervezet Felvidék-mintázatok címmel szervezett mini irodalomtörténeti tanácskozásokat. A sort májusban a világörökség részét képező Szádelői völgy nyitotta (Korpa Tamás völgyverseiről értekeztek), majd június 17-én a szendrői Amerikás Házban folytatódott Oravecz Imre regénytrilógiájának tárgyalásával, június 18-án Kovács András Ferenc és Markó Béla barlangpoémáit elemezték az aggteleki barlang szomszédságában. Június 19-én, a hosszú menetelés és kitartott figyelem záróeseményén pedig – 800 méter környéki tengerszínt feletti magasságban – a stószfürdői fürdőkomplexum kulturális sokszínűségét próbálták megérteni a résztvevők. Dicséretes, hogy a pandémia miatt többször halasztott sorozat végül a maga teljességében és gazdagságában valósulhatott meg.

Ragyogó vasárnapra ébredtünk Aggteleken. Az előző napi barlangszimpóziumon felbuzdulva néhány ismerősömmel úgy gondoltuk, elkísérjük az előadókat a határ másik oldalán magasodó Stószfürdőre. Tornanádaskánál léptük át a határt, tisztelegtünk a tornai várnak, majd Szepsiben, a tokaji aszú feltalálójának szülővárosában kanyarodtunk el Jászót és Mecenzéfet érintve a régi német bányászváros, Stósz irányába. A Stósz és Szomolnok közötti hegynyeregben jött létre a 19. század második felében a klimatikus gyógyhely, mely idővel fürdőkomplexummá is vált. A levegőt – Stószfürdő híréhez híven – harapni lehetett. Átjárt minket a megtartó, friss ájer.

A szimpózium első részét a fürdőkávézóban rendezték, majd rendhagyó módon átvonultunk egy előadás erejéig a fürdőkápolnába, végül a Komporday pavilonban levetítették nekünk Szász János Ópium – Egy elmebeteg nő naplója című filmjét. A közönség soraiban néhány szlovák fürdővendég is helyet foglalt – nekik, szinkrontolmács hiányában – angolul próbáltunk közvetíteni.

Nyitóelőadását Korpa Tamás költő Szabó Györgynek, Stószfürdő nyugalmazott fürdőorvosának ajánlotta. A referátumban Korpa – irodalomtörténeti nyomozásra vállalkozva – Stószfürdő talán két leghíresebb ikonjának, a bányavárosban született írónak, a szlovenszkói remetének, Fábry Zoltánnak, valamint az 1911-ben orvostanhallgatóként a fürdőben praktizáló Brenner Józsefnek, ismertebb nevén Csáth Gézának a „nem-találkozását” tárta fel. Kitért Fábry középiskolás éveire (1908 és 1914 között a rozsnyói evangélikus főgimnázium növendéke volt), stószi vakációira, majd az első világháború utáni végleges visszatelepülésére, a stószi menedék kiépítésére. Irodalomtörténeti (és nem csak) kuriózum, hogy 1911 hosszú nyarán itt, Stószfürdőn készült el Csáth Géza orvostudori értekezése (Egy elmebeteg nő naplója), amelyben egy paranoiás nő kórképét írta meg. Ettől kezdve mindenki számára világossá vált a Szász János-film vetítésének apropója is. Az előadó felolvasott néhány tréfás részletet is Csáth ekkori naplójából.

Az Egy elmebeteg nő naplója részletesebb tárgyalását végezte el Pataki Viktor irodalomtörténész, a FISZ társelnöke. Pataki amellett érvelt, hogy a vizsgált mű tagoltsága és tanulmány jellege ellenére összefüggő szépirodalmi szövegként is olvasható. Főszereplője az a bizonyos A. G. kisasszony, az elme- és idegkórtani klinikára való felvétele előtt már évek hosszú sora óta részesült idegorvosi kezelésben. Zseniális adottságait a zseniális adottságú orvosa fedezte fel, maga Csáth Géza. A mű a pszichiátria és a pszichoanalízis módszereinek tárháza is egyben, de tudománytörténeti jelentősége sem lebecsülendő. Pataki Viktor feltárta a szöveg néhány performatív jellegzetességét: hogyan képes előállítani szövegperforálódásokat, toxikus vagy éppen gyógyító erejű részleteket A.G. kisasszony nyelvi létrejövése.

A tudományos, szövegközeli olvasatok után némi felüdülést jelentett Górász Péter előadóművész performansza, aki különböző, a 2 világháború közt, valamint az ötvenes és hatvanas években megjelent, a stószi éltet tematizáló sajtótermékekből adott elő egy humorban is gazdag „fürdő-mixet”.

Konkoly Dániel előadására a fürdőkápolnában került sor. Az előadó rövid pályaképeket ismertetett a „stószi rengeteg” különös lakóiról, vagyis néhai vendégeiről, munkatársairól, mecénásairól. Stószfürdő az 1930-as évek végén élte fénykorát. Olyan személyiségek adták át egymásnak a kilincset, mint Dr. Kotari indiai költő, Juan Magrina, a barcelonai színház szólistája, Enis Vendrella madridi operatenor vagy éppen Ivan Olbracht író. Konkoly előadása centrumába Löffler Bélának, a csehszlovákiai képzőművészet jelentős alakjának munkásságát, valamint Hubert Henrik sorsinterpretációját helyezte. A híres szeredi Hubert pezsgői messze földön közkedveltek és híresek voltak; a párizsi világkiállításon első díjat is nyert a nemes nedű. Az 1948-as impériumváltást és államosítást követően Hubert Henriket Stószra internálták; itt is halt meg szegényen és kisemmizve. A filmvetítést megelőzően a résztvevők megtekintették Löffler Béla szobrait.

Igaz a mondás, hogy a hegyek között hamarabb tűnik el a napkorong. Mi is azon vettük észre magunkat, hogy a nyári idő ellenére borzongató félhomály ereszkedik a fürdő erdői közé. Búcsúként megálltunk még a Fábry-ház emléktáblája előtt, aztán suhantunk a Gömör-Tornai karszt szerpentinekben gazdag útjain hazafelé, át a határon. A szimpózium-sorozat a Nemzeti Kulturális Alap támogatásával valósult meg.

Kiss Nikolett 1992-ben született Miskolcon. A Miskolci Egyetemen végzett magyar szakon. Emlékezethely-kutatással és kortárs regényekkel foglalkozik.