Három decemberi-januári lapszám szemezett velem az elmúlt héten. Reggel kávé mellett, esténként kutyasétáltatás utáni húszpercekben olvastam a kortárs magyar irodalmat. Ilyen ez, kettős ügynökök vagyunk sokan. Így tartjuk lélegeztetőgépen a betűket.
Be az Írók Boltjába, kiválasztani a lapok közül a három legjobbat, és sipirc haza, olvasni. Ez volt a terv. A könyvesboltban viszont bő félórát lapoztam-olvasgattam-válogattam, míg a biztonság kedvéért csaknem minden decemberi lapot megvettem; Jelenkor sajnos nem volt, nyilván elkapkodták.
Amikor 2020 tavaszán meghallottam, hogy a járvány megálljt parancsolhat a globalizációnak, izgatottan siettem a rákospalotai Sparba. Ezután a mindenféle egzotikumok, távoli csodák helyett a helyi értékek kerülhetnek előtérbe, azokkal kell megelégednünk – hallottam mindenhonnan.
Kevés olyan döntő fontosságú kérdés maradt napjaink irodalmi diskurzusában, ami sokakat érint és érdekel végzettségtől vagy kurzustól függetlenül. Tán egyedüli ilyennek látom az irodalmi nyelv befogadhatóságának, demokratizálásának, inkluzivitásának kérdéskörét.
Úgy döntöttem, egy nem is oly távoli galaxisban, a fővárostól harminc-negyven kilométerre lévő községben mérem fel a folyóiratpiacot, kifejezetten az irodalmi és művészeti kiadványokra koncentrálva.
A folyóirat kifejezés számomra ezért azt is jelenti, hogy az irodalom állandóan van, nemcsak a kötetekben, a bemutatókon, fesztiválokon, hanem hónapról hónapra, negyedévről negyedévre, napra nap.
