Hírlevél feliratkozás

Keresés

„súlyos, nehéz és zord” február után

Azt hiszem, az irodalom és az irodalommal való foglalkozás a legbizonytalanabb időkben sem menedék – de például, az itt szemlézett szövegek tanúsága szerint is, csodálatos és kemény terepe az érzéseinkkel való bánásnak.

Fél szemmel a háborús híreket nézem, megélve a döbbenettől a félelmen át a szomorúságig a negatív érzelmek mindenféle skáláját, miközben elvileg folyóiratszemlét próbálok összeállítani – egy racionalizáló, elrendező műveletet végrehajtani. Azonban az áttekintett anyag a hírfluxussal együtt folyamatosan azzal szembesít, hogy egyre több irányból hangsúlyozódik: szükséges tudatosítanunk, hogy érzéseink, érzelmi reakcióink és affektív viszonyulásaink felismerésének és „olvashatóságának” mekkora jelentősége van abban, hogy egyéni és közösségi szinten is feldolgozhassuk a hozzájuk kapcsolódó jelenségeket, legyen szó sértettségről és sértődésről, gyászról és a betegséghez, halottakhoz való viszonyulásról, szenvedélyekről, bármilyen érzelmi törésről, elkülönböződés okozta frusztrációról vagy félelemről.

A fenti észrevételek főként a Korunk 2022. januári lapszámából indulnak ki, amely A sértődés kultúráiról szóló, már címében is ígéretes és izgalmas összeállítás: kommunikáció- és médiakutatók, (irodalom/művészet)történészek, antropológusok járják körül a sértődés és sértettség vetületeit. Találunk általánosabb elméleti keretleírásokat, például az érzelmek, affektusok jelenlétének módjairól a társadalmi kommunikációban és a médiarendszerek közvetítő szerepéről Szijártó Zsolttól (Az emóciók és a kommunikációkutatás), Biczó Gábor tanulmányának első része a ressentiment gyorstalpaló fogalomtörténetét nyújtja Kirkegaardtól Fredric Jamesonig, kritikai megjegyzésekkel együtt (Sértődés mint kulturálisan determinált magatartásgyakorlat: magyar-cigány együttélési helyzetek). Aki irodalomközelibb jelenségekre kíváncsi, az olvashat tanulmányt a magyar panaszkultúra történeti és irodalmi eredeteinek, illetve a jelenségnek magának a megragadhatóságáról Sebők Marcell tollából, vagy Havasréti József gondolatait Szerdahelyi Istvánnak A neoavantgardista stílusdiktatúra esélyei című írásáról, Szerdahelyinek a prózafordulathoz kötődő írók és kritikusok műveihez való viszonyulásáról (és főként Szerdahelyi attitűdjéről és sértődöttségéről). A lapszámból nem hiányoznak a kortárs diskurzusok, mediatizált esetek elemzései: ilyen Schleicher Nóra tanulmánya (Sértett jogosultságtudat ‒ A #MeToo mozgalom zaklatással vádolt szereplőinek kommunikatív stratégiái), amely azonban pont ott zárul, ahol igazán érdekessé és elmélyültté válhatna például annak kifejtésével, hogy „Fontos megkülönböztetni a státushoz kötődő privilégiumokból fakadó jogosultságtudat sérülését, azaz a sértődöttséget, az általános emberi jogok, így az emberi méltóság megsértéséből fakadó valódi sérelemtől.”; Müllner András pedig A független média romaképe ‒ A Telex‒Ame Panzh-eset elemzésével azt keresi, „hogyan fordítható át kreatív demokratizáló energiává az, amit sértésnek tapasztalunk meg.”

Számomra ebből a lapszámból két tanulmány emelkedik ki, különösen a tárgyuk professzionális, empatikus, ugyanakkor kritikai megközelítése miatt. Keszeg Anna A sértődés formái a kortárs magyar és román televíziós sorozatokban című írása Cynthia Fleury francia filozófusra támaszkodik, aki szerint „nagyon megszaporodtak a sértődést életük alapmintázataként megélő egyének”, ami egyrészt azért probléma, mert ezt a politikai programok kisajátítják és a populizmus gépezetének működtetésére használják, másrészt Keszeg állítása szerint „A sértődéssel ugyanis az a probléma, hogy meghatározása szerint az egyéni cselekvési tér beszűkült értelmezését jelenti.” (Az idézéssel az a baj, hogy a kiragadott mondatok torzítják a gondolatmenet árnyalatait, de remélem, hogy sikerül általuk felkelteni az érdeklődést aziránt, hogy a szerzők hogyan jutottak el kérdésfelvetéseiktől állításaikig/ajánlásaikig.) A másik különösen fontosnak tűnő szöveg K. Horváth Zsolt tanulmánya Az agresszív áldozat ‒ A szenvedés politikai reprezentációjának kettős fogalma címmel, amely egyben az emlékezetpolitika kritikája is, s a tanú, a túlélő, az áldozat erkölcsi megkérdőjelezhetetlenségének következményeire kérdez rá: „a múlt tisztán morális megközelítése egyrészt erodálni kezdte a tudományok kritikai potenciálját, másrészt akaratlanul is létrehozott egy »kényelmesnek« tetsző, erkölcsi alapon nyugvó társadalmi identitást, melyben – a történtektől függetlenül – egyre többen áldozatként óhajtottak önmagukra tekinteni.” A szerző konklúziója akár Keszeg Anna fenti elgondolásaival is összeolvasható: „Megítélésem szerint ezért fontos szétválasztani a szenvedés reprezentációjának kettős fogalmát: az aprólékos kutatáson, forrásfeltáráson nyugvó, módszertanilag és historiográfiailag kidolgozott, a nemzetközi tudományos törekvésekbe beágyazott megjelenítést elválasztani a tisztán politikai célokat kergető, az áldozat fogalmát a saját céljaira kisajátító, cinikus használattól.”

A Tiszatáj 2022. februári lapszámában jó néhány mellbevágó szépirodalmi szöveggel találkoztam, ilyen Michel Houellebecq Olvass belga sajtót! című rövid verse Szeder Réka fordításában vagy Niels Hav dán költő versei Veress Kata fordításában. Az Angeli Maja névvel jegyzett sejtek című prózavers (?) pedig zsigeri beszédfolyam betegségről, beteg testről, indulattal, szépelgésmentesen. Azonban elidőzni ezúttal a Természet után – szabadon? Ökológiai tudatosság az újabb irodalomtudományban című rovat/tematikus blokk egyik írásánál fogok, amely hiányosságaival együtt érdekes felületeket kapargat. Szemes Botond Olvasás az antropocénban címmel két olvasásmód kortárs relevanciáját emeli ki: a kontextualizáló olvasás jelentőségét (az online térben történő olvasási módokkal analóg módon), olyan terminusokkal összekapcsoltan, mint a „sugárzó textualitás”, a „hiperolvasás”, a „mozgékony kontextualizáció”; illetve a hangulatokra érzékeny olvasásét. Habár nem minden ponton tűnik kidolgozottnak a tanulmány gondolatmenete, többször elnagyoltnak hat az érvelés, illetve az utolsó részben a grafikonok „olvasásának” jelentősége beágyazatlannak – megfogalmaz két olyan megközelítést az irodalmi szövegekhez (vagy talán pontosabban a természet valamilyen reprezentációját célzó irodalomhoz?), amelyek szerintem nem csak az ökológiai művészet ismérvei lennének, akkor is, ha az ökológiai perspektíva felől is el lehet érkezni ezekhez a belátásokhoz, és akkor is, ha a történet/narratíva egy leszűkítettebb felfogásával vannak itt élesen szembeállítva. „Az ökológiai művészet tehát a dolgok idegenségét, folyton változó, töréseket tartalmazó összefüggésrendszerét jeleníti meg, és ennek érzékelésére hangol minket rá. A történetek ezt az idegenséget számolják fel az ismerős, emberi sémák alkalmazásával, viszont az ökológiai gondolkodás a természet zavaró, furcsa, akár undorító másságát is el kell, hogy ismerje. (...) Magában az elkülönböződésben kell tehát megmaradni és érzékenynek lenni rá…

Az olvasásmódokhoz lazán kapcsolódhat egy üdítő olvasmány a Tiszatáj Diákmellékletéből, amely Boldog Zoltán nagyon frappáns című írását tartalmazza a verstan hasznáról, gyakorlati, osztályteremben megvalósítható módszerekkel: Miért fontos a bevásárlóközpontban és a családtervezésnél a verstan? (Életszagú megközelítés az önismeret fejlesztésével és osztályeposz-töredékkel).

A Kalligram januári és a Székelyföld februári számából ezúttal főként a szépirodalom foglalkoztatott. Előbbiből két szöveget emelnék ki, amelyek áttekinthetőbb prózanyelvükkel látszólag „nem nagy ügy” jellegű problémákkal felpiszkált emóciók útvonalában keletkezett töréseket tesznek észlelhetővé szereplőik lelkivilágában. Ilyen Bánki Éva Nyelvek című novellája, amelyben egy, a normáinkhoz képest a többi emberhez nehézkesen viszonyuló, a saját struktúráiból nehezen kilépő személy esetét olvassuk a külföldre való munkahelyi kihelyezésével, ahol az idegensége csak a felszínen nyelvi-kulturális, és a legotthonosabb számára a varjúcsapat körözése kupac-önmaga fölött. Moesko Péter Őszi hó című regényrészlete egy barátságon belül felébredő elhagyatottság-, illetve mellőzöttségérzés körvonalazása, amit az olvasó a „sértett fél”, Marci pozíciójának közeléből tapasztal, aki a legjobb barátja nyári kalandjáról szóló hencegést hallgatja. Érdekes Luís de Camões Jer csak hamar, örökre hű szolgám című poémája is Mohácsi Árpád fordításában. A 16. századi portugál költő vallomásos költeményében a sorok hosszú variációi a bűnösség, a szerelemre rá nem találó vágyak, az élet sorsszerű szenvedései témáinak, az örökre hű szolga pedig maga a papír, az írás vigasza arra, hogy „Minő titok, súlyos, nehéz és zord: / a Földre úgy születni, hogy a lét / híján a térnek, nem lehet egész, / de még csak el se vész, / bár elveszni lett volna mód elég.”

A Székelyföldből különösen a versek ragadtak meg. A februári szám az 50. életévét betöltő Lövétei Lázár Lászlót ünnepelve közli a költő két versét, melyek közül az első, a Születésnapomra – az ilyen című versek hagyományához híven – nem vidám mű. A forma és a ritmus, a mondatsorok szellősebb tipográfiája, a rövid szavak egyszerre tompítják és éltetik a megindító bánat lüktetését. Nádasdy Ádám gyöngéd s mégis szorongató versei következnek, melyek szintén tömörségükkel hatnak, a zártság, véglegesség és elégtelenség képi elemelésével, valamilyen szabályos-szabályozott talány létrehozásával. Láng Orsolya Georgia O’Keeffe Ghost Ranch-en című verse lágy izzással építi fel az amerikai festő alakját, megidézve annak nagyívűnek tűnő, mégis intim vonalakból összeálló képeit, jól idézhető, a versbe mégis szervesen beletartozó zárlattal: „Lehet, hogy adni sosem tudtam / olyan szenvedélyesen, / mint átadni valami szenvedélyeset.” Kellemes meglepetést jelentett Voloncs Attila A másik orcádat! című elbeszélése a kamasz szerelemről – nem feltétlenül a téma miatt, hanem mert a próza ritmusának kitartottsága és a helyzetteremtés sikerültsége révén egy érzékeny szöveg jött létre.

Azt hiszem, az irodalom és az irodalommal való foglalkozás a legbizonytalanabb időkben sem menedék – de például, az itt szemlézett szövegek tanúsága szerint is, csodálatos és kemény terepe az érzéseinkkel való bánásnak.

Codău Annamária 1993-ban született Marosvásárhelyen, irodalomkritikus, szerkesztő. A kolozsvári bölcsészkaron szerzett magyar–angol szakos diplomát, majd ugyanott elvégezte a magyar nyelv- és irodalomtudományi mesterképzést. Jelenleg a Látó szépirodalmi folyóiratnál dolgozik.