Két dologban voltam biztos, amint elfogadtam Vass Norbi e szemlére vonatkozó felkérését, aztán pár pillanat múlva már háromban. Az első Vajdaság volt. Hogy mindenképp olyan folyóiratokról is szeretnék írni, amelyek ottani szerzőket, témákat, szemléletet is közölnek.

Milyen érzés Gulliver és a Wordben bicikliző gémkapocs szerelemgyerekének lenni? Szemlémben három igazán színes lapszámot ajánlok az olvasó figyelmébe. Szó lesz kiszámíthatatlan félistenekről, egzotikus szeszes italokhoz hasonló művekről, de az elitkánon borzfészkéről és médiumközi lórúgásokról is spekulálok egy kicsit.

A Szerkesztő Úr szubjektív élménybeszámolót kér, „highlightokkal és esetleg hiányokkal”. A friss (2021077) Műút élén éppenséggel olyan szöveg áll, mely hiányérzetre reflektál. Arról a hiányról van szó, amely két éve sok folyóirat-olvasónak lehet tapasztalata: hogy nincsenek a lapokban Tandori-szövegek.

Csak akkor látunk tisztán a világra, ha sikerül felülemelkedünk a személyes traumáinkon. Ez jutott eszembe, ahogy a februári-márciusi lapszemlére válogatni kezdtem az anyagot. Ez a megállapítás magában foglal egyrészt egy nagyon erős igényt, egy élhető, belakható világ igazolásáét, másrészt jelzi a veszélyt, hogy a személyes traumák árnyéka mögül majdhogynem lehetetlen kimászni.

A lengyel-angol lap mindenekelőtt az örökséget ápolja, ugyanakkor modern és tudományos felfogás, rugalmasság, kimerítően kifejtett beszámolók, véleménycikkek, valamint színes, nyitott világkép jellemzik. 

A 19. századi háborúkban a katonák bölcs belátásból sokáig inkább nem dohányoztak a fronton, mert az ellenség meglátta a cigaretta fényét és rögvest lebombázta őket. Idővel aztán a hiány szokás szerint megoldást szült: a katonák megtanulták szájukban az égő végéről szívni a dohányt.