Jó dolog az irodalom, és jó dolog a folyóiratkultúra is. Kivéve, ha lapszemlét kell írni: ilyenkor válik feltűnővé, hogy elhíresülten kis országunk és kis nyelvünk mégis mennyi színes-szagos zsornált kitermel évről évre, oly sokat, hogy a kultúrafinanszírozás hiányosságai fölötti siránkozást fölváltja a bőség zavarának émelyítő érzése.

Amikor megkaptam a megtisztelő felkérést az e havi folyóiratszemle megírására, először zavarban voltam, hisz a műfaj nehézsége mellett az is az eszembe jutott, hogy miként lehet áttekinteni egy ennyire színes és szerencsére még virágzó(nak tűnő) palettát.

Mi sem jelzi jobban a nyomtatott folyóiratokkal kapcsolatos tapasztalatlanságomat, mint a tény, hogy amikor megkaptam e megtisztelő felkérést, először (naivan!) arra gondoltam, legfőbb vizsgálati szempontként a humort, a nyelvi leleményt, az anekdotikus elbeszélésmódot jelölöm meg.

A Herito folyóirat 2020-ban megjelent 37-38-es, Magical socialist realism? című számának fókuszában a szocialista realizmus és annak disszonáns öröksége áll.

Egy vallomással kezdem: sosem kedveltem a kulturális folyóiratokat. Képzeletemben valahogy úgy élnek, mint amik olyan írásokkal vannak tele, amelyeket még nem hőkezelt az irodalomtörténet és -kritika, nem főzte elő a nagyérdemű olvasóközönség.

Előzetes koncepció nélkül léptem be az Írók Boltjába, hogy kiválasszam a megfelelő folyóiratokat a szemléhez. Nem volt dédelgetett kedvencem a lapok között. Végül – a véletlennek köszönhetően – alakult ki a szubjektív toplistám.