„Ahol történet keletkezik, hiány is támad” − 2024 novemberi és decemberi lapszemle

Részletek

Írta: Sárkány Tímea

Pár napot otthon töltöttem Kézdivásárhelyen, amikor felkérést kaptam erre a téli lapszemlére. Ez aznap történt, amikor véletlenszerűen szembejött a hírfolyamban: megjelent egy kritika a kötetemről a Kalligram októberi számában. Kézdin a leggyorsabb hozzáférési lehetőségem az volt, hogy előfizettem a Szófa oldalára. 

A lapszám már fel volt töltve, örvendeztem − nyilván nem bírtam kivárni, hogy visszaérkezzek a fővárosba, és az Írók Boltjából szerezzem be a lapszámot, meg amúgy is, mire visszaértem Budapestre, el is fogyott, végül a Kalligram karácsonyi raktárvásárán tudtam elcsípni két példányt. Ezen kalandok után meghosszabbítottam a Szófa-előfizetést, számítva arra, hogy a decemberi felfordulás és ünnepvárás kevesebb teret hagy a friss lapszámok vadászatára. Így eleve leszűkült a kör kilenc irodalmi folyóiratra, amelyeket a következő szempontok szerint szűrtem: legyen belőle friss őszi/téli lapszám, és az eddigi lapszemlékben régóta nem emlegetett címek legyenek. Így esett a választás egy novemberi Tiszatájra és egy decemberi Látóra.

Tiszatáj - 2024. november

A Tiszatáj novemberi számának szépirodalmi blokkját Závada Péter két verse nyitja. Ennek a két versnek textúrája van, tapintható a nyelv anyaga, habzik, hömpölyög, talán épp arra ellenpélda Závada, amiről Csehy Zoltán gondolkodott az év végi Litera-körkérdésében, hogy a költészet napjainkban igencsak elprózaiasodott. Pedig Závada versei prózaversek, mégis olyan szókapcsolatokat köt, amelyek lüktetése túllépteti a puszta leíráson, miközben új perspektívákat keres az elbeszélhetőségnek.A lapszám versei közt találhatóak Petőcz András Kerouac-versei, melyek a távoli múltból megkísérelt beszédgyakorlatok, Horváth Florencia iránykereső és mozdulatolvasó verse az intimitás kiszolgáltatottságát mutatja fel, Gyukics Gábor lírája hangulatban Petőcz versei mellé társul az elmúlás tématikája szempontjából.

Ross Károly és Adamkó Zsuzsa történetmondása egyszerűségében érhető tetten, ahogy az emberi cselekedetek apró mozzanatait növesztik fojtogató elbeszéléssé, például a feljelentgető balatoni szomszédok kedves integetése és a kiüresedő párkapcsolatokat elfedő arancinik.

A lapszám a horvát irodalommal foglalkozó blokkal folytatódik, melyben megismerhetjük Sibila Petlevski verseit Lukács István fordításában. A fordítás mellé egy rövid életrajzot is mellékeltek a szerzőről, ez jó tájékozódási pontot adott, nem egy légüres térben kell elhelyezni a szöveget. Az itt közölt három vers Petlevski legutolsó kötetéből származik. A lábjegyzetelt szerzői biográfiából az is kiderül, hogy miként vélekedik a költő erről a poétikai kísérletről: „Növényekkel suttogó vagyok. Költészetem librettó a varázsnövények suttogásához és a csönd hangjainak hallgatása. E kötetben a növények a főszereplők. E tér az apokalipszis utáni tér is. Az volt, most is az, és ezután is az lesz.” Eléggé szívembe zártam ezen boszorkányos bemutatkozást a suttogó versek után.

Ezt követi egy izgalmas beszélgetés jegyzőkönyve, amelyben Medve Zoltán, Karádi Éva, Csordás Gábor, Orcsik Roland, Király Edit és Deczki Sarolta járják körül a horvát irodalom fordítását, a horvátról németre nyelvváltó szerzőket, nyelvjárási nehézségeket, kulturális és történelmi törésvonalakat. Nagyon szeretem az ilyen élőbeszédszerű lejegyzéseket, ebből itt van pár nyitott kérdés, ami megragadta a figyelmem: szörnyű-e a nyelvjárások fordításának a lábjegyzetelt, mindent megmagyarázó eljárása? A kilencvenes évek meghatározó tematikája miért kizárólag a háború volt? Van-e átjárás a délszláv irodalmak között, a latin betűs és cirill betűs kiadványok mennyiben ideológiai döntések mentén jöttek létre? Két antológia kapcsán zajlott a beszélgetés: az Észlelési gyakorlatok - horvát irodalmi antológia (2017) és a Tranzit - kortárs horvát drámák (2012) kapcsán kérdezgették egymást a résztvevők.

A következő rovat Várady Tibor Rendszerváltás? című esszéjével indul, melyben a jog történeti alakulásának képét rajzolja meg személyes visszaemlékezések mentén, hogy például mit jelentett a trial by jury jelensége a hatvanas években. Az esszé emlékezés-horizontja ütközik az aktuális történésekkel, egy amerikai jogi botránnyal, melyben a bíró, Traci Soderstrom a tárgyalás közben chaten végigkommentelte a résztvevőket, az ügyvédet, az ügyészt, az esküdtszéket kinézet, magatartás alapján, így maga a tárgyalás csak háttérjelenetté vált. Olyan kérdések vetődtek fel az eset kapcsán, hogy mi lesz a figyelemmel, mi lesz a valóságérzékeléssel, ha már ezekben a szerepkörökben helyet foglaló emberek is a „pótjelen” felé fordulnak? Miként lehet így döntést hozni? Valóban elgondolkodtató, milyen társadalmi átstrukturálódások jönnek az előttünk álló az évtizedekben.

A következő rovatban Kukucska Szabolcs a Futárlíra című kötetről írt kritikája az amerikai irodalom felől közelíti meg Borsik Miklós költészetét, Kocsis Lilla ajánlja Karácsonyi Zsolt Belső tízezer című regényét, Gerencsér Péter pedig Varga Zoltán monográfiájáról közöl kritikát, aki a magyar animációs film egyik legismertebb alkotóját, Ternovszky Béla munkásságával foglalkozik ebben a nagyszabású vállalkozásban.

Hosszabb, elmélyültebb olvasást kívánó tanulmányokat is találunk a lapszámban, például Fogarasi György A nép figyelme (Thurber baglya és a Mein Kampf) című tanulmánya a figyelem megszerzésének és irányításának propagandisztikus működését, illetve a vezéralak és ellenségkép megképzését vizsgálja, Bernáth István pedig Reagan elnök meséje (A modern vörös tyúkocska és előzményei az amerikai kultúrában) címen közöl tanulmányt.

Lapzárásként egy Szív Ernő-gondolatfutam, „kisbeszéd” olvasható a gondviselésről. „Ez a szépséges gondviselés szó mást is mond, mégpedig azt, hogy nem vagy egyedül. A gondviselés szó azt súgja, hogy bajaid, problémáid, súlyosabb vagy kevésbé nehéz gondjaid cipelését átveszi valaki, na, ki, hát ő. Nem is mondom ki a szót. A gondviselés szó föltételezi a sors barátságosabb viselkedését, végső soron pedig anyaságot, apaságot, ismeretlen kéz jótéteményét. Hívő szó. Bizakodó szó. Ha azt mondom, sors, nem sok részvétet látok. Ha azt mondom, gondviselés, látok meleget, érzek jelképes tűzhelyet, sült kenyér illatát, pihenőt, terhétől megszabaduló sajgó vállat.” Karácsony múltával ezeket a sorokat másféle érzelmi töltet rendezi újra bennem, többet adnak, reményt, főleg a szürke január napjaiban.

Látó - 2024. december

A decemberi Látó szépirodalmi blokkjában versek, novellák, elbeszélések és regényrészletek váltják egymást. Ez a lapszám kivételesen fordítással indít, ami nem megszokott dolog szépirodalmi lapok esetében. Ez a gesztus arra mutat rá, hogy ez a fordítás több szálon kötődik a magyar kultúrához: idén jelenik meg a Prae Kiadónál Radu Vancu Kaddis Radnóti Miklósért című verseskötete André Ferenc fordításában, amelyből most részleteket olvashatunk a decemberi lapszámban. Nemrég jelent meg egy, a fordítóval készített interjú az 1749-en, amelyből megtudhatjuk, hogyan talált rá Radu Vancu román költő Radnóti életművére, mi inspirálta, hogy verseket írjon a tragikusan elhunyt költőről, és mennyire abszurd fordulat, hogy mindez két nyelvi váltást követően visszafordul magyarra.

Kopriva Nikolett mágikus-népies világa, amiben bármi megtörténhet, nemcsak szemlélődésre hívja az olvasót, hanem teljes részvételt kíván tőle, Mărcuțiu-Rácz Dóra családmintázatot rajzoló verse a Névjegy című rovatban is visszaköszön a szerző kézírásával, Bánkövi Dorottya Zárvány című versének hangulatmontírozása különös érzetet kelt, ahogy a hétköznap töredékei alá rak líranyelvet. Ebben a lapszámban publikáltak olyan költők is, mint Demeter Arnold és Tófalvi Előd, akiknek már nagyon várom az első köteteit. Emellett új szerzői világokkal is megismerkedtem, például Kürti László, Ferencz Imre, Szőcs Margit versei felkerültek az irodalomtérképemre.

Az ehavi próza-felhozatal is erősre sikeredett: Ódor Fanna, Fischer Botond, Lokodi Imre, Szabó Róbert Csaba, Sárfi N. Adrienn, Szőcs Katalin novellái, elbeszélései és regényrészletei olvashatóak benne. Mondhatni kettős a viszonyom az ilyen rövid terjedelmű szövegekkel, mert egy tanóra keretein belül belátható és körbejárható terjedelmük miatt, olvasóként viszont pont mire beleérzem volna magam a történetbe, véget is ér. Ebben a lapszámban is vannak olyan világok, ahol tovább időznék, mint négy oldal.

A Sétatér rovatban Fekete Vince Faludy Györgyöt idézi meg a személyes és kollektív emlékezet mezsgyéjéről. Egyik fontos találkozásuk helyszíne Kézdivásárhely volt a kétezres évek elején, nem messze onnan, ahol én felnőttem. Olvasás közben azon kuncogok, hogy talán épp második osztályosként a házi olvasmányos napló felett sírok, míg Faludy három utcával odébb remegő kezével kávét kortyolt és halkan, reszketeg hangon meséli Vincének élettörténeteit. Ilyenek ezek a párhuzamos valóságok. Ugyanebben a rovatban Kovács Péter Zoltán olvasásszociológiai kutatásának egyik részbeszámolóját olvashatjuk. Erről a kutatásáról már hallottam nyáron a Látó-táborban, de az írásos változat nyilván több adattal egészíti ki az akkori eszmefuttatásainkat. Gyakorló pedagógusként minden nap szembesülök az olvasás körüli nehézségekkel, keretekkel, kitörési kísérletekkel, így izgalmas volt számomra ez az olvasásszociológiai játékkísérlet/felmérés, amelynek több résztanulsága is van, egyet kiemelnék belőle: például Erdélyben gyakrabban olvasnak a diákok kötelező olvasmányokat, mint Magyarországon, amihez KPZ szerint a családi háttér, a vallásosság, a konzervatívabb olvasási szokások is hozzájárulnak. Én még azt is hozzátenném, hogy maguk a tanmeneti követelmények is sokkal nagyobb teret hagynak az erdélyi pedagógusoknak, ami ugyancsak produktívan járulhat hozzá az oktatási stratégiák és tanórák egyéni megszervezéséhez, magához az inkluzív oktatáshoz.

A Tékában Tamás Zsófia jegyez kritikát Ilma Rakusa Magány pergő errel című novellagyűjteményéről. Zsófi azt írja, hogy a Rakusa novellák egyik kiemelkedő jellemvonása, hogy „megmutassa nekünk a nyelvjárások, kultúrák, helyek és emberek kavalkádjának otthonosságát és az ebben megbúvó otthontalanságot”. Ugyancsak ebben a rovatban Codau Annamária Salman Rushdie ősszel megjelent új regényéről, a Diadalvárosról közöl kritikát. „A cselekményláncolat lényege a hatalom, az eszmények és megvalósulásaik örök körforgása, a virágzás és bukás szükségszerűnek mutatott váltakozása” - írja Annamari, miközben kontextusba helyezi magát a művet, a szerzői intenciót és a regény kulturális vállalásait. A Klikkrec rovatban Amik Annamária és György Andrea négykezes kritikája olvasható Középkori karnevál címen, amelyben Fehér Béla Miriam Rosenblum és a Kozma-kvintett című regényét járják körül.

A Deleautur-ban Vida Gábor gondolatai első olvasásra ismerősnek tűntek, tanakodtunk is André Ferivel, hogy ezek közül pár fontos elhangzott már a Látó-táborban is. A levélformátumba rejtett eszmefuttatások közül érdekesen közelíti meg a kultúrafinanszírozást, mesél a Prousttal és regényfolyamával kapcsolatos megéléseiről, és fontos dolgokat fogalmaz meg az olvasásról, amely akár kiegészítése is lehetne a Kovács Péter Zoltán által jegyzett kutatásnak: „Senki nem születik olvasónak, és volt időszak, amikor egy regény elolvasása nem rendkívüli teljesítmény egy diplomás ember számára, belső motivációt ellenben a legjobb oktatás sem tud adni, az valami más. A kíváncsisággal az ember születik, aztán vagy használja valamire, vagy belefojtják. Az oktatás ma már a saját rendszereivel foglalkozik leginkább, az önmegfigyeléssel, és nem azzal, hogy ki kinek és mit tanít – société de la surveillance, mondja Deleuze, a megfigyelés társadalma, monitoring. Ha ezt elmondom, jóravaló tanárok megsértődnek, megvédik a rendszert és a felettük álló hatalmat. Becsukom az osztályterem ajtaját, és szabad vagyok, mondta régen a legtöbb tanár. Mindig a szabadság a kérdés, akár van, akár nincs. Ha van, mihez kezdeni vele; ha nincs, hogyan szerezni meg, vívni ki? Ha megvan a bejárat, ki fog derülni, hogy van idő, hogy van ott egy végtelen tér, amelyben minden és mindenki elfér, semmi nem vész el.” Innen is üdv minden olvasónak, ezek a mindennapi kínjaim és kétségeim.

A Talált vers rovatban két Kovács András Ferenc verset olvashatunk, mely egyben megemlékezés a decemberben egy éve elhunyt költőre, a Látó volt szerkesztőjére, akivel még halála után sem lehet abbahagyni a párbeszédet.

Mostanság irodalomfogyasztóként az aranyközepet gyakorlom, amelyben a szakmaiság és személyes élmények megférnek egymás mellett, ahogy egyik kioldja a másik által okozott belső feszültséget, lehetőség nyílik reflektálásra, megélésre, megértésre. Az irodalmi folyóiratok olvasása feloldódást ad, hagyom, hogy be- és kivezessen különböző szövegvilágokba. Ezért is választottam Szív Ernő egyik sorát címnek, mert a folyóiratszámok hiátusaiban ott vannak a hétköznapok, és tartanunk kell időnként egy-egy lapszámünnepet.

Sárkány Tímea 1995-ben született Kézdivásárhelyen. Költő és tanár. Tanulmányait Kolozsváron és Budapesten végezte magyar nyelv és irodalom, filozófia és esztétika szakon. 2014 óta publikál erdélyi és magyarországi folyóiratokban, 2024-ben jelenik meg első verseskötete, a Boszorkányok nyara. A Fiatal Írók Szövetségének tagja.