Most kell beszélnünk! - 2025 januári és februári lapszemle

Részletek

Írta: Papp-Sebők Attila

Az elmúlt év decemberében készítettem egy rövid összeállítást, első kötet előtt álló pályatársak verseiből. Kíváncsi voltam, ki milyen témát mozgat, hogyan jeleníti meg. A teljesség igénye nélkül, mert annyi vers van, mint csillag az égen, és nem vagyok én semmiféle döntőbíra. Egyszerűen ránéztem, mi van velünk. 

Jólesik ezt írni, mert érdekel, ki milyen költészetet működtet. És hogy annak a bizonyos tevének a két púpját (Nemes Nagytól kölcsönözve), a szó örömét és a szó elégtelenségét hogyan üljük meg. Bármennyire is hiszek a költészet bizonyosfajta mérhetőségében, megfigyelésemmel nem lettem közelebb semmiféle objektív adathoz, ám olvashattam jobbnál jobb szövegeket. Ezért is örülök ennek a folyóiratszemlének, és sajnálkozom, mert folyóiratból is sok-sok, különböző perspektívát felmutató megtalálható. Én most azokat a szövegeket választottam ki, főképp a szépirodalmi blokkra fókuszálva – azon belül is a költészeti vonalra –, amelyek első olvasásra felkeltették a figyelmemet. Így inkább szemelgettem – innen is, onnan is egy kicsi.

Jelenkor 2025/01

A Jelenkor januári száma Tóth Krisztina versével indul. Szemtanúi lehetünk egy takarítószekrény életének, ahol a moccanatlan tárgyak másodlagos jelentést hordoznak: hangulatra olyan, mintha egy elvarázsolt dobozt nyitnánk fel. Itt leginkább az fogott meg, hogy hasonló és hasonlított képtelenül távol esnek egymástól, a keskeny szekrény szűk koncertterem, a hely híján oldalára fektetett zöld flakon – a többi tetején –  a tömeg vállára emelt sztár, akit éljenezve dobálnak. A vers második egysége a korábbi harsogást lehalkítja, a kiüresedett flakon „szájából sűrű nyál szivárog”, ki énekelne így tovább?

A zeneiség Csehy Zoltán formaverseiben is megjelenik, az Antik költő félkész kötetéhez címűben így szól: „Hangszertest ez a test, tárgyiasult erő. / Minden húr kifeszül, várja a Pengetőt.” A szövegbéli megszólított egy „verskötet”, melynek minden porcikája láthatóvá van téve („Fénylő izmaidon csillan a szűz olaj”), ezzel számomra a teremtéstörténetre és a költészet változásaira, át- és átalakulására is utal.

Izgalmasnak találom Szaleh Diab szír költő látomásszerű vers-sorozatát is (Egy hajó átkel a szoroson), ő az, aki leginkább szívembe lopta magát megszólalásmódjával. Rövid szövegblokkokban csepegteti a látványt. Ezekbe a versekbe bele kell látni, apránként értelmezni, a szomjúságot csillapító érintés erejével bírnak, egy helyen írja is: „érintésed / az egyetlen kút a szigeten”. Nála a motívumok egymásba hurkolása az, ami egyedien működteti a verset, hiszen a víz, a testi érzetek és észleletek megélése egy közös asszociációs síkra vannak emelve, például egy tengerparti tájképben, ami egyszerre nyomasztó, mégis vágyott és otthonos: „sós felhők úsznak át / verejtéked ablakán”.

Gellén-Miklós Gábor versét (Könnyű volt és nehéz) őszintesége végett ajánlom. Szorongóként mélyen átérzem a versbeli helyzetet (küzdök Yalom Szemben a nappal c. könyvével is, hasonló okokból).

„Törékeny a test, egy rozoga ház.
Mégis élek benne. Túlélek.
Velem együtt öregszik, romlik
a forgalmi értéke.
Ablakain börtönrács a sűrű szúnyogháló.
Ha leeresztem a redőnyt, akkor is tudom:
az árnyékot fény váltja, a fényt árnyék.
Belakom a szorongás szobáit.”

Az évfolyamindító szám összességében sokféle irányt felvillant: a januári szám több verse is önreflexiós szólamként szól, különböző tapasztalatok értelmezésével találkozunk. Kustos Júlia versében a megszólaló a terapeutája magyarázatait reagálja le ironikusan, míg Tóth Krisztina ezt az ironikus hatást inkább a szokatlan képek beemelésével éri el. A versek mellett ajánlom a lapszámba bekerült Kántor-tanulmányt, amely többnyire a költő 1976-os indulását tárgyalja. Regényrészletet olvashatunk Daravasi Lászlótól, Szilasi Lászlótól és Kiss Tibor Noétól. Recenziót Visy Beatrixtől, Szénási Zoltántól, elemzést Tamás Ferenc Nemes Nagy Ágnesről írt tanulmányairól.

Alföld 2025/01

Az Alföld idei első számából Kósa Esztert emelném ki. Szövegeivel már több helyen találkoztam, Innen folytatódik című verse indított el bennem gondolatokat: sokféle kép halmozódik egymásra, központi elem a természet, de nyersebb hangvételben, mint Szaleh Diabnál. Acéllábú tehenek, legyek, beomlott hátak. Drótok, törmelékek, gőzölgő lemezek és a „szorongás nagy mágnese”: „Ha azzá váltam volna, akivé tüzes / akarattal formálni próbáltak, lehetnék / gépek tudója, világok építője, / de csak lakója lettem a mindenségnek végül.” Az egész vers nagyon plasztikus, de ez a néhány sor úgy hat, mintha a beszélő kiszólna, figyelmét kérne magának ezzel az önreflexív gesztussal.

Hasonló önreflexió derített fel Nádasdy Ádám A kenyeret kendőbe című versét olvasva. Vannak szövegek, amelyek időt és teret követelnek, félve adják magukat, talán kicsit meg is bántódnak, ha elsőre félreértjük őket. Ez lehet puszta figyelmetlenségből, esetleg túl régóta várakoznak a polcon, könyvesbolt- és antikváriumkedvelő tulajdonosuk miatt. Együttérzek a Nádasdy-vers megszólalójával, aki hasonló tapasztalatokról számol be: „A könyvespolchoz már alig merek / közel menni, vádló szavak potyognak, / mert nem olvasom őket, csak dagasztom / az állományt, a sorrend szétesik.”

Az Alföld januári Szépirodalom rovatában továbbá Halasi Zoltán eposzrészlete, Szántó T. Gábor A gyerekkérdés végső megoldása című novellája, valamint versek Toroczkay Attilától, Nyilas Attilától, Hartay Csabától és Farkas Arnold Leventétől. A Portré rovatban Radnai Dániel beszélget a 80 éves Imre Lászlóval, tanulmányt írt Eisemann György, Simon Attila, Szilágyi Zsófia. A Szemle rovatban Vincze Richárd, Asztalos Veronka Örsike és Orbán Krisztina mellett a lapszámot Pintér Viktória kritikája zárja Kállay Eszter Vérehulló fecskefű című verseskötetéről.

Székelyföld 2025/01

Az erdélyi folyóirat sok ismerős névvel kecsegtet. A lapszám a 80 éves Ferenczes Istvánt köszönti, az első nagyobb blokkban a költőnek címzett születésnapi köszöntők és versek olvashatók. A szépirodalmi rovatban vers szerepel Demeter Arnoldtól, Kristó Tibortól, Szikra Jánostól és Pál Andrea Bernadettől. A Műtermés blokkban Túros Eszter: Egyensúlyba rendező grafikai tendenciák.

A szám részletet közöl Radu Vancu frissen megjelent, Kaddis Radnóti Miklósért című verseskötetéből André Ferenc fordításában. Rendhagyó vállalkozás, a szemelvény alapján várom, hogy végre egészében olvashassam a szöveget. Radnóti számomra alapkő, szinte borzongató, milyen erővel volt benne az előrevetített jövő képe és a saját sorstudat (és ha már ez a könyv, akkor ajánlanom szükséges Ács Dániel szintén nemrég megjelent darabját [Nem tudhatod – Egy tarkólövés meghamisítása], amelyben tisztázza Radnóti tragikus halála körüli eseményeket, Dienes András fennmaradt kutatási adatai mentén). „Legyőzhetetlen: a vért mesélő vér” és „Legyőzhetetlen: egy szerelmes halott a tömegsírban / akit mondatok nyomnak agyon mint a diktatúrák”, írja Radu Vancu.

Ezek után muszáj voltam fellélegezni, Demeter Arnoldhoz lapozni (Ilona nyugodalma, Dörmögés). Énnekem ezekről a versekről eszembe jut a gyerekkorom, a székelység, a falu élete a kalibakutyákkal, tehenekkel és bárányokkal (nem is a tartalom, hanem a hangvétel, a közvetett üzenet, a vers-érzet miatt). Elfogadtam, hogy „bármekkora a haragom, / a térképek ugyanúgy maradnak”, és ha névsort írnék, én is „mindenkit erényei alapján tüntetnék fel”. Két szakasz a versből:

„Elfogadtam, hogy bármekkora a haragom,
a térképek ugyanúgy maradnak.
De a szemem egyre többet marad csukva,
hogy naponta megbarátkozzak a sötétséggel. 

Talán csak az fáj, hogy a jóság elveszett,
mint a legszebb Pásztor Béla-vers.
És lassan már az árnyékokból látom,
hogy valaki nem képes egyenesen állni.
Meghajlik, összegörnyed. Úgy marad.” 

Ferencz Imre sorai (Ahogy öregszem) egy Takács Zsuzsa-verset juttattak eszembe. Az elmúlás, a belenyugvás, önmagunk és a világ elfogadása, saját identitásunk „békés belakása”, a belső otthon megtalálása úgy gondolom, az idő múlásával egyre fontosabb. Erről ad hírt a Ferencz Imre-vers zárlata: „ahogy öregszem / már egyre biztonságosabb / már egyre veszélytelenebb / az életem”. És erről egyből bevillant az Eltékozolt esélyem, ami bár másféle megközelítéssel hozza közel ezeket az egyetemes emberi tapasztalatokat és szükségleteket, jelentésében nem különb: „Már nem latolgatom, mi lett volna okosabb, / és többé nem szégyellem magam”, majd a vers végén pedig kimondja: ,,Lehet, hogy ijesztő, de szabadabb vagyok.”

Látó 2025/02

Zárásképp a februári Látót választottam. Próza többek közt Ocsenás Péter Bencétől, versek André Ferenctől, Balogh Endrétől, Nagy Benedek Mátétól. Ocsenás Péter Bence rövid, nyomasztó mondatokban beszéli el egy gyilkosság történetét. Mintha egy borús, ködös erdőn haladnánk át, ahol a táj csak annyit mutat, amennyit szeretne: „A Casablanca sörözőben a megszokott arcok. Ülnek, nézik Andrást. Tudják, tudnak mindent, az állomásfőnök kiírta a falu Facebook csoportjába, nyolc lájk, két komment. Hiszem, ha látom. Mind tudjuk, kik szurkálnak!”

Nagy Benedek Máté verseiben a testi érzetek asszociációs hálójával találkozhatunk, miközben ,,tényszerű” kijelentésekkel, kinyilatkoztatásokkal építi fel szövegét. Az Egy irányban című darabban így szól: „Vágd el a csuklóm, nézz a vérkörökre!” A felszólításokból álló szakaszok után a verszárlat modalitást vált, amely mondatok legmaradandóbbak voltak számomra a Látó válogatásából: „Nézek előre. Ahányszor csak bántasz,  / te apróbb leszel, én szabadabb.”

A Látó februári számában többek közt Benedek Szabolcs, Lackfi János, Géczi János, Pomázi Adél, Áfra János és André Ferenc szerepel. André Ferenc József Attila-variációi visszacsatolnak a szemlém elején írtakra: a költészet két púpja harc és béke, állandó tusakodás, elfogadás, elfogadtatás, szorongás és (felül)emelkedés, annak tudatában, hogy „szavakra születtem, s szótlanság végzetem.” Erről a sorról eszembe jut egy Kántor-vers (Egy madár repül): „Most beszélj, hallod! Most beszélj!” Ehhez csatolnám Urbán Andrea Nádasdy Ádám Billeg a csónak című verseskötetéről szóló tanulmányát. Urbán a következőképp fogalmaz: „A múlt újragondolása szorosan összefügg a Billeg a csónak irodalmiságával – az emlékezés, a megtörtént vagy meg nem történt fejtegetése, az élet előrehaladásának megmutatása az írott szövegen keresztül valósulhat meg.”

Mindhárom általam választott lapszám szépirodalmi rovata központba emeli a rögzítés kísérletét: megőrizni, fenntartani a tapasztalatot, védeni az emlékezést. És igen, ahogy Kántor írja: „Most kell beszélnünk! Most.”

Papp-Sebők Attila (1997, Sepsiszentgyörgy) költő, pszichológushallgató, Kecskeméten él. Idén jelenik meg első, Káté című verseskötete.