„Mintha mégiscsak lett volna valamiféle nyár.” ‒ folyóiratszemle 2024 nyarán

Részletek

Írta: Kabai Henrik

Remek megtapasztalás volt az Alföldben, az Apokrifban és a Látóban megjelenő szépirodalommal, recenziókkal és tanulmányokkal találkozni a nyár folyamán. Úgy gondolom, távolról sem vagyok annyira jártas a folyóiratirodalmat illetően, mint amennyire lennem illene egy efféle szemle összeállításához, viszont annál inkább remélem, hogy valahányszor lehetőségem adódik még ilyen jellegű tájékozódásokba bocsátkozni, ugyanazzal a zöldfülű rácsodálkozással és esztétikai élménnyel maradok, mint jelen esetben.

A nyári folyóirattermés változatosságát az Alföld augusztusban egy kizárólag nemzetközi irodalomról szóló lapszámmal fokozta, míg a júliusi Látó szerkesztősége a tavalyi év végén elhunyt Kovács András Ferenc emléke előtt tiszteleg, és az összevont augusztusi‒szeptemberi lapszám teljes egészét a drámairodalomnak szenteli.

Az Alföld júniusi számában megjelent versek esetében túlnyomórészt a háború tapasztalata és a család tematikája bontakozik ki. Ez előbbi kapcsán Terék Anna Fejben a jég című, többsíkú keresésről, rátalálásról és felszabadításról szóló versének olvasása kapott meg, míg a családverseket illetően Szita Szilvia alkotásait vélem kifejezetten intenzíveknek ‒ az ő műveiben aztán a júliusi számban ismét elmerülhettem. Közel érzem magamhoz a Nyílt vereség című, anya és fia ‒ ugyanakkor egykori környezete és nyelve ‒ kapcsolatát hatásosan felvázoló művét, amely a júliusi lapszámban olvasható. A Kilátóban a külföldön szerzett tapasztalatok kötik össze az interjúkat: Kulcsár Szabó Ernő a Németországban, majd Magyarországon végzett irodalomoktatási törekvéseiről, kudarcairól és megvalósításairól beszél, Gömöri György pedig életének ’56-os forradalmat követő időszakáról, mialatt menekültként Angliában telepedett le, ahonnan a mai napig a magyar irodalmat erősíti, Petri, Pilinszky és Radnóti angol nyelvű kötetein dolgozva és többek között lengyel és indonéz irodalmat magyarra fordítva. A Tanulmány rovatban Balogh Gergő a szerelmi költészet különböző szólamait vizsgálja a megszólítás alakzatának fényében, példa gyanánt egy Ady-részlettel foglalkozva. Érdekfeszítő, ahogy a lévinasi etikai én‒te-viszony és az agambeni megnyilatkozás lencséjén keresztül egyféle elgondolkodtató képet teremt meg a Másik redukálhatatlanságáról, illetve a nyelvi aktuson történő túlmutatásáról. A továbbiakban Kis Marcell vizsgálja, miképp bontakoznak ki az inter- és transztextuális jellegű kapcsolatrendszerek József Attila nyomán Lovasi András, a Kispál és a Borz együttes zenészének és énekesének dalszövegeiben. A Szemlében Kálai Sándor ír a Lakner Lajos által kötetbe szerkesztett Tar Sándor-levelekről, valamint Deczki Sarolta monográfiájáról, amelyben a kontextusokat alaposan feltérképezetteknek véli, a meggyőző elemzések pedig kellően árnyalt képpel szolgálnak számára az íróról. Végül a debreceni Tar-kiállításról tesz említést, amelynek kurátorai Don Tamás és Lakner Lajos voltak. Kondor Péter János recenziója alapján Kulcsár Szabó Ernő Mi a műalkotás? ‒ Az irodalmi olvasás kérdései című munkája egy forró témával foglalkozó fontos könyvnek ígérkezik, Bodrogi Csongor pedig Mohai V. Lajos első kisregényét faggatja.

A júliusi lapszám Szépirodalom rovatában ismét a líráé a főszerep. Az epikát Kollár-Klemencz László képviseli egy humán és nonhumán viszonyát ecsetelő regényrészlettel, a drámát pedig Márton László egy orosz vallási mozgalmakról szóló tragikomédiával. Ez utóbbiból származik a szemlém címadó idézete, amely Jepifanyij emlékének egy töredéke a régi moszkvai estékről. A verseket illetően fontosnak tartom kiemelni Farkas Arnold Levente Rossz című, az ellentmondásokban megoldást kereső alkotását, illetve Kiss Lóránt Anamnézisét, amelyben az ökoszféra a humánnal szembeni függetlenségére hívja föl a lírai én figyelmét, önnön ciklikusságában tatarozni próbálva a szégyent, amely voltaképpen az emberé. Koós István és Kiss A. Kriszta tanulmányát Jókai munkássága köti össze: míg az első szöveg az ecói kettős kódolás fényében bizonyítja az Egetvívó asszonyszív fordulatainak gyönyörködtető, egyúttal elgondolkodtató voltát, addig a másodikban újféle megközelítésből láthatunk rá Jókai önéletírására, amelyet ‒ elsőként az újság médiumában elérhetővé vált ‒ publicisztikai szövegekből épített föl. A Szemle rovatban Bényei Péter méltatja Hansági Ágnes Jókai-monográfiáját, felhívva a figyelmet a kötet falusi történetetekről szóló nagyobb egységére. Radnai Dániel Szabolcs a Császtvay Tünde szerkesztette válogatáskötetről ír, igényes és sokszínű Mikszáth-elemzéstörténetnek vélve azt. Annyiban vitatkozik a Mikszáth Kálmán emlékezete című kötet szerkesztőjével, hogy szerinte a napjainkban zajló Mikszáth-kutatás nem múlja fölül a Jókai életművével kapcsolatos újrafelfedezéseket, sőt az utóbbi években éppen a Mikszáth-diskurzus megtorpanásának jeleit érzékeli. Biró Annamária fölveti Borbély Szilárd Csokonairól szóló tanulmánykötete kapcsán a monográfia sikerének kérdésességét, mivel a felvilágosodás korabeli költő életműve „sokszor ellenáll a referenciális olvasatnak”, és kevés azon nyomoknak a száma, amelyek történeti forrásként értékelhetőek. A Debreczeni Attila által szerkesztett kötet Biró következtetésében olyan megválaszolatlan kérdésekre világít rá, amelyek további olvasásra és gondolkodásra sarkallhatnak. Bedecs László a tavaly elhunyt Reményi József Tamással készített életútinterjút méltatja, úgy sejtve, a kötetnek ítélt irodalmi díjak mind a szakma lelkiismeretfurdalásáról is szólnak. A Márkus Béla által szerkesztett Szilágyi István-kötetet Antal Balázs ajánlja, kiemelve az idén elhunyt író munkásságának jelentőségét a kolozsvári irodalmi életre nézve. Danyi Gábor szamizdat irodalomról szóló kötetéről Papp Zoltán ír, a történetírás egy fontos, részletes és filológiailag kidolgozott munkájaként hivatkozva rá.

Augusztusban a nemzetközi irodalomé volt a főszerep, a műnemek közti megoszlás pedig jóval arányosabbnak bizonyul. Margaret Elysia Garcia versei érzékletes betekintést adnak a(z emigrált) mexikói nők elnyomás és erőszak által fojtogatott mindennapjaiba, egyúttal szembesítenek azzal az elszántsággal és fölvállalással, amelynek köszönhetően erősek és ‒ spanyoloktól, szép hódító szavaktól ‒ függetlenek. A Szépirodalom rovat palettája összességében kulturális szempontból is sokszínű, az amerikai irodalomtól kezdve az olaszon át a románig intenzív történések részesei lehetünk a novellákkal, egypercesekkel, versekkel és a drámarészlettel találkozva. A Kilátóban Halász László ír Cormack McCarthy két regényéről a fizikai erőszakra reflektálva, miután Roberto Bolaño esszéje olvasható az irodalomról és betegségről. A Tanulmány rovatban visszatér a júniusban is tartalmat közlő Kulcsár Szabó Ernő, aki ezúttal egy Handke- és egy Bodor-regényen keresztül szorgalmazza a poszthumán egalitarizmuson túlra való tekintést, a nem-emberi természet ágenciájára irányítva a figyelmet. Balogh Tamás tanulmányát Willem Elsschot kisregényéről a Szemle rovat követi, amelyből Orbán Krisztina recenziója keltette föl különösképpen az érdeklődésem Tove Ditlevsen Koppenhága-trilógiája iránt, mivel az ismertető alapján egy ugyancsak északi államokbeli írónő, Pirkko Saisio önéletrajzi trilógiáját juttatja eszembe, amelynek befejező kötetéről (Vörös válókönyv) Kusztos Anna írt érdekfeszítő kritikát a Nincs májusban megjelent queer tematikájú lapszámában.

Az Apokrif nyári lapszámának Szépirodalom rovatában is a versek dominálnak, amelyek közül Pertics Gergő Mindvégig című, Krisztus elárulásának mozzanatait Júdás szemszögéből elbeszélt költeményének olvasása során mély és szívszorító gesztusokkal találkoztam. A kortárs alkotások mellett egy Bulgakov-elbeszélés is megjelenik Tuboly Ágnes fordításában, amelyről Enesey Diána a Szófa oldalán részletes ismertetőt közölt még júliusban. A Látószög rovatban Veress Dániel interjúja olvasható Pamuki-Balogh Viktóriával, akinek a nyári lapszám egyúttal a képi világát is köszönheti. Izgalmas munkának vélem az Aspektusok című képsorozatból beválogatott alkotást: a monokróm fénykép a színházi falak nézők által nem látható oldalát villantja föl, azaz a próbák és előkészületek nyomait, amelyekkel kapcsolatban a színtársulat rendelkezik a legintenzívebb tapasztalatokkal. A Látótávolságban Szabó Tamara ír Csala Károly Vencel első verseskötetéről, amely elmondása szerint irodalmi élményt nyújt, miközben aktív nyomozómunkára ösztönöz a városábrázolás mögött meghúzódó szálak fölfedése érdekében. Kőhegyi András közöl kritikát Bánhidi Lilla városi rejtelemregényéről, Molnár Míra pedig Turi Tímea verseskötetét méltatja, kiemelve annak sokoldalúságát és emberközeliségét.

Erdélyben is figyelemre méltó történésekkel szembesülhettünk a nyáron a folyóiratirodalmi szcénát illetően, és ehhez a Látó lapszámai is jelentős mértékben hozzájárultak. A júniusi lapszám egyik kiemelkedő alkotása Nagy Dániel Az emlékezés nem könnyű című, egy halott ember példás életéről és lecsupaszított emlékéről szóló verse és Bánki Éva utópisztikus novellája. A Nézőtérben Szekernyés Tünde ír Kincses Réka márciusban bemutatott Karácsonyozzatok velünk, vagy húzzatok haza című darabjáról, amelyet véleménye szerint minél nagyobb határon inneni és túli közönségnek látnia kell. Úgy véli, egy olyan művet sikerült színpadra vinni, amely a rendezői éleslátás és a magas színvonalú színészi játék egy kiváló eredménye. A szöveggel az augusztusi lapszámban találkozhattunk végül, amely Kincses Rékáét követően további három drámát közöl. Burkhardt Zsófia kritikája a Téka rovatban igényesen körüljárja Luisa Gómez Gascón El-Dzsebel című novelláskötetének világát, izgalmas ökokritikai és feminista diskurzusokba bocsátkozva.

A júliusi Látó, mint már említettem, a tavaly elhunyt Kovács András Ferencnek állít emléket. A lapszámban megjelenő szépirodalmi művek, emlékezések, jegyzetek és irodalomtörténeti értekezések egyaránt a Kossuth-díjas költő életműve köré csoportosulnak. Csehy Zoltán triptichonjában, Tompa Gábor szonettjében, valamint Kemenes Henriette, Lövétei Lázár László, Markó Béla és Nagy Zalán verseiben mind KAF stílusát, motívumrendszerét és mondanivalóját láthatjuk továbbélni. Egyed Emese a költő Petőfi-verséről értekezik, amelyet az 1999-es emlékév alkalmából publikált a Forrás-folyóirat, figyelembe véve, milyen hatást gyakorolt a Petőfi Vásárhelyütt (Legenda a XIX. századból)-ra Vörösmarty stílusa is. Közvetlenül ezt az elemzést követi KAF már említett költeménye, illetve az Egyed általi párbeszédbe vont Vörösmarty-vers, a Hedvig.

Az augusztusi‒szeptemberi lapszám a drámairodalom köré szerveződik: a négy szerző mindegyike Marosvásárhelyhez kötődik valamilyen szinten: míg Kincses Réka itt született, és egy ideig itt is dolgozott, O. Horváth Sári és Némedi Emese a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen végezte el a drámaírói mesterképzést, Tallér Edina pedig egy hónapig a Magyar Írórezidencia vendége volt a városban. A terjedelem szűkössége miatt kizárólag a Csak tenyérnyi vér című, Tallér által írt darabra áll módomban reflektálni, amelynek teljes egészén érződik Dosztojevszkij hatása, akinek A szelíd asszony című elbeszélése nyomán született a lapban közölt monodráma. A műsorvezető mediáló megnyilvánulásait leszámítva kizárólag a zálogos beszél, tulajdonképpen vallomást tesz nála jóval fiatalabb feleségével való kapcsolatáról és annak haláláról, amelyről a nézőknek, avagy a bírói bizottságnak a darab kezdetétől tudomása van. Ha a kapitalizmus aspektusából közelíti meg valaki az esetet, könnyűszerrel elítélheti a néhol hatalmaskodó főhőst a műsorvezető provokálására, éppúgy, ahogy egy feminista konklúzió is bűnösnek nyilvánítaná a nőt kizárólag éltetni engedő férfit. Mindezek alatt azonban ott leledzhet egy mélyebb réteg, amelyre nincs ‒ azaz hallgatás ‒ a válasz a nézőközönség részéről.

Az Alföldnek, az Apokrifnak és a Látónak köszönhetően a folyóiratirodalom szempontjából mégsem pusztán valamifélének vagy akármilyennek nevezhető az elmúlt évszak: olyan értékeket, tartalmakat rögzítettek ezek a folyóiratok, amelyek hosszú ideig ott fognak még motoszkálni az olvasók gondolataiban, és nem fogják hagyni, hogy feledésbe merüljön 2024 nyara.

Kabai Henrik (2003, Szilágynagyfalu) a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának hallgatója alapképzésen, az Előretolt Helyőrség Íróakadémia juniorja és a szilágysági Hepehupa folyóirat szerkesztője. Versei, elbeszélései és tanulmányai többek között a Helikonnál és a Hepehupánál jelentek meg.