Irodalom apokalipszis idején ‒ folyóiratszemle 2024 őszén

Részletek

Írta: Maros Márk

Újra meg újra meglep, hogy az egyre nehezebb kulturális és gazdasági körülmények közepette az egyes irodalmi folyóiratok milyen magas színvonalú lapszámokat képesek kihozni a nyomdákból. Úgy tűnik, lehet bármilyen mély a mocsár, a lótusz megleli a módját, hogy felemelkedjen. A napról napra veszélyeztetettebb folyóirat-kultúra relevanciáját, úgy gondolom, az alábbi, általam választott lapszámok háromszorosan igazolják.

Hévíz 2024/2

A Hévíz folyóirat Apokalipszis című száma bár nyári folyóiratszemlébe illene, a kiadvány augusztus legvégén került csak a polcokra. Az apokalipszis késve érkezett – mondhatnánk ironikusan –, azonban hamar kiderül, hogy nincs is szó késésről, hiszen „[m]inden nap újabb világvége, mindig épp most van vége a világnak.” Az idézet Darida Veronika Világvégék című nyitóesszéjének első mondata. Darida írásában az emberiség történetének különböző, helyspecifikus pusztulástörténeteit vizsgálja meg. Atlantisz, Pompeji, Auschwitz és Hirosima katasztrófáinak filozófiai aspektusait bontja ki többek között Freud kommentárjának és Blanchot katasztrófaelméletének felhasználásával, valamint Jeles András színházrendezésének elemzésével.

Az irodalmi művek sorát Markó Béla négy szonettje nyitja, melyek természeti változásokat ábrázolva mutatják be, milyen „véges, de határtalan a lét” (Összhangzattan). Ezt követően Nemes Z. Márió készülő verseskötetéből érkeznek részletek, melyek az előző könyv, a Barokk Femina hibrid, magánmitologikus világát gazdagítják vadabbnál vadabb asszociációkkal. Weird fiction ez a javából élesre fent (kényszer)képzetekkel és véresen komoly majomkodással. Hódi Virág Noémi három verse közül a Vacsoraasztalt emelném ki, amelyben az erős atmoszférájú, testpoétikai, a szó átvitt és konkrét értelmében is boncoló szöveghelyek közé magyar politikusok elhíresült passzusai vegyülnek. „Ünnepi teríték vár rád / a boncasztalon” – jutott eszembe Krusovszky Dénes Törtfehérjének részlete. Szilasi László Infinity Pool címmel rövid útinaplóval szerepel. A deskriptív szövegrészeket és kultúrtörténeti asszociációkat egészen intim pillanatok színesítik: „vállamra hajtva fejecskéjét alszik kis feleségem mélyen, csendesen és kibaszottul koncentráltan. Az én világomban ő Nyugat-Európa.” Veszprémi Szilveszter folytatja a sort négy egymással szorosan összekapcsolódó verssel, amik a személyes és kollektív veszteségek összefüggéseit jelenítik meg érzékletesen, a roma hit- és hiedelemrendszer toposzait és motívumait alkalmazva. Az irodalmi művek közül kiemelném még Szamosvári Bence hosszúversét, a – David Bowie kiváló albumának címét kölcsön vevő – Rettentő szörnyek és szuperkripliket, valamint Havasréti József Vessék magukat az új világ árjába… című prózai művét. Előbbi egy tartalmi és formai értelemben is extrém gondolatkavalkád „kalapos sültrealistákkal” és bacchánsnővel „ízreszedetten”, utóbbi pedig egy, a második világháborút követő szovjet berendezkedés idején játszódó mű – alcíme szerint ukrónia – a kultúrát és az irodalmat érintő, hatalmi érdekeltségekből fakadó nehézségekről.

A lapszám egyik legfontosabb írásának Borbély András Barbár angyal című esszéje mutatkozik, aminek középpontjában Tamás Gáspár Miklós utolsó írása, az Öt tanács a hazához áll. Borbély a TGM-tanulmány részletes, kontextualizáló szövegmagyarázatát nyújtja. Ehhez támpontként Jacob Taubes Nyugati eszkatológiájának a halasztódó parúziára, ezzel összefüggésben pedig a spirituális és társadalmi forradalom különválására vonatkozó megállapításai szolgálnak. „Az állam elvesztette tekintélyét […] a politika már nem a végtelen közvetítése […] A nemzetek megszüntetik magukat az etnicizmusok és posztfasizmusok változataiban […] az újkori állapotot konstituáló szétválasztások […] eltünedeznek” – olvasható a tömör diagnózis Borbélytól. Végül, de nem utolsó sorban kiemelném még Babos Anna és Petri-Lukács Simon közös tanulmányát, az Armageddon helyett fehér zajt, melyben a popkulturális alkotások egyre nagyobb mértékű és egyre kevésbé materiális módokon realizálódó, apokaliptikus hangoltságára reflektálnak. A szöveg és ezzel együtt a lapszám talán legfontosabb tanulsága, hogy a világvége egyre kevésbé formai kategória. Az apokalipszis már nem távoli külsőségek halmaza, hanem folyamatos létélmény.

Kalligram 2024/10

A Kalligram októberi lapszámának tematikus blokkja Csehy Zoltánnal és legújabb verseskötetével, a Fogli d’albummal foglalkozik. Négy – Csehytől megszokott módon – antik intertextusokban tobzódó, aszklepiadészi strófájú vers alapozza meg a hangulatot ilyen ötletes neologizmusokkal: „megpátosztalanult”, „rézfán fűzfapoétafütty”. Utánuk Szász Pál interjúja következik a szerzővel az új verseskötetről. Ebből megtudhatjuk, hogy a kötetkompozíció szempontjából miért lényeges a zeneiség és a „helikopter”, továbbá szó esik még az interjúban a maszkulinitás ábrázolhatóságának összetettségéről, valamint a tárlatkritika és az operakalauz írásának sajátosságairól is. Csehy Zoltán Ovidius-fordításait Anyagcseremorfológia címmel egy beszédes metaforákban gazdag fordításelméleti esszé egészíti ki. „Minden valamire való műfordító álma, hogy Curius Dentatus legyen, hogy nyelve birodalmi központjába bevezesse a maga elefántjait”, ennek ellenére a műfordító „nem ronthat elefántcsordával a szent városra” – írja Csehy. A tematikus blokkot Pataky Adrienn tanulmánya zárja a Fogli d’album ars poeticus aspektusairól.

Németh Gábor Hova való vagy című rövid prózájának a középpontjában a rasszizmus és a kiszolgáltatottság élményszerűsége áll. Utóbbi téma Terék Anna Tabletták (John) című, a traumafeldolgozás nehézségeivel foglalkozó versének is meghatározó komponense. Ezt követi Bocsik Balázs egyszerre érzékeny és önironikus műve, az egy kifejezetten alanyi vers a kötetem végére („Talál lehetne az a vége, hogy már tudom, mi az / az Élet és Irodalom, hogy mindkettőt gyanúba kevertem”). Fodor Balázs négy versel is szerepel a lapszámban. Mind a négy egészen hasonló, sűrű szövegvilág, tér-, bio-, geo- és testpoétika jó arányérzékkel koncentrált gócpontjai. A lapszámba kerültek részletek Gerőcs Péter új könyvéből (Szembenézni a tehetségtelenségünkkel), melyben a szerző egészen olvasmányosan ír a narratívaképzés összetettségéről, a pályakezdés nehézségeiről, valamint az alkotói attitűd megfelelő pozícionálásának fontosságáról. A szépirodalmi művek sorát Áfra János Szervezetlen kérdések kórusa című érzékeny és vallomásos verse zárja, mely egymástól elkülönített, de az anyaság, születés és halál fogalmai mentén összefüggő „kérdésszekvenciákból” épül fel. Az írás után egy, a szerzővel készített interjú következik. Víg Levente kérdezi Áfrát új verseskötetének, az Omlásnak keletkezési körülményeiről, kompozíciós sajátosságairól, a képzőművészet és az álom szerepéről a versírás folyamatában, valamint az új technomédiumok, ezzel összefüggésben a mesterséges intelligencia kulturális létre gyakorolt hatásairól.

A kiadványban szereplő kritikák közül a Sárkány Tímea debütkötetéről, a Boszorkányok nyaráról írott szöveget emelném ki, melyben Martzy Réka részletesen és lényeglátóan elemzi a könyv szerkezeti és referenciális jellemzőit, valamint azt is, hogy hogyan aknázza ki és tölti fel újabb konnotációkal a boszorkányság motívumát a szerző: „a boszorkányság minden női erőt magába foglal, a nyár pedig termékennyé teszi azt.” És ha már női erők, a lapszám legvégén Petneki Noémi készülő könyvéből, a lengyel női szerzőket középpontban helyező A szabadság útjaiból olvashatóak információkban gazdag részletek Olga Tokarczuk, Maria Kuncewiczowa és Gabriela Zapolska alkotói útjáról.

Alföld 2024/10

Az Alföld októberi száma Takács Zsuzsa Nyári kertekben üldögélni című versével indít. Izgatottan és kissé félve kezdtem bele, ugyanis a legutóbbi alkalommal, mikor Takács Zsuzsa-vers – egészen pontosan a szerző halálhírét imitáló Közlemény – indított Alföld-lapszámot, akkor az rendkívül megrázó élményként hatott. A Nyári kertekben üldögélni ugyancsak meglepő, szintén a halált tematizálja, mégis szivárog belőle egy kevés derű. Ki számított arra, hogy egy Takács Zsuzsa-versben megjelenik majd Robi, „a gyöngéd Robot-angyal”? Hasonlóan váratlan, teológiai képek Lövétei Lázár László Szervraktár című versciklusában is akadnak, mint amilyen az „Istennél lobbizó Krisztus urunk” vagy a „Nagy Menny- és Pokolreform”. Az ötletesen sűrített szöveghelyekről rögtön eszembe jutott az, amit a szerző egy műhelyalkalom során mondott nekünk: „a vers sűrített nyelvi energia.” Másféle meglepetések érnek Beck Tamás novellájánál, a kórházak élményvilágát szemléletesen feltáró Prédaállatnál: a „pubi” szóval bár ritkán találkozom irodalmi művekben, értelmével tisztában vagyok, azonban őszintén bevallom, hogy a „kumulusz” és a „stanicli” pontos jelentésének biztos, ami biztos utánanéztem olvasás közben.

Folytatva az irodalmi művek ismertetését Nyerges Gábor Ádám poétikai merengések holdfényben című hosszúversére hívnám fel a figyelmet, mely bővelkedik az önreflexív alakzatokban és ismétlésekben. Ritka, hogy egy szöveg, ami a redundancia ironikus alkalmazásával építkezik, ilyen ügyesen bánjon a tautologikus és repetitív szövegelemekkel. Az utolsó két szépirodalmi írás, amit megemlítenék, az Gerevich András Hangetetés és Korpa Tamás Tranzakciók [I] című műve. Előbbi vers a hangzás, megszólalás és nyelvivé tétel összetettségét érzékletes szinesztéziák, alliterációk és egyéb képek segítségével jeleníti meg: „egy D dorombolt és dörgicsélt”; „A búzát bezabálta egy puffadt B”. Utóbbi versciklusban pedig egészen rövid és velős, ugyanakkor sokféle asszociációnak teret engedő „gondolattöredékek” halmozódnak egymásra: „kezedben furkósbotformájú nárciszok.”

A szépirodalmi blokk után a könyvhét kerül a lapszám tematikai fókuszába: Vida Gábor 95. Debreceni Ünnepi Könyvhétre írott nyitóbeszédét egy interjú követi Kiköltözni az életbe címmel. A szerzőt Szirák Péter kérdezi többek között Debrecenhez fűződő viszonyáról, az olvasásszocializációról és a magyar irodalom román recepciójáról. Megtudhatjuk, hogy Vida első fontos olvasmányélménye Az utolsó mohikán, és hogy „a magyar elnyomatás és otthontalanság” onnantól kezdődik „amikor Ludas Matyit az anyja elküldi libával a vásárba”. A Kilátó rovatban két naplórészlet is szerepel. A kettő közül Tőzsér Árpád Húsmiatyánkját emelném ki, ami a prosztatarák kezelésének folyamatát megrendítően őszinte és intim képeken keresztül ábrázolja, egy kevés iróniával: „lassan az én jegyzeteimből is ráknapló lesz, olyasmi, mint Esterházy Hasnyálmirigynaplója. Csak én, ha nem volna foglalt a cím, legszívesebben Rákmenetnek nevezném e »síron túli« jegyzeteimet.”

A folyóiratban szereplő tanulmányok közül Fried Istvánét említeném meg, amely Tandori Dezső utolsó kötetével, a Felpusztulás, lepusztulással, azon belül is A szilencz című ciklussal foglalkozik. Fried azt vizsgálja, hogyan lépnek párbeszédbe a ciklus versei Arany János költészetével. Végül, de nem utolsó sorban kénytelen vagyok egy mondat erejéig kitérni Balajthy Ágnes Biró Zsombor Aurél autofikciós regényéről írott kritikájára, egyrészt mivel nagyon alapos munka, másrészt mivel ilyen frappáns címe van: Biró a pályán.

Úgy tűnik, lehet bármilyen mély a mocsár, a lótusz megleli a módját, hogy felemelkedjen – fogalmaztam a bevezetőben. A bemutatott lapszámok ismeretében ki tudom jelenteni, hogy három újabb lótusszal gazdagodott a mocsár. Kis léptékű „kertészkedés” ez, de rendkívül fontos munka a „mindennapos apokalipszis” idején.

Maros Márk (Budapest, 2001): Az ELTE BTK irodalom- és kultúratudomány mesterszakos hallgatója. Verseket, cikkeket és kritikákat ír. Írásait többek között az Élet és Irodalom, a Műhely, az Irodalmi Szemle, a Székelyföld, a prae.hu, a KULTer, a SZIFOnline és a Tiszatájonline közölte.