A Székelyföld igen fontos tanácskozás írott-szerkesztett változatát osztja meg, amely nem csak az erdélyi magyar irodalom(történet) érdekeltsége. Száz esztendő kaland? Az új Kántor–Lángról címmel közöl nagyrészt a 2018-as gyergyószárhegyi írótáborban elhangzott előadásokat (ahol ez a megjegyzés elmarad, ott gondolom utólagos reflexióról van szó), melyek a Kántor Lajos–Láng Gusztáv: Száz év kaland – Erdély magyar irodalmáról (1918–2017) (Bookart, 2018) kötet felvetette szempontokat, problémákat jelzik, főleg ami az (erdélyi) irodalomtörténet(írás) tárgyát, műfaji kereteit és szempontjait illeti, s az is látszik, hogy megkerülhetetlen az első Kántor–Lánghoz (Romániai magyar irodalom 1945–1970, 1971/1973) való viszonyítás.

Feledés ellen

Könnyen meglepődhetünk saját magunkon – ahogy a sorok írója is tette –, mennyire kiszolgáltatottak vagyunk saját megrögzött antropocentrizmusunknak. Az ember halálának sokat idézett és kommentált bejelentése ugyanakkor távolról sem egyértelmű állásfoglalás, ugyanis nem az ember kiszervezését jelenti a gondolkodásból, hanem az ember antropológiai igazságának felfedését. Az ember önmaga hiányára ébred fel antropológiai szendergéséből, ugyanakkor saját távolléte nem semmisséget jelent, hanem a gondolkodás terének megnyílását.

Kéthavi szemle feledés ellen

Az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpontja által kiadott Helikon mindig rendkívül izgalmas tematikus blokkokkal hozakodik elő. Ezért visszamegyünk az időben, és az ugyan 2018/3-mal jelzett, ám 2019 januárjában megjelent Próza a posztmodern (próza) után című, kiemelkedően alapos – legalábbis a leginkább ismert, kánonalakító jelenségekre odafigyelő – munkát vesszük górcső alá, amelyben az amerikai, francia, olasz és orosz, valamint a magyar posztmodern és az az utáni prózairodalom tendenciáiról, teoretikus megközelítéséről olvashatunk.

Egy vajdasági lapszemle küszöbén

És most mintha egy irodalmi gyógyszerreklámban lennénk, kötelezően elmondom, hogy a felsorolás nem törekszik teljességre, ennek elérése érdekében keresse fel az ideális (sajnos nem létező) lapárusát, online gyűjtőállomását, vagy forduljon bizalommal ehhez a rovathoz. A törekvés az, hogy a jövőben áttekintsem és megszemlézzem mindezt és a bármit, ami ezen kívül és belül csurran-csöppen. Igyekszem, pinky swear.

Havi szemle feledés ellen

Visszaugorva az időben a novemberi Alföldre hívnám fel a figyelmet, amely Borbély Szilárd munkásságának és személyének állít emléket, és nem akárhogyan. Ez a lapszám egy meisterwerk, azt kell, hogy mondjam, lássuk, miért. Egyrészt a versblokk szerkesztése abban áll, hogy a borbélyi poétikák felől közelít, amely szerteágazóan összetett, de a felismerhetőség jellemzi. És bár sokan vallják azt, hogy Borbély Szilárd költészete valamilyen módon hatással volt rájuk, a mód, amelyben ez megtörténik, nem könnyen fölfejthető. Teljesen más irányból közelítenek.

Havi szemle feledés ellen

Annál strukturáltabb és egyenesebb, következetesebb élményt nyújtott a prózaszekció, amibe most az esszét is és a visszaemlékezéseket is beleértem. Nádas Péter Radnóti francia kiadása kapcsán ír a költőről a maga megszokott kifinomult, csodálatos nyelvén, rendkívül intim kontextusba helyezve Radnótit és családját: újra és újra el tudjuk hinni neki, hogy a politika, a történelem és a személyesség egyszerűen elválaszthatatlan egymástól. Kíváncsian olvastam Nagy Ildikó Noémi és Garaczi László négykezes regényrészletét, a Hullámzó horizontot: talán picit rövid volt ez a részlet ahhoz, hogy nagyobb képet kapjunk arról, mi is van készülőfélben, de szerettem a próza ritmusát, a történések forgatókönyvét.