Havi szemle feledés ellen

Ez már csak azért sem indokolt, mert az elemzett kötetek közül némelyik materiális (Király István ezer oldalt meghaladó, Havasréti József által nagyító alá vett naplója), némelyik pedig irodalmi (Tompa Andrea: Omerta) súlyával közelít Nádas memoárjához, s ha mindehhez még azt is hozzátesszük, hogy a végletekig hithű kommunista Király naplója épp ott (1956-ban) veszi kezdetét, ahol Nádas (végletekig hithű kommunistákban gazdag) memoárja abbamarad (hogy az ötvenes években, de a határ túloldalán játszódó Omerta életvilágáról ne is szóljunk), akkor világossá válik, hogy a nyilvánvaló gravitációs pontokon túl is párhuzamokban gazdag, szép íveket leíró, tudatosan összeszerkesztett számról van szó.

Havi szemle feledés ellen

Mindez már önmagában is igencsak érdekfeszítő és vitára hívó felvetés, de a szöveg nem az endista tradíció fukuyamai, dantói vagy vattimói remeke: nem az irodalomelmélet halálát, inkább átalakulását jelzi. Éppen ezért inkább azért érdemes elolvasni, hogy lássuk, Wellbery szerint harminc év alatt mivé lett, milyen új ágakat vagy holtágakat nemzett a nyolc elméleti megközelítés: hogy vesztette erejét és megújulási képességét a dekonstrukció, hogyan tért meg a filozófiához a hermeneutika, vagy épp milyen utódokat szült a szemiotika.

Havi szemle feledés ellen

A százoldalas óriásblokkot három külföldi tanulmány vezeti be: Bruno Latouré és Noah Heringmané alapvetően egy-egy francia szerző (a filozófus Michel Serres és Buffon grófja) műve köré építi meglehetősen szofisztikált érvelését, Eva Horné ugyanakkor történeti jelleggel vizsgálja a klímakatasztrófákról kialakult képzeteink változását – s bár a 19. század ismertetése után nagyvonalúan egyből a 21.-re ugrik, az antropocén szakirodalmába való bevezetésnek talán ez a legalkalmasabb.

Havi szemle feledés ellen

A legnagyobb dobás az, ahogy valami láthatatlan fonál összeköti a Jelenkor két tematikus blokkját a trauma és idegenség alakzatai mentén: arról az összjátékról beszélek, melynek révén a Kertész Imre haláláról emlékező blokk és a Danyi-interjú észrevétlenül át- meg átszűrődik egymáson. Danyi ráolvasásszerű, állításait körkörösen és delejezőn ismétlő válaszai számos ponton megborzongattak, mégis, a trauma utáni (?) továbbélés (?) tapasztalata volt benne a legijesztőbb, mert Fehér Renátó esszéje segítségével akaratlanul is Kertészre leltem benne.

Havi szemle feledés ellen

Erős világirodalmi szám ugyanakkor akadt: a Prae a huszadik századi Brazília egyik legjelentősebb írójára, João Guimarães Rosára emlékezett halálának ötvenedik évfordulóján – mely egyben egy nagy születésnek, Gabriel García Márquez Száz év magányának az évfordulója is. A híresen poliglott, tucatnyi nyelven beszélő Rosa ugyanakkor Márqueznél jóval ismeretlenebb a magyar közegben – leginkább, mert a világhírnevét megalapozó nagyregénye, az 1956-ban született Grande Sertão – Veredas (kb. „Nagy bozótos pusztaság: ösvények”) a mai napig nem került lefordításra.

Havi szemle feledés ellen

Ahogy azt előző szemlémben jeleztem, márciusban folyóirataink és kultúrával a legkisebb kapcsolatba is hozható médiumaink egyként sorakoztak fel, hogy Arany János születésének 200. évfordulójára emlékezzenek. A keletkezett hatalmas szövegmonstrum egészét az internet végtelenségének és az idő végességének paradoxona miatt nemhogy bemutatni, de elolvasni is képtelenség, ambícióimat így első körben arra korlátozom, hogy a lehető legtöbb felületről próbáljak egy-egy érdekesnek tűnő szöveget kiemelni, hogy aztán izomból ráforduljak a folyóiratokra.