Hírlevél feliratkozás

Keresés

Nagy tavaszi lapszemle

Feledés ellen
Könnyen meglepődhetünk saját magunkon – ahogy a sorok írója is tette –, mennyire kiszolgáltatottak vagyunk saját megrögzött antropocentrizmusunknak. Az ember halálának sokat idézett és kommentált bejelentése ugyanakkor távolról sem egyértelmű állásfoglalás, ugyanis nem az ember kiszervezését jelenti a gondolkodásból, hanem az ember antropológiai igazságának felfedését. Az ember önmaga hiányára ébred fel antropológiai szendergéséből, ugyanakkor saját távolléte nem semmisséget jelent, hanem a gondolkodás terének megnyílását.

 

Amint azt már ígértem legutóbbi lapszemlémben is, egyhamar nem szabadulunk meg a Helikon Irodalom-és Kultúratudományi Szemlétől (de nem szem-le-sütve!), ugyanis izgalmasabbnál izgalmasabb tematikus blokkokkal állnak elő. In medias res a hőségben haldokolva csak azt tudom mondani, hogy a magyar irodalom-és kultúratudományos közeg, az érdeklődő tömeg és egzisztenciális krízisén tengődő ifjúság számára már igencsak megérett egy vaskos, Poszthumanizmus címet viselő Helikon-szám, amely kiváló előfutára lehet annak az idei könyvhéten megjelenő A poszthumanizmus változatai. Ember, embertelen és ember után című háromszerzős monográfiának, amelyet Nemes Z. Márió, Horváth Márk és Lovász Ádám állított össze. Nemes Z. a a szerkesztője a szóban forgó lapszámnak is, és mivel a poszthumanizmus mint olyan ún. gumifogalom, szakértőként sem lehetett könnyű dolga összerakni egy olyan tematikust, melyben bizonyos alirányzatok, gondolatsémák, kulcsfogalmak sokszor antagonisztikus viszonyban állnak egymással. Ezért a lapszám valahol a komoly szakmai teljesítménynek elkönyvelhető überbrutál tanulmányok és a tudománynépszerűsítés között helyezkedik el – mindkettő és az eközött sorakozó egyéb stílus is megtalálja érdeklődő célpontját. Nemes Z. kiváló bevezető tanulmányában (amely a fenti monográfia részét is képezi) szintetizálni kívánja a lapszám tartalmát, reflektálván egyes szerzőkre, akik kisebb részben külföldiek (Francesca Ferrando, David Roden, Rosi Braidotti) és nagyobb részben magyarok (Kiss Kata, Losoncz Márk, Smid Róbert, Darida Veronika, Horváth Márk, Lovász Ádám és Vidosa Eszter). Fontosnak tartom megjegyezni, hogy magyar nyelvterületen a poszthumanizmus ernyőfogalma alá tartozó, kisebb-nagyobb mértékben transzgresszív, de mindenképpen a saját létünkön való elgondolkodást kiprovokáló szellemi irányzatok nem csupán trendek, ha lehet ilyet mondani. Könnyen meglepődhetünk saját magunkon – ahogy a sorok írója is tette –, mennyire kiszolgáltatottak vagyunk saját megrögzött antropocentrizmusunknak. „Az »ember halálának« sokat idézett és kommentált bejelentése ugyanakkor távolról sem egyértelmű állásfoglalás, ugyanis nem az ember »kiszervezését« jelenti a gondolkodásból, hanem az ember antropológiai igazságának felfedését. Az ember önmaga hiányára ébred fel antropológiai szendergéséből, ugyanakkor saját távolléte nem semmisséget jelent, hanem a gondolkodás terének megnyílását. (…) Ez a felfogás nem az emberről való gondolkodást lehetetleníti el, hanem azon esszencialista antropológiák ellen lép fel, melyek egy univerzális időtlen instancia (az Ész, a Szellem, a Nyelv stb.) mentén középpontosítják a diskurzust, vagyis felügyelik és elnehezítik a jelentések cseredinamizmusát.” – írja Nemes Z. Márió. Frappáns összefoglalója annak, amit magam is éreztem a lapszám átolvasása során, megrögzött emberbe kapaszkodóként azt hiszem, jót tett, és jót tesz mindenki számára, aki saját elidegenedését, felgyorsulását és kozmikus magányát akarná mérlegre tenni. Fontos megjegyeznem, hogy a transzhumanizmus, cyberpunk, antropocén kor, nonhumán, biosz és zoé, anti-humán, a „kívüliség”, dezantropomorfizáció, meta-és újhumanizmusok, újrealizmusok és materializmusok hívószavak mentén rendeződnek el a szövegek – ezek közül nyelvi-stilisztikai szempontból olvasmányosnak találtam Rosi Braidotti szövegét, A poszthumántudományok felé című írást, amely gyakran idézi meg Donna Harawayt is, akitől itt lehet elolvasni a Kiborg kiáltványt (amely viszonylag rég jelent meg a Replika hasábjain). Kiss Kata 21. századi poszthumán feminizmusa is izgalmas olvasást nyújtott, csakúgy mint Smid Róbert iszonyatos tudományos virtuozitással megírt A szuverenitás lehetőségei az ökológiai krízisekben – avagy az antropocentrikus gondolkodás tévútjai az ökokritikában című írása. Ha valaki nem szívesen bírkózik meg vele, annak módfelett tudom ajánlani a szerző ugyanebben a témában közölt remek esszéjét itt, A történetmondás kínzó vágya címmel. David Roden szövege, bár részletes és a teljesség igényével lépne fel, nyelvi dimenziójában alulmarad, stílusát inkonzisztensnek találtam, főképp hangvételében (nem a fordító hibája miatt).

 

Az 50 éves születésnapját ünneplő, márciusi Új Forrás könyvformátumra sikeredett lapszámát is örömmel forgattam – nem sokszor járt a kezemben ez a lap, de meggyőzőnek bizonyult – a képzőművészeti mellékletek, illusztrációk ütősek – Muzsnay Ákos munkáival találkozhatunk benne. A lapszám összeállításában valamiféle lelassulást, elmerengést, megállást és eltűnődést véltem felfedezni (a sztereotípiák, igen), talán amiatt is, hogy három távol-keleti vonatkozású írást is találunk benne: egy ismeretlen japán költő Ágak, levelek sorozatát képekkel együtt, amelynek végtelen egyszerűsége először alighanem az instaverset juttatná eszünkbe, aztán csak hoppá: a japán költészet ilyen, legalábbis amennyire ismerhetjük – a rácsodálkozás, a meditatív jelleg dominál. Buji Ferenc közöl Srí Rámakrisha tanításairól és példázatairól elemzést, majd a tanító szövegeiből is egy részletet. Az indiai Rámakrishna irodalmi és (akit érdekel) teológiai szempontból is érdekesnek bizonyul, Buji elemzésében azonban némi egyoldalúságot véltem felfedezni, annak ellenére, hogy szakértője a témának. Jász Attila verse, az Amrita levele Bartók Bélának az idén olvasott versek közül a legjobbak között van – Amrita Sher-Gilnek, aki indiai- magyar származású festő(nő)nek, akit az indiaiak a legfontosabb modern festőjüknek tartanak, állandó kiállítása van Delhiben. Bartókkal kialakuló barátsága sosem teljesedhetett ki Bartók Amerikába való távozása és Amrita korai halála miatt. Sopotnik Zoltán mostanában publikált verseit is érdemes követni, ezek közül a nagyobb lélegzetű, igazi kelet-európai szagokkal átitatott prózaversek közül most egy az Új Forrásban is olvasható, A Reményhez: Félreélés címmel.

 

A tavasz mindenképpen a tematikus lapszámokról szólt, azért fontos újból kiemelnem – hogy vegyétek meg! – a Korunk áprilisi lapszámát, amiről már Codău Annamária is szólt a specifikus erdélyi lapszemle-sorozatában itt, és témája nem más, mint az indián/őshonos amerikai kultúrák. Ebből Tompa Andrea esszéje engem is letaglózott, nyilván pozitív értelemben. Az utóbbi időben gondolkodtam el arról, hogy mennyire kevesen írnak fiatalon esszét – nem vagyok biztos benne, hogy tudom, miért. Tompa Szelíd farkas – kisebbség, irodalom, színház című írása Kolozsváron, a BBTE karácsonyi előadásaként hangzott el, s bár nem vettem részt az eseményen, több résztvevő is szóban jelezte, mennyire kiváló szöveget hallhattak. A lapszámból azonban egy másik, ennél sokkal személyesebb hangvételű antropológiai esszé, a 85 éves András Sándoré volt szintén kiemelkedő, a Miért veszélyesek a parti vidrák? A tlingitek hiedelemvilága és történetei című. Valószínűleg azoktól a szerzőktől érdemes esszéírást tanulni, akik nagyon idős korukban is időtlen frissességgel és kíváncsisággal írnak, hiszen ezzel azt üzenik: nem kell ahhoz megöregedni, hogy jó esszét írj. Márcsak azért olvassátok el ezt az esszét, mert a tlingitek matrilineárisak: kapcsoljuk itt ki egy pillanatra a colonial gaze-t és képzeljük el ezt egy pillanatra. Magabiztos és ígéretes kritikusnak tartom Kovács Péter Zoltánt, aki Egy ismeretterjesztő kötet mint emancipatorikus paradigmák manifesztuma? címmel közöl kritikát egyenesen angol nyelvű kötetről, Sean Teuton: Native American Literature. A Very Short Introduction-jéről. Azt gondolom – Zelei Dávid kolléga nyomán biztosan –, hogy kevés kritika illeti a kortárs világirodalmat mint olyat, pláne világirodalmi tematikájú, irodalomtudományi köteteket – s ez pont ezt célozza meg. A folyóiratban két amerikai őslakos szerző, Layli Long Soldier és Csendes Sirály Toll verseit is olvashatjuk, az elsőt Gyukics Gábor, a második – újabb fölbukkanás! – Jász Attila fordításában.

 

A májusi Látóban újabb két kedvencem (ellenállhatatlan vágyat érzek ezek mindenkori megemlítésére) közöl verseket: Cselényi Béla, a veterán és Székely Szabolcs, a tavalyi év számomra legfontosabb felfedezése (noha, nyilván, ő nem a most felfedezendők közé tartozó korosztály, de mondjuk a 100 éves Lawrence Ferlinghettit is most voltam képes felfedezni magamnak). Számozott verseit mindenféle folyóiratban közli, nagyon remélem, hamarosan kötetben is. A szintén májusi Irodalmi Szemle pedig óriási dobás, benne a lengyel tematikus blokkal. Ebben például a kiváló nagy Zbigniew Herbert verseit olvashatjuk Gömöri György fordításában, Ewa Lipska meghökkentő, szaggatott és szigorúra zárt szövegeit Németh Zoltán tolmácsolásában, valamint nem mást, mint – dobpergés: Olga Tokarczuk novelláját, Az utast. Namármost engedtessék meg nekem, hogy roppant kíváncsiságom kielégülése és a szerző Man Booker-díja kapcsán kialakult (és amiatt hozzánk is elérő) hype miatt is tiszta szívvel ajánljam Olga Tokarczukot. Pszichológiai-mitikus vonalon ír, rendkívül erős képekkel, egymásba folyik itt realitás és emlékezés, szimbólumok, unheimlich, ami csak kell: Petneki Noémi kiváló fordításában a Bizarr történetek című novelláskötet is nemsokára megjelenik. Addig is: jó posztkönyvheti regenerálódást, papírrágást és egszisztenciális szétolvadást a Duna, Tisza, Dráva, Maros, Szamos, Olt és egyéb folyók partján!

 

Sánta Miriám