Amikor eljutott hozzám a megtisztelő felkérés, miszerint, szabadon választva a mai magyar folyóiratlistáról, legalább három lapot szubjektíven szemlézzek, nem gondoltam volna, hogy ennyire megnehezítem majd a saját dolgomat. Mégpedig azzal, hogy egy soha véget nem érő történetbe fogok bele.

Megvallom, elsőre kissé elrettentő volt a felkérés, hogy 2022. áprilisi-májusi lapszámairól írjak szemlét. Nem vagyok ugyanis kiegyensúlyozott folyóirat-fogyasztó (ha nem vesszük figyelembe a 19. századi periodikákat, amiket a kutatási területem miatt naponta kell elővennem), így sokáig gondolkodtam azon, mik lehetnének a választásaim.

Annak tudatában, hogy a szomszédban háború van, bennem is végig motoszkál a gondolat: az ukrajnai folyóiratok szerkesztőivel, szerzőivel, kritikusaival vajon mi történik most?

Egykor azt hittük, a világirodalmat felépíthetjük magunkban: téglánként magunkba rakjuk. Később rájöttünk, hogy ez egyszerűen képtelenség, bármennyire is segítenének a fordításokat bevezető alapos és érzékletes esszék. Mindig van, amiben elmélyülni és elmélyedni, és noha mindenben és egészen lehetetlen, legalább lélektérdig megéri.

Azt hiszem, az irodalom és az irodalommal való foglalkozás a legbizonytalanabb időkben sem menedék – de például, az itt szemlézett szövegek tanúsága szerint is, csodálatos és kemény terepe az érzéseinkkel való bánásnak.

Három decemberi-januári lapszám szemezett velem az elmúlt héten. Reggel kávé mellett, esténként kutyasétáltatás utáni húszpercekben olvastam a kortárs magyar irodalmat. Ilyen ez, kettős ügynökök vagyunk sokan. Így tartjuk lélegeztetőgépen a betűket.