Az életet sokan túlértékelik – év végi lapok az év elején

Részletek

Írta: Bedecs László

Érdekes, hogy a tárgyalt hét lapszám közül csupán egy kezdődik prózával, úgy látszik, valójában a versekért vannak a folyóiratok, minden más inkább csak utánuk következik.

Az év utolsó heteiben egymás után, lényegében egyszerre jelent meg a műút öt, a támogatás bizonytalansága miatt késleltetett lapszáma (84‒88). Ez persze abszurd, hiszen egy periodikának épp az lenne az értelme, hogy rendszeres időközönként, itt például kéthavonta jöjjön ki egy-egy friss, és a következő megjelenéséig emészthető száma. Ha egyszerre jelenik meg öt, az olyan, mintha voltaképp egy lenne: egyszerre postázzák, egyszerre kerül a boltokba és a lapárusokhoz, egyszerre van a bemutató, összefolyik a promóció, és megtörténik, hogy időközben könyvben is megjelent a szerkesztéskor még publikálatlan szöveg. Méltánytalan helyzet szerzőnek és szerkesztőnek is – és erről ők tehetnek a legkevésbé.

Ráadásul most, ezekkel a lapszámokkal mutatkozik be az újjáalakult szerkesztőség. Az alapítók közül utolsónak megmaradt Jenei László mellé a Holmi megszűnésbe torkollt átszervezésekor is szóba került két kiváló irodalmár, Bazsányi Sándor és Kőrizs Imre érkezett. Gondolhatnánk akár azt is, hogy amit akkor elvett tőlük a sors, a közös lapkészítés lehetőségét, azt most megkapják, és akár a nagy előd örökségét is feléleszthetik a miskolci lapban – ha nem lenne a műútnak is saját öröksége már. De ha így is lesz, bízom benne, hogy képesek lesznek reflektálni a Holmi hibáira és korlátaira is, nem ismétlik meg azokat, nem építik újra ezeket. Az utolsó Holmi-számok és a friss műutak szerzői között mindenesetre van átfedés, sőt a régi szerkesztők, Várady Szabolcs, Radnóti Sándor és Závada Pál is feltűnnek, de ezt betudhatjuk annak, hogy kicsi ez a szakma, a lapok tartalmát pedig leginkább a személyes ismeretségek, barátságok alakítják.

A 86. számban kaptak helyet Kabai Lóránt el sem kezdett versek című ciklusának ide szánt, ma már tudjuk, utolsó küldeményének darabjai, melyek a fekete keretbe írt művésznév alatt kaptak helyet, és a megváltozott fénytörésben még fontosabbnak, még drámaibbnak hatnak. Mert ahogy a nekrológok az utolsó Facebook-posztokban keresték, a remélhetőleg ebből az anyagból összeálló kötet kritikusainak majd az utolsó versekben lehet keresgélniük a búcsúra, a közelgő öngyilkosságra utaló jeleket – ahogy történt ez például József Attila vagy Borbély Szilárd esetében is. Ezzel nem szeretném azt mondani, hogy Kabai a két említett költő színvonalán alkotott, de azt igen, hogy jelentősebb költő volt annál, mint amennyi elismerést kapott, és hogy bizonyára szenvedett is az intézményes elismerés hiányától. A műút Kabai életművének fontos része volt, sok ötletet és energiát áldozott rá – biztos vagyok benne, hogy egy következő lapszám a 88. számban megjelent néhány, neki ajánlott versnél is méltóbb emléket állít majd a művészetének és szerkesztői munkájának. Abból talán majd megérthetjük, mit adott ő ennek lapnak, miért kellett távoznia a szerkesztőségből, illetve miért írja a most itt közölt verseinek egyikében, hogy „lekéstem a téli indulási ablakot”, miért beszél egy másikban „új indulási ablak”-ról, egy harmadikban pedig arról, hogy „az életet sokan túlértékelik”. Miért beszél „koporsótánc”-ról , „depresszáns”-ról, „halott”-ról?

Mit érdemes még olvasni? A 84. számból Száz Pál versét (Ablakszárny), a 85-ből talán Báthori Csaba verseit és versprózáit. A 86. számban érdekes az Ureczky Eszter járvány-könyvéről szóló beszélgetés és a Tandori-blokk, benne egy másik disputával a költő képleíró verseiről, Marno Jánossal és Barnás Ferenccel. Majd jön Tóth Ákos és Rényi András külön-külön is kiváló esszéje Tandori két Rembrandt-verséről – nagyszerű összeállítás. A 87-ből Szvoren Edina novelláját, a 88-ból Csehy Zoltán ex-librisét ajánlom, ráadásul utóbbi már a 86. számban is írt hat új verseskötetről, és itt megint: tizenkettő, de nem egy tucat.

A lapok egyébként most is nagyon szépek, ízlésesek, jól olvashatók – ha még valamiért van értelme nyomtatott verzióban kiadni folyóiratokat, hát ezért biztosan. A műút a legjobb érv a print lapok léte mellett.

A Tiszatáj 2022/11. lapszáma Marno János most is figyelemre méltó verseivel indít – Marno újra sokat publikál, legalább négy másik helyen láttam verseit az elmúlt két hónapban: alakul az új kötet. 2010 körül nagy érdeklődéssel fordult felé az akkori fiatal költőgeneráció, sokan apafigurát láttak benne, konferenciákat, a lapokban Marno-blokkokat szerveztek, de mára ez a figyelem ‒ legalábbis távoltól úgy látom ‒ elkopott, már nem tartozik ez a kötészet a régiek és az azóta jött még fiatalabbak legfontosabb tájékozódási pontjai közé. Más kérdés, hogy a mértékadó folyóiratokat nagyrészt negyven (vagy inkább ötven) feletti fehér férfiak szerkesztik, akiknek az ízlése saját korosztályuk vagy maximum az utánuk jött generáció esztétikai elvárásrendszeréhez igazodik, és sokszor nem is értik, mit szeretne írni és miért egy mai pályakezdő. Másrészt: nem csak a húszéveseké a világ, és bár mindig ők a legaktívabbak, leghangosabbak, legláthatóbbak, sőt ők vannak a legtöbben, néhány publikáció vagy esetleg egy-két kötet után úgy tűnnek el a megélhetésért vállalt munka és a boldogság ígéretéért vállalt család kötelező feladatai között, mint a tésztában a vaj, a tejföl, a tej és a tojás egy régi asszony keze alatt – hogy máris Marno itt megjelent versét idézzem.

A műútban talán több fiatal, érdekes módon főleg lány kapott most fórumot, Kerics Lilla rövid novellája volt ott talán a legérdekesebb: remélhetőleg ő létező, pályakezdő hölgy, és nem egy álnéven publikáló idősödő férfi. A Tiszatájban Ocsenás Péter Bence képviseli a fiatalabbakat, ő is egy elég jó rövidprózával. Mindig szívesebben olvasok önálló novellákat, rövid novellákat egy folyóiratban, mint regényrészletet, de sajnos még mindig sok szerkesztőség tölti meg a lapot egy-egy készülő regény 8-10-15-25 oldalával – szerintem erre semmi szükség. Inkább legyen vékonyabb a szám, kisebb a nyomdaszámla, vagy legyen több vers, több novella, több kritika, a vidéki lapokban legyen több helyi szerző, még ha cserébe lejjebb is csúszik a színvonal.

A Tiszatáj novemberi száma egyébként nem épp a szépirodalmi részre mutatva ajánlható. A mintegy harmincöt oldalas Füst Milán-blokk miatt annál inkább. Az Enyedi Ildikó részvételével zajlott beszélgetés leirata a legérdekesebb – bár kicsit bajban vagyok ezekkel a szövegekkel: itt sem jelzik, hol és mikor hangzott el a nyilvános beszélgetés, de ott belül kiderül, hogy közönség előtt, pódiumon ülve, voltaképp show-t csinálva beszélgettek a résztvevők. Az eseményről talán készült felvétel is, talán meg lehet hallgatni podcast-ként, mégis megjelent legépelve, vélhetően szerkesztve – a műút számonkénti átlag két beszélgetése is mind ilyen. Én gyakran olvasgatom az efféle szövegeket, de ha egy linket küldenének, az is jó lenne, meghallgatnám, talán kényelmesebb is lenne. Mindenkinek. Szívesebben olvasnék direkt az adott lapszámba készült, akár írásban, több körben kialakított interjúkat.

Borbély Szilárd rangját, posztumusz kötetének fontosságát jelzi, hogy dupla kritikát közöl róla a lap, a kortárs irodalommal csak nagyon ritkán foglalkozó Kocziszky Éváét és Borbély monográfusáét, Száz Pálét, majd épp Száz egy másik, a haszid hagyomány magyar irodalmi jelenlétét kutató monográfiájáról ír elmélyülten az irodalmi ügyekben szintén nagyon-nagyon ritkán megszólaló Vári György. Ez utóbbi kritika is hozzájárul Borbély jobban értéséhez, és ezzel a magyar költészet utóbbi másfél évtizedének, az ez idő alatt végbement folyamatok jobb megértéséhez is. Borbély Szilárd kultusza, személyes tragédiájának máig nyúló árnyéka érezhetően megnehezíti a tiszta beszédet, de az biztos ‒ ezekből az írásokból is kiderül ‒, hogy a pátosz és a posztmodern, a tragikus és az ironikus beszédmódok küzdelmében alighanem az ő versei jelentik az egyik és talán a legjobb megoldást.

Vannak lapok, amelyek pár szóval, születési évszámmal, foglalkozással, lakóhellyel, az utolsó kötet adataival bemutatják a szám szerzőit, és vannak, amelyek inkább nem – ritkán szóba kerülő szakmai döntés van e mögött. A műút és az Apokrif tart névsorolvasást, a Tiszatáj nem. Az olvasók jelentős része nyilván nem ismer minden szerzőt, viszont, ha egy-egy írás tetszik valakinek, esetleg meg tudja nézni, ki fia-borja a szerző, talán jobban is fog emlékezni a névre a későbbi találkozásig. Az Apokrif 2022/4. számának szerzői adatait böngészve az is kiderül, hogy a több mint tizenöt éve egyetemi lapként indult folyóirat úgy igyekszik megőrizni identitását, hogy mostanság zömében a kilencvenes években született szerzőket közöl, olyanokat, akikhez képes az új számban megjelent G. István László már-már aggastyánnak tűnik. Megmaradt tehát nemzedéki lapnak, és emiatt, hiába vált megjelenésében kiváló minőségűvé, kifejezetten korszerűvé, képanyagában is igényessé, saját korlátain nem tud átlépni. Meg sem próbál, persze.

Mindig fontos, kivel-mivel kezdődik egy-egy lapszám – itt most a nyugtalan, öntörvényű, csapongásra hajlamos költőt, Tolvaj Zoltánt érte a megtiszteltetés. Érdekes, hogy a tárgyalt hét lapszám közül csupán egy kezdődik prózával, úgy látszik, valójában a versekért vannak a folyóiratok, minden más inkább csak utánuk következik. Tolvaj verse hozza a tőle megszokott gazdag, vad, meglepő képzettársításokat, meghökkentő hasonlatokat, a lebegő, sodródó életérzést, és annak a kegyetlen erőnek a jelenlétét, ami erdők, tavak, sivatagok mélyére tolja, rántja, kergeti pillanatok alatt az embert – aki épp ezért egy percig sincs biztonságban. A Balatonba merülés szürreális képei vezetik be tehát a lapszámot, és erre a versre is mintha rímelne egy jelentősebb költő, Izsó Zita két vizes verse, illetve Kristóf Gábor egészoldalas, színes, egy Balaton-parti golfpályán készült fotósorozata. Izsó ezekben a verseiben a kapcsolaton belüli kiszolgáltatottság és a magány képeit írja újra, illetve a félelmet a bántalmazástól, a férfi agressziójától – de olyan érzékenyen, átélhetően, ahogy például Tóth Krisztina tudta valamikor. Tetszenek Simon Adri versei is, melyek szintén kapcsolati problémákra reflektálnak, és bár nem olyan összetettek ezek a szövegek, mint Izsóéi, a jól felismert határaikon belül nagyon is hatásosak.

A nemzedéki folyóiratokban különösen fontos a kritikarovat, hiszen egy-egy generációnak mindig megvannak a maga kritikusai, akik jellemzően rendszeresen ott ülnek a költők és az írók között, részt vesznek a beszélgetésekben, és ezért pontosan ismerik a szerzők motivációit, céljait, félelmeit, gyengéit, erősségeit. Ők tudják a legpontosabban elmondani aztán ‒ a kritikákban ‒, miért lehet fontos, amit a lap az olvasóknak újként kínál, mire érdemes figyelni, mit nem érdemes számonkérni egy-egy szövegen – merthogy a költő esetleg épp azt igyekezett elkerülni, azzal próbált szembe menni. Vagyis akkor is fontosak ezek az írások, ha amúgy iskolásra sikerülnek, mint itt Branczeiz Annáé és Sebők Györgyé (előbbi Stolcz Ádám, utóbbi Kertai Csenger kötetéről ír). Kőhegyi András kritikája Moesko Péter regényéről már jobban megírt, problémaérzékenyebb, értékesebb. De lesz ez jobb is.

Bedecs László (1974), kritikus, tanár, Szófiában él. Legutóbbi kötete: Egy lehetséges változat (2016).