Kádár Fruzsina: Pályakezdés mesterfokon – 2025 szeptember-októberi lapszemle

Részletek

Írta: Kádár Fruzsina

A-tól Z-ig irodalmi folyóiratot nem sokszor böngész végig az ember, akkor sem, ha vérbeli bölcsész. Szomorú felismerés, letagadni aligha lehet, esetleg rendszeres Írók Boltjába járással kompenzálni. Egy vers, próza, esetleg tanulmány kedvéért képes vagyok egész lapszámok megvételére, hogy aztán időhiányt meg egyéb kifogásokat mormolva nagy eséllyel többet feléjük se nézzek. Pedig jó elmerülni egy-egy szerkesztői koncepció mikrokozmoszában, tüzetesen átrágni magam a különféle tematikus blokkokon, nyomdafriss megjelenéseken, sehol máshol fel nem lelhető szakmunkákon. Le kell lassulni kicsit, hogy élvezni lehessen a papíralapú folyóiratok világát – a lapszemléhez válogatva is valahol ezt az érzést igyekeztem nyakon csípni.

Életünk 2025/3

Megújult koncepcióval és szerkesztőséggel debütált a szombathelyi Életünk, az arculatváltáshoz igazodva az őszi lapszám középpontjában a pályakezdés és mentorálás témája áll. Vincze Bence főszerkesztő köszöntőjében kijelöli azokat a főbb csomópontokat, amelyek a folyóirat új szellemiségét áthatják: „Az Életünk kísérletet fog tenni arra, hogy a kortárs irodalom, művészet szócsöve legyen, kiemelt fókuszt helyezve a pályakezdőkre, a közép- és kelet-európai irodalom fordítására, valamint a szombathelyi kulturális életre, az irodalom társművészeteire, a bátor kezdeményezésekre.” Nagy ígéretek ezek, de nem megugorhatatlanok, a lapszámban szereplő szövegek pedig jól kiállják a próbát. A Nádasdy Ádámmal készített nagyinterjú jó kezdésnek bizonyul, hangulatában és témájában is szépen megalapozza a rákövetkező írásokat. Vincze Bence kérdéseire a szerző őszintén, humort sem nélkülözve nyilatkozik a pályakezdés hol felemelő, hol keserédes momentumairól, a kritika elfogadásáról, identitáskeresésről, valamint a kíváncsiság és optimizmus fontosságáról. Borda Réka személyes élményanyagból táplálkozó esszéje az irodalmi mentorálás helyzetét járja körül, nem riadva vissza az olyan kérdések említésétől, mint a kapuőrszereppel járó ellentmondások, az erkölcsi felelősség,  finanszírozás (vagy éppen annak hiánya), a kiégés vagy a szakmai felkészültség problémája. A szépirodalmi rovat tematikusan és műfajilag is sokszínű képet mutat. Babiczky Tibor két verse keserédes révedezés az értékek mulandóságáról, némi olaszos romantikával vegyítve. A Trieszti séta és Via Cavana, Trieste elvágyódó múltidézésével szemben Terék Anna Álom című írása megrázó merengés a családi történelemről, a jugoszláv háború transzgenerációs traumáiról. Nika Gradišek szlovén költő lassú hömpölygésű sorait Kiss Dávid, Ragnar Almqvist ír nagykövet (Joyce-utalásoktól hemzsegő) prózáját László Máté és Nyári Éva Sarolta fordításában olvashatjuk. Dragomán György novellájában (Hidrogén – proton – fém) egy titkos kutatásokat végző természettudós elmélkedik munkájáról, tudományos kifejezésekkel teletűzdelt monológja hamar egzisztenciális vetületű kérdésfeltevésbe csap át. Különösen szórakoztató olvasmány Kubina Zita Kereszteződés című drámája, a jelzőlámpánál megtorpanó, autóstársait ezzel végtelenül irritáló nő döntésképtelenségében a komikum ellenére sem nehéz ráismerni a megrekedtségből fakadó szorongásra. A pályakezdés jegyében két tanulmány is foglakozik az indulás kérdésével: Jánosa Eszter Tandori Egyetlen címmel ellátott, 1965-ös kézírásos füzetének fakszimile kiadását elemzi, különös tekintettel a korpusz eddig nem publikált darabjaira és azoknak az életmű többi részéhez fűződő viszonyára. Fussuk végig és tegyük fel kérdéseinket című értekezésében Jakobovits Kitti a Kerouac-jelenség nyomába ered, az amerikai szerző naplóit felhasználva rántja le a leplet Az úton és más kultikus regények keletkezését övező mítoszokról. Az elemzések sorát Pintér Viktória kritikája zárja, benne Kustos Júlia Tehetetlen bálványok című kötetében vizsgálja a szereplíra és énkonstrukció viszonyrendszereit. A lapszám tematikáját tekintve Áfra János írása bizonyul az egyik legizgalmasabbnak, a jótanácsokat és gyakorlati tudnivalókat felsorakoztató Levél a fiatal szerzőhöz, aki meg akar élni költészetéből rilkei kalauz a szárnyaikat bontogató poétáknak. A tapasztalt, irodalmi közegben jártas mentor szól itt a pályakezdőhöz, mindennemű ködösítés nélkül vázolva a szakma elkerülhetetlen buktatóit, a művészi gőgtől kezdve a megélhetéssel járó nehézségekig („Kedves fiatal költő, aki versírásból akarsz megélni, kérlek, ne tedd”). Szombathelyi gyökereihez híven a lapszám egy helyi kiállítás bemutatásával zárul, Salamon Júlia a Föld alatt című csoportos tárlat művei közül válogatva vizsgálja egy-egy alkotó munkáját: Márfi Anna Ólomfejtés/Alakanyag nevű, ólomöntéssel játszó szobrászati sorozata gazdag referenciahálót mozgat, a magyar folklórtól kezdve a kognitív percepció spontaneitásáig sokrétű asszociációt megenged. A Parallel Revolution Farkas Imre kutatásalapú installációja, amelyben a barnalábú lódarázs mozgását és viselkedését lekövetve hoz létre multimédiás alkotásokat, rovartani nézőponttal elegyítve a szubjektív tapasztalás működését.

Alföld 2025/10

Az októberi Alföld kozmikus távlatokból indul: Tőzsér Árpád két verse (Tudósítás egy fekete lyukból; Csillaghajlék) a világűr tematikájából szemezgetve beszél kíváncsiság és megismerés, otthontalálás és idegenség dinamikáiról, megkapóan humoros stílusban, tartva magát a doktrínához, miszerint „a választott útvonal ne írjon le olyan görbületeket, amelyek visszakanyarodásnak minősülnének.” A Tiszta lappal apropóját egy befejezetlen vers keserédes nosztalgiája adja – a csattanó? Az ifjú költő a Mont Salvat magaslatait elhagyva immár egy virtuális térben kutat a Szent Grál után. Meggylé című novellájában Ősi Anna érzékenységgel ábrázolja egy lánybarátság alakulását, az elbeszélő érzéki, korporális tapasztalatokban bővelkedő képekben, kimondás és elhallgatás között egyensúlyozva gondolkodik az intimitás lehetőségeiről. Csabai László szövegében a nőiségnek egy másik oldala domborodik ki, a felszarvazott háziasszony a görög tragédiák bosszúálló Erünniszeként vesz revansot az őt eláruló barátain, nem sejtve, hogy férje már új szeretőt talált magának. A novella abszurd-ironikus világából kiszakadva éles váltásként hatnak Gömöri György klasszikusabb retorikát és képvilágot működtető, időben-térben széles skálán mozgó versei, bennük kalandos utat jár be az olvasó, amely a 19. századi Anglia pezsgő tudományos világából (Pulszky Ferenc feljegyzéseiből), a koncentrációs táborok szörnyűségein át (Alig-életkép Gross-Rosenból, 1944) a pusztuló Velence dekandenciájáig vezet (Búcsú Velencétől). A lírai szövegek sorát Fekete Vince balladisztikus hosszúversei követik. Az Áttetsző harang Olténiából elszakadt tanára megrázó őszinteséggel vall a honvágy fájdalmáról és az idegenséggel járó kiszolgáltatottságáról („mint egy esőtől berozsdált telefonkészülékből / a huszonöt banis érmék záporoznak belőle is a / könnyek haza akarok menni haza akarok sírja / kiáltja a dolgozatok fölött a dermesztő éjszakába...”). A néhol patetikus színezetet nyerő sorok emelkedettsége Csillagóra. The finest hour című vers transzcendencia-élményében folytatódik: ha belenézel ebbe a revisztába [kiemelés az eredetiben] látni fogod / hogy ki az aki megtalálta az Igazságot [...] / mert Igazság csak egy / van csak az ő Igazsága és ennek te is majd / a birtokosa lehetsz mert ott van a kulcs nálad / csak elő kell venned el kell fordítanod abban / a zárban és be kell lépned az Üdvösségbe”). A szépirodalmi rovat Turányi Tamás prózájával zárul, A tulipán meglepően lírai hangvételű szöveg a jelenlét nehézségéről, az odafordulással járó kitettségről, s a Másikkal való kapcsolatteremtés zavaráról: „Meg kellene kérni a nénit, hogy ne vegyen észre.”

A Jókai bicentenárium apropóján a lapszám gazdag tematikus blokkot szentel a szerző alakjának, a beválogatott tanulmányok és esszék zerteágazó irányokból közelítenek az életmű egy-egy közismert, vagy olykor kevésbé tárgyalt szegmenséhez. A tudományos munkák sorát Szécsi Noémi műhelynaplója kezdi, amelyben az emlékév elején megjelent, Jókai és a nők című kötetének problémafelvetését egészíti ki az azóta eltelt idő tanulságaival. A szerző itt nyíltan beszél vállalkozásának kezdeti naivitásáról („Így szaval az ember, ha negyvenévnyi jól kezelt függőség után egy végső aranylövéssel túladagolta Jókait”) és a kijózanodás pillanatáról („De amikor kimegy a fejemből a kábulat, nagyon is tisztában vagyok vele, hogy már senki sem fogja megmenteni Jókait. Főleg nem én.”), valamint azokról a szempontokról, amelyek a kötet vázát is adták – a nagy írót körülvevő láthatatlan nőalakok szerepéről, a nőtörténeti kutatás lényegéről, valamint az újraolvasás fontosságáról. Margócsy István szövegében is fontos szerep jut a revíziónak: irodalom- és emlékezetpolitikai klisékkel leszámolva az Egy rossz regény látványos történeti karrierje kritikus attitűddel fordul A kőszívű ember fiaiban tapasztalt esztétikai, narrációs és ideológiai ellentmondásokhoz, izgalmas irányba mozdítva a regényről folytatott diskurzust. A szöveg hatásáról mi sem tanúskodik jobban, minthogy Margócsy felvetése nem maradt visszhang nélkül, Hacsek Zsófia A kőszívű ember fiai mint komfortregény: válasz Margócsy Istvánnak című reflexiójában válaszolt a Szófán. A Margócsy-tanulmányt két, az átlagolvasó számára kevésbé ismert Jókai-regény elemzése követi: amíg Fried István a hanyatlás, történelmi szerepvállalás és a „változó idők” problémáját vizsgálja az Akik kétszer halnak meg szereplőiben, addig Hansági Ágnes a Szeretve mind a vérpadig ismétléses struktúráit felvillantva értekezik Jókai történelemszemléletéről. Bényei Péter tanulmánya a Sárga rózsa című kisregény kapcsán elmélkedik valóság és fikció dinamikájáról, Jókai alkotáselméleti alapelveiből kiindulva. A „Két öreg szerszám” izgalmas gondolatkísérlet, benne Owaimer Oliver az Arany és Jókai közötti tematikus-poétikai párhuzamok feltérképezésére vállalkozik, az Őszikék és az Öreg ember, nem vén ember közös vonásaként ismerve fel az önirónia, énstilizáció, metafiktív és metareflexív elemek gyakoriságát. Az értekezések sorát Koós István Mindenki kortársa: Jókai Mór című írása zárja, a szöveg kiemeli az életmű recepciójában beállt nagyfokú változást, reflektálva a korabeli és jelen kontextusaira. A Jókai200-at három recenzió zárja: Szilágyi Márton Fried István tanulmánykötetéről (A megunhatatlan Jókai, avagy három a magyar igazság), Csikós Gréta Szécsi Noémi nőtörténeti szempontú monográfiájáról (Milyenek a nők, és milyen Jókai?), Kaiser Zsanett Kiss A. Kriszta fiatal olvasókat megcélzó Jókai-életrajzáról (Egy elveszett Kakas Márton-önéletrajz) közöl írást.

Műút/098

A Műút szeptemberi lapszámának fókuszában a kortárs román irodalom áll. A vers- és prózafordításokban gazdag tematikus blokkot a szerkesztő Demény Péter írása vezeti be, amelyben a beválogatott szerzők felsorolása mellett szót ejt a román irodalomhoz fűződő személyes kapcsolódásairól is („egészen más figyelni valamit, mint benne lenni valamiben” [kiemelés az eredetiben]). A magyar nyelven olvasó közönség számára sem ismeretlen Mircea Cărtărescu, aki próza helyett ezúttal verssel szerepel a válogatásban: a Vitéz Mihályhoz spleentől gyötört beszélője Bukarest jellegzetes utcáin sétálva mereng a múlton, irodalmi sikereket, régi ismerősöket elevenítve fel az egyes állomásokon. Radu Vancu szövegeit a szerző Kaddis Radnóti Miklósért című kötetét is fordító André Ferenc tolmácsolásában olvashatjuk, a Canto XII prózaversszerű darabjaiban tiltott (férfi)szerelmek kavargó fénytöréseiben sejlik fel a kelet-európai diktatúrák egy-egy mozzanata („arra a következtetésre jutott, hogy a kommunizmus igazi természete valójában ez: a cinikus reneszánsz kifinomultság és a véres mongol brutalitás szövetsége”). A magyar anyanyelvű, de románul író Andrei Dósa szövegeiben (Szeretetből jövünk mind, de a kitaszítás mechanikus volt; A nyelv aranykora) a nyelv jellegzetesen hibrid és rejtelmes konstrukció, szleng és irodalmi modorosság homogén elegye: „Az érzelmi intelligenciám olyan, akár egy szovjet / sci-fi amerikai remake-je után készült remake.” Az itthon kevésbé emlegetett szerzők közül mindenképpen érdemes figyelni Șerban Axinte és Sorina Rîndașu különféle határsértésekkel játszó szövegeire (nem találom a kijáratot, vandál squad; lásd ahogy az egyik szív a másik mellett hörög, A rothadás napjai), s Olga Ștefan kísérleti, meglepő képzettársításokkal élő hiányverseire (Önkéntelen folklór; „Csak hangokra és színekre emlékszem”). A szépirodalmi rovatot Csehy Zoltán hat friss megjelenésről készített villámrecenziói követik, az elemzettek között már befutott és elsőkötetes szerző egyaránt előfordul. Takács Zsuzsa (A maradás szégyene) verseiben a túlélőknek kijáró szigorú önreflexió működését és az önfelszámolás gesztusait, Závada Péternél (Éngép) a technicizált énkonstrukció alakulását, Körösztös Gergő debütkötetében (lágy szilánk) a belső mítoszteremtés archiváló kényszerét, Mezei Gábor (Az állomány felszámolása) esetében az állomány felszámolásával járó hagyománytörést, Röhrig Géza (semmike-dalok) könyvében az alakmás problémáját, Marsó Paula (Felhőpornó) szövegeiben a nyelv hűtlenségét vizsgálja a kritikus. Závada Péter Éngépéről két írás is született a lapban, Szalagyi Csilla értelmezése (Visszanyert hiányérzet) az életmű korábbi állomásaitól kiindulva akarja felfejteni a mechanikus versépítkezés elidegenítő gesztusait. Világirodalmi művekben sincs hiány: Bényei Tamás Rachel Cusk Parádé című rendbontó regényében vizsgálja ábrázolás és valóság, nőiség és művészsors kérdéseit, Bedecs László és Lukács Flóra mindketten Tess Gunty legújabb könyvéről közölnek elemzést, bár jelentősen más perspektívából.

Kétségtelen, nem könnyű lapszemlére válogatni, két hónap folyóiratmennyiségéből szelektálni pedig szinte lehetetlen (már-már bölcsészellenes bűn). Sajgó szívvel tettem vissza jó pár kiadványt a polcra, amíg sikerült megtalálnom a fantáziámat leginkább megmozgató lapokat. Szövegem elején a lassú alámerülést tűztem ki célul, az Életünk, Alföld és Műút számai pedig maximálisan eleget tettek ennek: bár a lapszámok három különféle irányt jelölnek ki, a bennük szereplő szépirodalmi és tematikus rovatokon sokszínűségén végigtekintve elmondhatom, megérte időt szakítani az olvasásra.

Kádár Fruzsina (Sepsiszentgyörgy, 2001): Az ELTE BTK Irodalom- és kultúratudomány mesterszakán végzett, kutatási területe a poszthumanizmus és a horrorműfajok találkozása. Kritikát, tanulmányt, esszét ír. Szövegeit a Litera, a prae.hu, a Nincs, a Szkholion és KULTer közölte.