Ocsenás Péter Bence: Örökös sehol sem lét – 2025 márciusi, áprilisi lapszemle

Részletek

Írta: Ocsenás Péter Bence

A felkérés után körbekérdeztem az ismerőseim között, ki olvas irodalmi folyóiratokat. Esztéták, filozófusok, magyar szakosok, próbáltam „szakmán belül” maradni: a válaszadók ismerik a legtöbb folyóiratot, de nem állandó olvasók. A kérdések mögött nem hózódott meg elitista hőbörgés, sőt: 

ugyan én is követem a legtöbb folyóiratot Facebookon, mindig megnézem, kik jelentek meg az adott lapszámban, és online archívumokban is gyakran elolvasok egy-egy novellát, soha nem lapoztam végig teljes lapszámot. Holott én is mindig ajánlom mindenkinek, olvassanak, olvassanak. Jó lecke, másra mutogatni mindig könnyű, és talán jó ajánló egy-két olvasónak, próbálkozzon ő is, hiszen szerencsére nagy a választék a folyóiratok közül. Az Írók Boltjába lépve úgy tettem, mintha nem ismernék egy folyóiratot sem, pusztán a figyelemfelkeltő borítókat kerestem. Így esett a választás a rikítóan sárga Látóra, a vörös Tiszatájra és az Alföld borítóján szereplő szénfekete rajzra.

Látó 2025/4.

A Látó áprilisi lapszáma Karácsonyi Zsolt verseivel indul: „Mert Nyugaton a helyzet változatlan, / és semmit sem akar javulni Keleten, / onnan hívjuk fel a mélyen tisztelt világ / urait, hogy a takarítást kezdjék el azonnal.” A számla kifizetése című vers első soráról a gimnáziumi történelem órák jutnak az eszembe, főként a magyar történelemben rendre visszatérő sehova nem tartozás problémája. Volt vezető, aki Nyugatra, volt, aki Keletre kacsintott, de végső soron csak két szék között maradtunk, a jól megszokott sehol. Papp-Sebők Attila Jogukban áll című versének sorai akár egy indulatos ping-pong meccs, egy vita ide-oda ütései („Rám fogod, én rád fogom, / oda-vissza pattognak a cseppek, / az érvelés hevében elmarad a tény: / már esik, a föld ellazult. / Jogomban áll elzárni a csapot, / neked jogodban áll megnyitni. / Soroljuk fel egyenként, ki mire/ hivatott: ömöljön napestig.”)  Papp-Sebők Attila A visszacsatolt időről című záróverse jól kapcsolható Karácsonyi Zsolt verséhez is, akárcsak a Kelet és Nyugat közötti lét, itt is beletörődött egyhelyben maradás jelenik meg: „Ül egy nő, ül egy férfi. Mindketten / útszéli padon várakoznak, egy szekér / jobb hátsó kerekét vizsgálgatva. Még / nem tört el teljesen. Továbbmehetünk, / mondhatnák egymásnak, mégis szótlanok.”

A Látó áprilisi lapszáma bővelkedik regényrészletekben. Szilasi László naplószerűen írja le egy édesanya elvesztésével járó gyászt a Zsolozsma és mantra című készülő kötetében. Az elbeszélő mesél édesanyja álmáról, Finnországról, lappföld, Joulupukki, faházak és jávorszarvasok, valamint az ezt széthasító kegyetlen valóságról: „mit keresnék én ott, drága fiam, nélkületek, minek?” Nagyon szépnek tartom a következő fejezetet, amiben az elbeszélő azt képzeli az édesanyjáról, egy orosz faluban él. Az édesanya a második világháború után szökésre adja a fejét, mert látta, milyen az élet külföldön, és félt, hogy a hatalom árulónak bélyegezné, dezertálást varrna a nyakába. Ezért megelőzi az ítéletet, ténylegesen szökésre adja a fejét. „anyád még a hajadat is lenyírta, fiús lettél, furcsa volt, ahogyan az a rövid haj zsírmentesen lobog, szellőzik a fejbőr, ismeretlen tapasztalat, és amikor a szüleid el akarták égetni a katonai felszerelésedet, találtak a zsebedben egy Német Lovagrend-es címerpajzsot, egy náciról vetted le, valahol Berlinben, meg akarták tartani, de te bedobattad a kályhába, ott olvadt meg az a sasmintás ólom, és az olvadás elhozta nektek a tavaszt.”

Kiss Tibor Noé Olvadás című regényrészlete, mint egy lázálom: feszült, kapkodós szöveg, sok leírás, sok ismétlés, rövid mondatok. Az elbeszélő az apja emlékével hadakozik, hasonlóan egy szülő emlékének feldolgozása a téma, mint Szilasi regényében, ám a megvalósítás és a hangulat nagyon különböző. Nem pusztán melankolikus, hanem fojtogató, kísérteties. „A szavak hullámzó dallamok, nem ismerem fel az értelmüket, a jelentésüket, csak visszhangzanak bennem. Szembesíteni akarom velük apámat, de az apám csak áll, mintha a földből nőtt volna ki. A szavak darabokra törnek bennem, erősödő búgás nyomja el őket a fejemben, apám az agyagitató oldalán dobol az ujjaival. Hangtöredékek, tompa rezonancia, kásás, örvénylő zaj.” Bartók Imre Damien című regényrészletében egy megnyert sakkparti utáni üresség jelenik meg. Nincs ünneplő tömeg, nincs díjátadó, még a versenybírók is magára hagyták a két versenyzőt, a lámpákat lekapcsolták. A szöveg jól érzékelteti Damien fáradt lelkiállapotát, ellenfelén, majd a sakkbábúin mereng: „a gyalogok például imposztorszindrómától szenvednek, a futókat vallási téboly, a huszárokat idegrendszeri problémák kínozzák, a bástyák még úgy-ahogy kiegyensúlyozottnak tekinthetők, letisztult viselkedésmintáik ugyanakkor kontrollálhatatlan indulatokat rejtenek, a vezéreket szinte lehetetlen diagnosztizálni, elmennek borderline-nak, a király pedig, ez a koronás, dologtalan gazda, a klinikai depresszió minősített esete, mozdulni alig tud, motivációja nincs.”

Izgalmasnak találtam Kelemen Roland kritikáját a marosvásárhelyi Alaszka című színházi előadásról. Alapos, olvasóbarát kritika, hiszen a történetet is részletesen leírja a szerző, így az olvasó számára szinte az egész darab megvilágosodik. Szeretem, ha egy kritika nem csak a szakmának szól, nem próbál görcsösen jól hangzó fogalmakkal dobálózni, hanem ténylegesen bevezeti a műbe az olvasót. Az Alaszka transzgenerációs traumákat mutat be egy román család életén keresztül a 20. századtól napjainkig. A darabban megjelennek a román politikai és társadalmi változások, és ezeknek hatásai a „hétköznapi emberek” számára. A műben megjelenő három generáció párkapcsolati problémáktól és a szeretteikkel szembeni elhidegüléstől szenved, a probléma öröklődik a családtagok között, anyáról-lányára száll. Kelemen Roland egyetlen hiányérzetét az adta, hogy a három főhős közül a legfiatalabb generáció képviselője, Anita történetéből kevesebb jelenik meg, hiszen őt már csak riogatták Ceaușescu visszatérésével, a diktatúrát közvetlenül nem tapasztalta meg: az ő karakterén főként az előző nemzedék hatásai láthatóak. „Mégis azt gondolom, éppen abban rejlik az Alaszka egyik legnagyobb erénye, hogy a dráma három, ma is élő generációt béklyóként átszövő traumák univerzális hatásmechanizmusait tárja elénk, így szinte minden néző találhat egy szereplőt, akivel valamilyen generációs tapasztalat révén kapcsolódni tud” – foglalja össze Kelemen Roland az előadást.

Tiszatáj 2025/3.

A Tiszatáj márciusi lapszámából a tanulmányokat és a kritikákat emelném ki. A Vannak távlatok szekcióban négy szerző is Krasznahorkai László prózavilágáról írt, Szemes Botond A rés poétikája című tanulmányában az ajtó és az ablak visszatérő motívumát vizsgálta meg tüzetesebben. Szemes Botond szerint az ajtó és az ablak egyaránt fordulópontokat jelöl a Krasznahorkai regényekben, emellett a társadalmat működtető hatalmi gépezet működését is bemutatja. Az ajtók és az ablakok megsemmisülése, rothadása „magában hordozza a differenciaképzés általános érvényű felfüggesztődését is”. Az ajtók ugyanis térhatárok, a bent és kint megkülönböztetései, az ajtók eltűnése az átmenetek megszűnését jelentik. Ez azonban nem szabadsághoz vezet a Krasznahorkai-művekben, hanem bezártságot, a különbségek összemosódását jelenti. Érdekesnek találtam a „se nem bent, se nem kint” gondolatát, amit Szemes Botond a kapualj jelenséggel ír le. Itt vissza lehet utalni a Látóban írtakra, se nem Nyugat, se nem Kelet: mint az ország, úgy örökös sehol sem lét a kapualj jelensége is, úgy az utca része, ahogy a lakás része is. Krasznahorkai gyakran új belépőkkel határolja a jeleneteit, vagy éppen kopogással fejezi be őket, ily módon az ajtók és ablakok a történet szabályozóiként jelennek meg. Az ajtók és a hatalmi gépezet összekapcsolásakor Szemes Botond Kafkához nyúl, pontosabban A törvény kapujában parabolához. Példaként a Sátántangót, Irimiás és Petrina titkosszolgálati beszervezését említi meg, ahol egyik szobából a másikba lépnek a szereplők, mégsem jutnak sehová: az ajtók nyitva állnak, de az áthaladás lehetetlen.

Pozsár Alex az idegenséget és a transzcendenciát vizsgálta Krasznahorkai a Gyilkos születik című elbeszélésben. Egy névtelen budapesti férfi Spanyolországba szökik, idegensége vágyott állapot, a nyelvet egyáltalán nem ismeri, teljesen új életet akar kezdeni. Semmilyen művészettörténeti háttértudással nem rendelkezik, többször utal sajátos esztétikai felfogására, magát és ízlését másodrangúnak, egyszerűnek tartja. Ennek ellenére egy csapatot követve múzeumba megy, és a műalkotások transzcendens élményt nyújtanak neki. Pozsár Alex szerint Krasznahorkai megkérdőjelezi az általános művészetértelmezés lényegét és szerepét, hiszen végső soron „a művészet értékének lényegi forrása túlmutat minden tudáson és intellektuális kereten.”

Alföld 2025/4.

Az Alföld áprilisi lapszámában Horváth Imre Olivér beszélget Nádasdy Ádámmal, a téma az olvasás és az irodalom. Nádasdy első olvasásélménye Ferdinánd, a bika című könyv volt. Ferdinánd békés természetű bika, nem akar viadalokra menni, inkább virágokat szagolgat. Ahogy idősödött, esténként Ferdinándot Thomas Mann váltotta fel. Édesapja operákat fordított, Nádasdy nem szerette volna az apja nyomdokait követni, később mégis egy beategyüttes tagja lett, zongorázott. Nádasdy elmondja a magyarnótával kapcsolatban, hogy rengeteg hiányos, téves állítást tartalmaz: ahogy elkezdett folkolorizálódni, szájról-szájra terjedni, és énekelni kezdték, úgy ragadtak rá valótlan állítások. Ilyen például a híres Akácos út is, aminek egyik sora: „nyáreste volt, pacsirta szólt a fán”. A pacsirta nem megy fára, és kizárólag hajnalban énekel. Olyan ez, mint az amerikai western esetében: olyanok mesélik és csinálják, akik sohasem voltak annak a világnak a részesei.

Horváth Imre Olivér a saját apaságáról kérdezi Nádasdyt: két lánya született, esténként Micimackót olvasott nekik, Ferdinánd, a bika elveszett az idők során, valószínűleg Nádasdy Ádám testvére vitte el. Az unokáknak Tesz-vesz város, Autószerelő műhely jut esténként, de nem szól bele a kicsik irodalmi nevelésébe, a szülők dolga. Átugrunk a fordításokra, Nádasdy nem akarta az apja nyomdokait követni, mégis a színházban kötött ki, elkezdett darabokat fordítani. A Bánk Bán és a Csongor és Tünde után Az ember tragédiája-t is lefordította, mindhárom kötelező olvasmány. A régi művekben jobban otthon érzi magát, a maiakat csinálják inkább a fiatalok. A Bánk Bán nyelvezete nagyon nehéz, már ő is alig érti, a Magvető Kiadónál készített belőle két nyelvű kiadást. A bal oldalon található eredeti szöveg, tele nehéz szavakkal, mint például a neveket (nevüket), fölöstök (reggeli), ezért jobb oldalra helyezte el a mai fordítást. Az ember tragédiája más, azt el lehet olvasni, nem egy Bánk Bán, nyelvileg, dramaturgiailag is minőségi, csak rengeteg minden elveszik belőle: sokkal több van a mondatok mögött, köszönhetően a filozófiai témáknak és Lucifer ironikus szellemeskedéseinek. Ismételten kapcsolódás Nádasdy édesapjához: Szegeden megrendezte Az ember tragédiája-t, Nádasdy kiskorában ott is volt a próbákon.

Nádasdy a saját olvasói szokásairól elmondja, szereti a fiataloknak szóló szerelmi történeteket, főként a melegekről szólóakat. Lektűrök ezek, kis konfliktus, kis szomorúság, kis aggodalom, aztán happy end. „Mit csináljak? Jólesik.” De szereti Agatha Christiet is, főleg amikor a London-Budapest repülőn ül. A komoly regényeket a férje adja a kezébe, Nádasdy szerint ez a polgári réteg (orvos, ügyvéd, építész stb.), akik az irodalmat valóban eltartják. A nagyon komoly olvasmányoktól kissé tartózkodik, jó az is, de csak ritkán, egyszer-egyszer. „Mint kultúrafogyasztó a Klasszik rádiót hallgatom. Tetszenek tudni, hogy mi az a Klasszik rádió? Az maga a borzalom.”

Nádasdy után egy tanulmány és egy újabb vallomás a részemről: alig elvétve, egy-két Taylor Swift számot hallgattam meg ezidáig. Éppen ezért keltette fel a figyelmemet Fodor Péter és Urbán Andrea Taylor Swift lélegző dalairól című tanulmánya. A szöveg a lélegzés témáját és jelentéstartalmait járja körül a Taylor Swift-dalokban: a légzés elakadásának témája már a 15 éves Taylor Swiftnél is jelen volt, de az egész életművön keresztül végigkövethető. „A lélegzés a képalkotás módjában, a dalszövegek szókincsbővülésében, a szerepversben rejlő modális lehetőségek kiaknázásában tetten érhető poétikai gazdagodással együtt hozzájárul test és érzelem, önműködés és kitettség, szándék és történés bonyodalmas relációinak színreviteléhez.”

Egy helyben maradás, ülni csendben szóra várva, gyász. Izgalmasnak találtam egész lapszámokat végigolvasni, rengetek kapcsolódási pontot lehet felfedezni még a különféle műfajok között is. Most már egy fokkal jogosabban, de mondhatom továbbra is: olvassatok, olvassatok.

Ocsenás Péter Bence (2001, Budapest) író, esztétika mesterszakos hallgató. Prózát közölt többek között a Jelenkor Online és a Litera felületén, valamint a Látó, a Kalligram, a Forrás és a Tiszatáj folyóiratában.