Déri Anna: Albínó gorillával a strandon – májusi-júniusi lapszemle

Részletek

Írta: Déri Anna

Számomra a nyár nemcsak a pihenés, hanem az elmélyülés időszaka is. Ilyenkor különösen jólesik belemerülni folyóiratokba, hiszen a nyári szabadság során ráérek elidőzni egy-egy vers, novella vagy tanulmány fellett. Ebben a lapszemlében a májusi és júniusi lapszámokból válogattam.

Látó 2025/5.

Az Írók Boltjában először a marosvásárhelyi Látó májusi lapszámát emeltem le a polcról, hiszen ez a folyóirat korábban még nem okozott csalódást számomra, és ez most sem alakult másként. A szám szépirodalmi rovatát Lövétei Lázár László Szervraktár című verse nyitja meg, amely bibliai stílusimitációt, székely népi bölcsességet, bányászhagyományt és filozófiai víziót olvaszt egybe. Szuggesztív, ironikus testamentuma a túlvilág struktúráját egy bányásznyelvből kölcsönzött hasonlattal magyarázza el: az „égi tárna” és a „pokolbéli akna” a bányászélet világát vetíti rá a metafizikai térre („és igen, a T betű vízszintes része / a menny, / a függőleges része pedig / a pokol”).

Szabolcsi Viktória verseit (Holló, Esőmadár, Térkép) erőteljes motívumrendszer jellemzi, Kali Ágnes pedig önreflexív módon ragadja meg a női identitás és az anyaság fontosabb kérdéseit (Posztpartum gőg, Férfitekintet helyett). Ilosvai Eszter Fordul a test, és angyallá lesz című verse a trauma testi lenyomatait és az öntudatlan megküzdési mechanizmusokat vizsgálja, miközben egyértelműen beszél a női test és a tekintet viszonyáról is. A fiatal költő Lawnchair Larry című négysorosában különleges képpel ragadja meg a jelenben való létezés okozta szorongást: a kerti székbe kapaszkodó lírai én nem a felemelkedés eufóriájára, hanem az idő nélküli lebegés dermedt állapotára reflektál („Az örökkévaló jelenben / székembe kapaszkodom, / és nem tudom újraindítani / az idő múlását.”)

A májusi Látóban izgalmas regényrészletet olvashatunk Márton Lászlótól. A Hópehely című szöveg egy albínó gorilla, Copito de Nieve – azaz Hópehely – kalandos életútját követi végig, miközben a XX. századi spanyol történelem, a katalán–spanyol viszony, a polgárháború és Francisco Franco diktatúrája is hangsúlyos szerepet kap. A közölt regényrészletből megtudhatjuk, hogy miként válhat egy albínó gorilla periférikus léthelyzetű lényből kiváltságossá, sőt a demokratikus átmenet politikai szimbólumává.

A lapszámban nívós kritikákból sincs hiány. Két, a tavalyi év során megjelent verseskötetről Böjthe Pál (Lövétei Lázár László: Újabb Alkalmi) és Dobos Barna (Markó Béla: Autóbusz Kufsteinba) írt értő, szempontgazdag kritikát. Papp András Ady Endre Hamupipőkéje című cikkét meglátva a tartalomjegyzékben azonnal a hetvenkettedik oldalra lapoztam. Papp egy elfeledett, szinte lábjegyzetnyi alak, Varga Ilona Ady Endréhez fűződő kapcsolatát mutatja be: „Varga Ilona hatvan évig őrizte titkát, nyolcvanéves koráig pedig lányságát egy soha be nem teljesedett szerelem álomvilágában. […] Gyöngéd hangú, bensőséges leveleket írtak egymásnak, a fiatal költő időnként verseket is, ám személyes kapcsolat nem jött létre közöttük – a lány Kíváncsi Illi álnéven kívánta megőrizni inkognitóját.” Papp hangsúlyozza, hogy bár Ilona szerepe nem hasonlítható össze Léda vagy Csinszka jelentőségével, de a hozzá írt, hatvan évig rejtőzködő levelek nemcsak irodalomtörténeti értékkel bírnak, hanem betekintést engednek a pályakezdő Ady Debrecenben töltött utolsó évének körülményeibe is.

Alföld 2025/5.

A folyóiratszemlét az Alföld májusi számával folytatom, amely Tandori Dezső életművével foglalkozó Portré rovatával ragadta meg a figyelmemet. A közreadott, sokak számára eddig ismeretlen Tandori-versekhez – A földi pálya; Egy délelőtt; Az utolsó veréb Velencében; A visszahajnalodás – Tóth Ákos filológusi jegyzetei nyújtanak értelmezési támpontokat. Jánosa Eszter tanulmányában Tandori költészetének autobiografikus vonásait vizsgálja, A földi pálya című verset pedig Marno János, Sipos Balázs és Szabó Marcell elemzi közös szakmai levélváltásban. Az említett vers a létezés bizonytalanságait, a pályáról való „kisiklás” tapasztalatát ragadja meg. Az életbeli elakadásokat, töredezettséget erősítik a gondolatmenetek közötti hirtelen váltások és az írásjelek gyakori használata is.

A szépirodalmi rovatból kiemelném az idén februárban elhunyt Fecske Csaba Kidőlt kávé című versét, amelyen keresztül az elhagyás, az elmúlás és a visszafordíthatatlanság lírája szólal meg. A „kidőlt kávé” erős és emlékezetes képe fordulópontot jelöl, a lírai én egy időn kívül rekedt állapotba kerül, innentől jelentésüket vesztik a napszakok, melyek korábban kapaszkodót jelenthettek volna („és csönd lesz és este lesz de hol a délelőtt / hol az életünk se hazamenni se maradni már / csak az idő gesztenyekopogása / a sűrűsödő sötétben”). Tóth Krisztina három versét – Menjetek békével!; Menjetek szörfözni!; Menjetek táncolni! – egy közös szerkezeti elem, a felszólító cím köti össze. Amíg az első vers az időn túli műalkotás vízióját állítja középpontba, addig a második vers a mindennapi élet tragikumát ragadja meg, ahol a víz kivételesen nem a tisztulás metaforájaként jelenik meg, hanem magában hordozza a mérgezést. Számomra a legérdekesebb a Menjetek táncolni! című vers volt: egy zsinagógában táncoló férfi mozdulataiban egyszerre keveredik az őrület, a szakralitás és a civil engedetlenség. A hatósági intézkedéssel szemben a férfi nem védekezik, csak táncol és mosolyog, miközben a világ máshol, más szabályok szerint működik. Bándi Máté Az olvasó meghal, a költők kirepülnek című versében az önmegismerés és felfedezés helyett a leleplezés irányába halad, miközben feltárja az identitást formáló tagadásokat és hazugságokat. A szöveg leírja azt az állapotot, amikor már nincs elég tér vagy nyelv ahhoz, hogy az ember önmagára találjon. A vers rámutat arra, hogy a halogatott igazságok végül benyomulnak a tudatba, de ez a szükségszerű találkozás felszabadító lehet.

A lapszám Szemle rovatában a Kárpáti András által szerkesztett A görög költészet elkallódott műfajai. Líra, zene, tánc az archaikus-klasszikus korban című, a görög líra, az archaikus „ének- és kartánckultúra” mára nagyrészt eltűnt, mégis rekonstruálható formáit vizsgáló tanulmánykötetet D. Tóth Judit, Fenyvesi Orsolya 2024-ben megjelent A minótaurosz és én című regényét pedig Gesztelyi Hermina tekinti át részletesen.

Tiszatáj 2025/5.

A kora nyári kiadványok áttekintésekor szót kell ejtenem a Tiszatáj Balogh Gyula alkotásaival díszített, műfajokban és témákban gazdag májusi számáról is. Rose Ausländer versei Mariette Skripecz fordításában erőteljesen nyitják meg a lapszámot. A német származású, de angol nyelven alkotó költőnő verseinek (Chagall-faluban; Anyaföld; Paul Celan sírja; Tűzjel; Önarckép; Bukovina II.) témáját a szülőföldhöz fűződő viszony adja, amely a 20. század történelmének sötét árnyaival, a világháborúk, kiváltképp a nemzetiszocializmus okozta traumákkal terhelt. Ausländer versei jól céloznak: a gyász, a veszteség fájdalma és a kisebbségi lét nehézségei bárkit azonnal eltalálnak.

A szépirodalmi rovatból Marno János, Szijj Ferenc, Nemes Z. Márió és Tót Endre remek írásai mellett kiemelkedőnek tartom Kugler Viktor verseit. A három versben (szélcsend; amalgám; bürök) Kugler egy rendkívül sűrű, érzékekre ható, testközeli világot épít fel, ahol a test radikálisan átalakuló térként jelenik meg, amelyet a világ belső és külső erői egyszerre formálnak („vérem nílussá / dagad. oázisokat spriccelek magam köré. / velem öntözik a várost, belém kortyolnak / a kóbor kutyák. koordinátáim elpárolognak.”). Csordás Gábor fordításában jelent meg Miljenko Jergovič bosnyák író lendületes prózája (Egy szép nap), amely a háborús Szarajevóba repíti el az olvasót. A szöveg témáját tekintve erősen kapcsolható Ausländer korábban említett verseihez, hiszen az elbeszélő nagyapja, Lócsiszár Krsto történetén keresztül mutatja be a családot ért transzgenerációs traumákat, teszi mindezt háborús környezetben („[…] be vagy szorítva egy katlanba, amelyből nem menekülhetsz, a balszerencsés éghajlatnak, a földnek, a hegyeknek, amelyektől az emberek így elromlottak, mindennek csak egyetlen értelme van: hogy jobban megjegyezzük és átéljük azt a két‐három legszebb napot az ég alatt.”).

Öröm volt látni, hogy a Tiszatájban két pályakezdő költő első verseskötetéről is értő, támogató kritikát közöltek. 2024 tavaszán az Erzsébetvárosi Önkormányzat kezdő, tehetséges költők részére írt ki pályázatot, melyre életkori megkötés nélkül jelentkezhetett bárki, akinek korábban még nem jelent meg verseskötete. Így jelent meg Szenderák Bence első kötete (csendrendelet, Erzsébetváros Önkormányzata, 2024), amelyről Borbíró Bíborka részletes recenziójában így írt: „Szenderák Bence debütkötete vonalzóval kimért, precíz munka, pontosságával nem élvezetet okoz, hanem szűk tér‐ és vákuumban sétálás érzetet kelt.” Csabay-Tóth Bálint a magányos alkotást maguk mögött hagyó, önszerveződő líra- és prózaműhelyek közösségeinek generációs élményeként hivatkozik Locker Dávid kötetére (Beszédkényszer, Prae Kiadó, 2024), mivel annak versei egyszerre személyesek és univerzálisak: nem kell irodalmárnak lenni ahhoz, hogy rezonáljunk a kötettel, mert az mindannyiunknak ismerős tapasztalatokat idéz fel.

A számot Szív Ernő Kisbeszéd az elképzelésről című rövidprózája zárja, amely egy 2025. májusi utcakép bemutatását követően egy rövid, könyvesbolti jelenetet ír le az elbeszélő és két lány között. A szöveg a véletlen sorsszerűségekre hívja fel az olvasó figyelmét, ahogy Szív is fogalmaz: „Azok lesznek életünk kedves helyei, ahová nem azért térünk be, ami pedig a rendeltetésük lenne. Nem egy célirányos hadművelet.”

Új Forrás 2025/6.

Az Új Forrás júniusi számának elején az ír irodalom kap teret. Egyaránt Szilágyi Mihály fordításában jelent meg James Joyce verse (Tetézet) és a kortárs Rob Doyle Finnegan, a hígrealista című prózája. A fordító mindkét művet megjegyzésekkel látta el, segítve az alaposabb értelmezést. A jegyzetek alapján például kiderül, hogy az egy pásztor útját végigkísérő Tetézetet Joyce az édesanyja halálát követően írta, érthetőbbé téve a versben megjelenő ridegség és meghittség kettősségét.

Bóna László Az idő hasadékai – a térben című esszéjén már a tartalomjegyzék átolvasásakor megakadt a szemem. Bóna Tompa Andrea (Sokszor nem halunk meg) és Robert Musil (Törless iskolaévei) regényei és az időtlenség között állít párhuzamot, rámutatva, hogy Tompa és Musil főhőseinek életét visszatérő történetek kísérik végig („Szét tud hasadni az idő, és olyankor kilátszik mögüle az időtlenség. Nem bármikor. Hanem egymáshoz valamiképpen hasonló pillanatokban.”). Izgalmas tanulmányt közölt továbbá K. Horváth Zsolt, amit bátran ajánlok minden krimikedvelőnek. A Rákóczi úti titokzatos idegen (Szöllősi György bűnpere és a Jó estét, nyár, jó estét, szerelem occidentalizmusa) című munkájában K. Horváth feleleveníti a hatvanas évek egyik legérdekesebb bűnügyét, kitérve Fejes Endre, az eset alapján írt Jó estét, nyár, jó estét, szerelem című kisregényére és Szőnyi G. Sándor azonos címet viselő filmjére is. Szöllősi György segédmunkás 1961-től külföldi diplomatának adta ki magát annak érdekében, hogy nőket csábítson el. Kitalált neveken ismerkedett meg fiatal nőkkel, akiket olyan drága helyekre vitt, mint a Royal Szálló vagy az Astoria Hotel, miközben ő maga nyomorban élt. Miután egyik áldozata, Sántha Ildikó rájött az igazságra, Szöllősi 1962. július 12-én meggyilkolta a nőt. Három nappal később a baleset helyszíne körül tébláboló Szöllősit letartóztatták, majd még abban az évben kivégezték. Érdesem elolvasni Murzsa Tímea „Segítsünk nyitni a kapukat” (Titok és beavatás Nádas Péter Egy családregény vége című művében) című tanulmányát is, amelyben Nádas kisregényének értelemzési lehetőségeit bővíti a műben megjelenő beavatódás és a judaizmusban megjelenő ajtó/kapu motívum összekapcsolódásának bemutatásával.

A lapszám bővelkedik a jó versekben, de G. István László, Hacsek Zsófia, Debreczy Csenge Kata, Csanádi Szilvia és Nagy Sára közül szeretném kiemelni Tóth Kitti líráját. Tóth verseiben (Az ünnep emlékében; „Érkezzetek meg”; Futás az élet felé) hasonló hangulati és vallási ívet alkot. Az ünnep emlékében a meg nem vallott érzések és ki nem mondott szavak köré szerveződik, de rámutat, hogy ezek mögött rejtetten ott húzódik Isten jelenléte. A második vers („Érkezzetek meg”) felveti, hogy az igazi lelki megérkezés talán mindig csak ígéret, de maga a tény, hogy újra és újra törekszünk rá, már önmagában elég. Az utolsó vers (Futás az élet felé) lendületes ellenpontja az előző kettőnek. Péter és János futása nemcsak testi mozgás, hanem belső sürgetés is a hit, a bizonyosság keresése okán.

Bár a záróvizsga-időszak közepén váratlanul ért a felkérés a folyóiratszemle megírására, mégis hezitálás nélkül elfogadtam. A cikk összeállítása jóleső szünetet jelentett a tanulásból, a Látó, az Alföld, a Tiszatáj és az Új Forrás írásai olyan szellemi frissességet hoztak, amire épp akkor nagy szükségem volt. Az általam választott folyóiratok és szövegek emlékeztettek rá, hogy miért érdemes még a legsűrűbb időszakokban is az irodalomhoz nyúlni.

Déri Anna (Körmend, 2002) költő, újságíró. Jelenleg az ELTE TáTK mesterszakos hallgatója nemzetközi tanulmányok szakon. A Fiatal Írók Szövetségének tagja. Szövegeit eddig az Apokrif, a Csillagszálló, az Irodalmi Szemle, a Népszava, a Pannon Tükör, a ROST és a SiópArt közölték.