Hírlevél feliratkozás

Keresés

Fotó: Máté Péter

Naplórészletek

Ők is hazudnak nekünk is, maguknak is. A lényegen semmit nem változtatnak, az igazán fontos dolgokat nem adják. Buborékokat fújnak csak. Tortából, nevetésből, ajándékból. Amióta erre rájöttem, utálom az összes jótékonyt. Jótakonynak hívom őket magamban.

Amikor tizenegy éve bekerültem ide gyerekotthonba, a könyvtár ablakának színes páváit láttam meg először. Előtte soha az életben nem láttam ilyen szép ablakokat. Sóbálvánnyá válva álltam a kastély kapujában, és nem tudtam róluk levenni a szemem. Arra gondoltam, hogy még csak öt éves vagyok, de máris milyen szerencsém van. Egy kastélyban fogok élni, ahol lilászöld aranypávák vannak az ablakokon.

A pszichomókus irodája a könyvtárban van. A pávák miatt tizenegy éve járok hozzá. Bennük gyönyörködöm, és magamban velük beszélgetek, amíg ő kérdezget. Ha nem lennének a pávák, semmi értelme nem lenne az egésznek, mert a nő teljesen hülye. Legutóbb például azt tanácsolta, hogy írjak naplót. Én… Aki utálok írni. Mindenki tudja, hogy nem is tudok. Összekeverem a betűket. Amikor elmondtam a jótékonyomnak, hogy mit kellene csinálnom, füzet helyett szerzett nekem egy diktafonos telefont, amivel fényképezni is lehet. Azt mondta, hogy rögzítsem képben és hangban az élményeimet, vagy bármit, amit gondolok. Megmutatta azt is, hogy tudom lezárni, hogy senki ne férjen hozzá a titkaimhoz. Ez tetszik. Pedig mostanában kevés olyat mond, ami tetszik. Sajnos sokat vitatkozunk, mert szerinte rossz társaságba keveredtem. Ez nem igaz, nagyon is jó ez a társaság. Sokat nevetünk, mindenből viccet csinálunk. A múltkor is megcigiztettünk egy békát, aztán meg Ádámot is megkínáltuk. Ádám még óvodás, kicsit köhögött, de aztán úgy fújta a füstöt, mint a gyárkémény. Nagyon vicces volt. Mint ahogy az is, hogy eldugtuk az új lány, Noémi fényképalbumát, amiben a családi fotóit őrizte. Noémi azért került be a gyerekotthonba, mert a Covidban meghalt az anyja, aki egyedül nevelte. Állítólag van rokonsága, de azok nem tudták, vagy nem akarták magukhoz venni. Noéminek a fényképalbum volt a legféltettebb kincse, mindig azt nézegette, mióta bekerült. Kíváncsiak voltunk, mit csinál, ha eldugjuk. Hát úgy szirénázott, mint egy mentőautó. Minden szekrényt kipakolt, futkosott fel-alá, és végül még a nevelőnek is szólt. De addigra Tomi már félig elégette az albumot. Noémi csak másnap találta meg a megégett képeket. Akkor foltokban bepirosodott az arca, kapkodta a levegőt és rángatózni kezdett. Nagy komédia volt, mindenki röhögött.

Sokszor legszívesebben befalcolnék, mióta a járvány miatt nem mehetünk ki a városba, és be sem jöhet hozzánk senki. Néha elszívok egy dzsangát, vagy ha nincs, akkor tépkedem a szemölködöm. Pedig olyan csúnya vagyok szemöldök nélkül, hogy Tomi azóta nem visz hátra. Mondjuk ezt nem bánom egy percig se. De azt igen, hogy már az ovisokat is viszi. Nem merek szólni. Itt nem panaszkodik senki, mert amit a többiektől utána kap, azt nem teszi ki az ablakba. A gyerekotthonban nem hagyjuk bosszú nélkül az árulást. Esténként, amikor egyedül vagyok az ágyban, nagyon félek, és mindig úgy fáj a szívem, hogy majd megszakad. Sokszor érzem, hogy a gyökeréig facsarodik. Az a szerencse, hogy néha jönnek az alapítványoktól jótékonyok és pár órára megvigasztalnak. Bennük bízom egy kicsit. Jót akarnak. A múltkor, hatalmas szülinapi tortát és ajándékokat hoztak Máténak a kapuhoz. Nagy ünnepséget rendeztek neki. Ők a kerítés túlfelén, mi benn a gyerekotthon udvarán énekeltünk. Maszkban. De azért mindenki boldog volt, végre történt valami, egy fél órára szétpattant ez a rohadt buborék, amiben élünk. Ildi néni viszont nem örült. Teljesen kiborult a szülinap végére. Hallottam, ahogy Nusi néninek azt sziszegi: „Az én gyerekem bezzeg nem kap ekkora tortát.” Amikor a jótékonyok elmentek, azonnal be is zavarta Mátét a szobájába. Azt mondta, Máté kétszer tiszteletlen volt a buli alatt. Gondolom, először azért, mert megszületett, másodszor pedig azért, mert többször is enni merészelt a saját tortájából. Ildi néni így nem tudott hazavinni belőle a lányának.

Annyira kiborultam a tortás balhé alatt, hogy összeszedtem minden bátorságom, és rámondtam ezeket a telefonra. Rámondtam azt is, mit művel Tomi, amikor hátraviszi a kicsiket, és azt is, hogy ezt itt mindenki tudja. A jótékonyomnak adtam oda a felvételt. Végig könnyes volt a szeme, ahogy hallgatta. Aztán ezt mondta:

– Nagyon bátor vagy! Köszönöm, hogy megosztottad velem. Megteszek minden tőlem telhetőt.

Ígéretnek vettem. Egész héten a sorompónál ültem és vártam a rendőrséget, hogy végre őrizzék már itt is a rendet. De nem jöttek. Nem jött senki, mert a jótékonyok is gyáva senkik, nem csináltak semmit. Pedig azt hittem, hogy ők bátrak. Mindig azt hangoztatták, nekik „a legnagyobb kincs a gyermek, mindennél többet ér, és mi vagyunk a legfontosabbak, számíthatunk rájuk”. De azért annyira nem vagyunk fontosak, hogy kirúgassák az Ildi néni-féléket, meg csináljanak valamit végre Tomiékkal.

Három hetet vártam, akkor rákérdeztem a jótékonynál, hogy mi van. Azt mondta, nem lehet bizonyítani, amit mondok, és ha ők balhét csinálnak, többé nem jöhetnek be hozzánk. Ők is hazudnak nekünk is, maguknak is. A lényegen semmit nem változtatnak, az igazán fontos dolgokat nem adják. Buborékokat fújnak csak. Tortából, nevetésből, ajándékból. Amióta erre rájöttem, utálom az összes jótékonyt. Jótakonynak hívom őket magamban.

Mostanában a szokásosnál is nagyobb itt a jövés-menés. Egy új csajt hoztak megint. Nevelőszülők nevelték eddig, de túl sokat volt otthon az online tanulás miatt, és a nevelőapja meg a nevelőanyja nem bírt vele ennyit együtt lenni. Hát visszadobták. Az új csaj mégis azzal flexelt egész nap, hogy ő legalább családban élt eddig. Fullosan néz ki, így aztán Tomi azonnal szárnyai alá vette. Adott neki rögtön egy dzsangát és elvitte hátra.

Annyira felhúztam magam, hogy fogtam pár követ és betörtem a gyerekotthon könyvtárának, pávákkal díszített ólomüveg ablakát. Ordítva énekeltem, hogy: Röpülj páva, röpülj, vármegye házára, a szegény raboknak, szabadulására.

A könyvtár ablakát nem fogják megjavítani. Fóliát tesznek rá, mert az egész épületet lebontják. Életveszélyesnek nyilvánították, mert süllyed. El kell innen mennünk. Másik otthonba költözünk.


Bajzáth Mária 1990 óta foglalkozik gyerekekkel, mesékkel és pedagógiával. Ami most a munkája, azt játéknak hívta gyerekkorában. Végtelenül szerencsésnek érzi magát, mert ha a lényegre néz, nem változott semmi: mesÉL. A Népmesekincstár Mesepedagógia módszert tanítja akkreditált pedagógusképzés keretében, előadásokat, képzéseket, mesefoglalkozásokat tart egyetemeken, konferenciákon. Népmeséket mesél felnőtteknek és gyerekeknek, szerte az országban és országhatáron kívül. Népmesegyűjteményei, tanulmányai, szakmai cikkei 2000 óta jelennek meg különböző kiadóknál, mese és pedagógia témában. 2014-ben kezdett saját történeteket írni, az íróasztala titkos fiókjának. A covid karanténbuborékja elég nagy csendet teremtett ahhoz, hogy meghallja, mit súg a szíve. Azt súgta: Gyáva vagy. Összeszedte minden bátorságát, és elküldte a Naplórészletek című írását a PesText pályázatára. Nemcsak saját maga, hanem a téma miatt is óriási öröm és megtiszteltetés neki, hogy a 11 legjobb közé került a szöveg.

A PesText világirodalmi fesztivál 2021-es, „Buborék” hívószóra kiírt irodalmi pályázatán, a zsűri döntése alapján a szakmai díjat André Ferenc Foszfor és verejték című alkotása nyerte. Ezt az írást, illetve a másik tíz döntős művet elsőként a SZIFONline-on olvashatjátok, és július 26-tól augusztus 20-ig szavazni is lehet arra, hogy melyik pályázó nyerje a közönségdíjat.