A dinamikus műhely ‒ Grádics műhelynapló III.

Részletek

Írta: Balogh Virág Katalin

A közös olvasások világossá teszik, mennyi mindent hozzá tud tenni egy-egy (vagy több) érzékeny, de kritikus olvasó, másrészt a problematikus részek megbeszélése arra edz, hogy ha írás közben nem is, az újraolvasás és a szerkesztés során nekünk is feltűnjenek majd a típushibák.

Harmadik műhelyfoglalkozásához érkezett a Grádics, amelynek közös témája ezúttal: dinamikus cselekményvezetés a regényben. Ez az ebéd utáni beszélgetés az, amelyen minden alkalommal mindannyian részt veszünk, a szövegekkel ugyanis – a gyorsabb haladás érdekében – két kiscsoportban foglalkozunk Mán-Várhegyi Réka, illetve Cserna-Szabó András vezetésével. Rendszerint délelőttönként, ám ezúttal kivételesen délután, a beszélgetést követően is. Azért kezdem a műhelynaplót a közös beszélgetés felidézésével, mert ami azelőtt és azután történik, arról csak korlátozott ismereteim lehetnek, hiszen a Réka-csoport tagja vagyok, így a másik csapatban megbeszélt szövegeket ugyan elolvasom, arról viszont fogalmam sincs (sajnos), mi történik velük később.

Tehát dinamikus cselekményvezetés a regényben. Pár hete mindenki megírta a számára érdekes témaötleteket, amelyekről szavaztunk, és ez nyert; kíváncsi vagyok, miről is lesz szó. A téma népszerűsége ellenére a beszélgetés elején úgy fest, nem csak nekem nem teljesen világos, mit értünk dinamikus cselekményvezetésen. Hogy ne legyen statikus, unalmas a próza, hogy megtörténjenek, ne csak „elmondódjanak” az események, és a szöveg folyamatosan fenntartsa (vagy újra és újra felkeltse) az olvasói érdeklődést – így pontosítjuk közösen a fogalmat. András erre felveti, hogy szerinte az, hogy valami „túl statikus”, nem mond semmit a szöveg minőségéről; az is eldöntendő kérdés, hogy a regénynek feltétlenül történetorientáltnak kell-e lennie. Például Krúdy sem jeleskedik a dinamikus cselekményvezetésben, és vannak más szövegek is, amelyeket nem a cselekményességük tesz érdekessé (a Moszkva–Petuski hangzik el példaként, amelyben tényleg nem történik sok minden, mégis az egyik leghátborzongatóbb könyv, amit valaha olvastam). A lényeg inkább az, hogy a szerző tisztában legyen a képességeivel, és azok tudatában írjon cselekményes vagy éppen nem cselekményes – de más miatt jó – prózát.

Miután megegyeztünk abban, hogy a cselekményvezetésnek nem kell feltétlenül dinamikusnak lennie, néhány konkrét ötlet hangzik el azzal kapcsolatban, hogyan lehet mégis az: például úgy, hogy sosem jut végső nyugvópontra a szöveg, mert egy-egy probléma megoldása előtt mindig újabbakat vezetünk be; ezek révén olyan narratív szálakat hozunk létre, amelyekkel összeköthetünk különböző részeket. Réka azt is felveti, hogy a cselekményszövés, a struktúraépítés során számoljunk az olvasói elvárásokkal, és döntsük el, meg akarunk-e felelni ezeknek, vagy sem. Termékeny út lehet, ha a makrostruktúráról tudatosan a jelenetekre helyezzük a fókuszt; ha jól értem, ez a kevésbé dinamikus, ám ugyancsak potenciálisan izgalmas lehetőség. Felmerül még az a – délelőtt, a Réka-csoportban már tárgyalt – probléma is, hogy miként oldható meg felesleges túlbeszélés nélkül az a triviális helyzet, amikor a szereplő előbb A-ban csinál valamit, majd pedig B-ben, amihez viszont el kell juttatni A-ból B-be. Ekkor tudatosul bennem először, hogy ez számomra is problémát szokott okozni. Réka szerint nagy szabadságot jelenthet írás közben, ha nem kötjük össze mindenáron A-t B-vel, hanem egyszerűen „odaugrunk”, és ha később hiányzik az átkötés, úgyis megoldjuk valahogy. (Ebbe a gondolatba kapaszkodom majd a naplóírásra készülve, amikor négy telejegyzetelt oldal százfelé tartó felvetéseit próbálom valahogy összekötni egymással.)

A közös beszélgetésben leginkább azt szeretem, hogy együtt van a csoport, és egy kicsit lehet csapongani, a szövegezésben pedig a koncentrált munkát és az egymásra figyelést. Annyira elmélyülünk Mécs Anna szövegében, hogy Gáspár-Singer Anna regényrészletét csak a közös beszélgetés után, délután vesszük elő. Bár nem emiatt került egy napra a két szöveg, feltűnő a két projekt közötti párhuzam: mindkettő tétje egy-egy „nagy narratíva” újraírása; Mécs Annánál ez 1956, míg Gáspár-Singer Annánál a magyar zsidó identitás. A túlélők mellett – vagy épp velük szemben – mindkét szövegben megjelenik a mai harmincas generáció nézőpontja, ami mindkét esetben női szemszög. Mivel a regénytémák erősen közösségi és részben közéleti beágyazottságúak, a szerzőkben a következő dilemmák merültek fel: hogyan lehet egy „nagy történetet” úgy újraírni (akár kritikusan, ironikusan megközelíteni), hogy a szöveg ne váljon – az eredeti célkitűzését aláásva – parodisztikussá? És ha nem akarunk szarkasztikusak lenni, hogyan ne legyünk érzelgősek?

Mécs Anna esetében ‒ aki édesapja, Mécs Imre börtönéveiről ír a készülő regényében ‒ tovább bonyolódik a helyzet azáltal, hogy magát a történelmet kell fikcionalizálnia. Anna a regény „Anna-nézőpontjának” megoldását keresi éppen; négy változatot készített, melyekhez egy-egy miniszinopszist és szövegrészletet hoz a műhelyre. Miközben közösen ötletelünk arról, hogyan lehet kiaknázni egy olyan statikus műfaj lehetőségeit, amilyen az interjú (és ekkor még nem is használjuk a dinamikus cselekményvezetés fogalmát, holott épp arról beszélgetünk), vagy hogyan lehet úgy távolságot teremteni a témától, hogy a szöveg mégse váljon túlrajzolttá (amiről majd Gáspár-Singer Anna szövege kapcsán is szó lesz), az a felvetés hangzik el Réka részéről, hogy a feltett kérdésre több jó megoldás van; érdemes mindegyik irányba elindulni, idővel úgyis kiviláglik, hogy ezek közül melyik a termékeny, sőt az is előfordulhat, hogy a különböző megközelítések egymást kiegészítve, együtt is helyet kaphatnak a műben, gazdagítva annak jelentésrétegeit.

Az adott szöveghez kapcsolódó központi kérdések megbeszélése után – bár a két dolgot nem lehet egymástól élesen elválasztani – következik a szöszölés. Csoportunk munkamódszere az, hogy a Réka által megjegyzetelt részletet együtt végignézzük, és megbeszéljük azokat a helyeket, amelyeket ő – vagy bárki más – valamiért problematikusnak talál. Stilisztikai problémák (pongyola kifejezések, nyelvi panelek használata), következetlenségek, az elbeszélői pozícióval vagy az időkezeléssel kapcsolatos hibák minden alkalommal előfordulnak. Ilyenkor szembesülünk azzal a félelmetes ténnyel, hogy a százszor átnézett szövegben is számos hiba marad. A közös olvasások világossá teszik, mennyi mindent hozzá tud tenni egy-egy (vagy több) érzékeny, de kritikus olvasó, másrészt a problematikus részek megbeszélése arra edz, hogy ha írás közben nem is, az újraolvasás és a szerkesztés során nekünk is feltűnjenek majd a típushibák.

Gáspár-Singer Anna szövegének megbeszélésekor felmerül, hogy jó-e a „halas sztori”, ami egy történet a történetben; végül arra jutunk, hogy igen, de túlságosan megakasztja a jelenet fő (birkapörköltes) szálát, ezért érdemes volna húzni belőle, hogy dinamikusabbá váljon a cselekmény – sokszor könnyebb így megoldást találni olyan kérdésekre, amelyeket egy elvont beszélgetés közben megfogalmazni sem könnyű.

Ezúttal is fáradtan, de élményekkel és ötletekkel telten, feldobódva készülök felállni az asztalomtól. Már azt sem bánom, hogy megint csak online tudtam bekapcsolódni a műhelymunkába, és így a nagycsoportos beszélgetésben sem igazán tudtam részt venni, és hogy lelkiismeret-furdalásból kifolyólag elvállaltam a naplóírást, amikor ott sem leszek igazából, hogy fogom ezt így megírni, de lám, mégis ott voltam, és valahogy megírtam; csak akkor hervad le az arcomról a mosoly, amikor a műhely végén elhangzik a kérdés, hogy ki jön kocsmába. Remélem, jó volt, és remélem, jövő hónapban én is ott leszek.

Balogh Virág Katalin 1981-ben született, hatéves kora óta ír. 2019-ben jelent meg első, Megint elkalandoztál című novelláskötete, amely e-könyv formátumban letölthető a honlapjáról.