Itt és Most – Grádics műhelynapló IV.

Részletek

Írta: Bán-Horváth Veronika

A többség úgy érez, ahogy én: a típushibák felismerése segít a további önálló munkában is, minőségi változásról számolnak be. Szinte túlzásnak érzem a visszajelzéseket, mintha fizetett hirdetést látnék. Ha esik is szó dilemmákról, nehézségekről, a közös munka hasznosságát senki nem vitatja.

Gyerekkoromban egyszer világgá mentem. A kiserdőben volt a világ. Mentem, mendegéltem, és megállapítottam, hogy ez a vándorlás bizony magányos dolog. Kicsit félelmetes is. Mennyivel jobb lenne, ha időnként meg lehetne mutatni valakinek a csigaházat, madártollat, ebihalakat a pocsolyában.

Hasonlóan vagyok az írással is. Szeretek egyedül bóklászni, de aztán vágyom rá, hogy a kincseimet és kacatjaimat más is megvizsgálja, elmondja, ő milyennek látja. Az is érdekel, mások mit találnak útközben, kinek mire irányul a figyelme, honnan, milyen nézőpontokból látja és láttatja azt, ami számára fontos.

A Grádicsot azoknak ajánlom, akiknek vannak kérdéseik, szeretnek másokkal együtt gondolkodni, és szívesen kísérleteznek velünk egy hosszabb távon is fenntartható szellemi műhely, alkotóközösség létrehozásában.

Ezeket a mondatokat akkor írtam, amikor a Grádics-programunk elindult. Most a folyamat felénél járunk, és a közös beszélgetések mellett időnk nagyobbik részét két kiscsoportban dolgozva töltöttük, de mielőtt kettéoszlana a csapat, megosztjuk egymással, ki hol tart a kéziratában, és hogyan hatottak rá az eddigi műhelyek.

A kamera működik, hang van, csakhogy elkevertem valahova a cetlit, amire felírtam a FISZ-es Zoom-account jelszavát. Mindjárt tíz óra, írok a csoportchatbe, de nincs időm megvárni a választ, úgyhogy a társulati regisztrációt használva indítom el az online találkozót. Mi az az Itt és Most? – kérdezi Mán-Várhegyi Réka. Az impró társulat, aminek tagja vagyok. Röviden válaszolok, úgy gondolom, nem illik ide a hosszabb kifejtés, aztán délelőtt és délután is rájövök, hogy dehogynem, van itt átfedés, például a nyitottság az ismeretlenre. Vass Norbi Bodor Ádámot idézi, aki azt mondta egyszer egy interjúban, akkor nyugodt, ha nem tudja pontosan, mi fog történni a készülő prózája lapjain, és most ő is így van ezzel. Az összemixelt, sokforrású világ megépült, meglátjuk, milyen karakterek akarnak még belépni oda. Mucha Dorka csatlakozik: számára annyira felszabadító a csoportmunka, hogy kidobta az eddigi kéziratát, és a mostani alkalomra egy új elbeszélői hangon megírt szöveget hozott.

Megint ott tartunk, hogy ha tudjuk, ki beszél, akkor nagy baj nem lehet. Ki(k), hol, mit, mikor? – ezeket a nagyon alapvetőnek tűnő kérdéséket amúgy az improvizációs színházban is vizsgáljuk, akár haladó a csoport, akár kezdő. Az írásban is bele lehet bonyolódni anélkül, hogy észrevennénk. Akarom mondani, de mikor mondom? Milyen idősíkokat hozok be a cselekménybe? Lőrincz Zsolt ki is mondja, hogy neki azt kellett eldöntenie az elbeszélője kapcsán, ki az, aki itt és most, fizikailag jelen van. A test a szövegben, írom le magamnak, újra. A Véneki Alkotótáborban, Tompa Andra prózaműhelyén ugyanezt írtam le.

Összeérnek bennem a különböző közegek, helyek, mondatok. Vadul jegyzetelek. Az, ami a fejemben van, meg a most elhangzó reflexiók egyaránt bekerülnek a kockás füzetbe. Ahogy Mán-Várhegyi Réka is megjegyzi, az a kérdés ezen a ponton, hogy a regényekből, novelláskötetekből kiragadott részletek elemzése kapaszkodót nyújt-e a megírandó mű egészére nézve? Azt eddig is tudtam, én hányadán állok a kérdéssel, de abban nem voltam biztos, hogy ez a három találkozás a társaimnak mennyit adott. A többség úgy érez, ahogy én: a típushibák felismerése segít a további önálló munkában is, minőségi változásról számolnak be. Szinte túlzásnak érzem a visszajelzéseket, mintha fizetett hirdetést látnék. Ha esik is szó dilemmákról, nehézségekről, a közös munka hasznosságát senki nem vitatja. Cserna-Szabó András úgy fejezi be beszámolóját a haladásról, amit csoportjában megfigyelt, hogy ENNEK TÉNYLEG VAN ÉRTELME, ezt nagybetűkkel írom a noteszembe, mielőtt létrehoznám a breakout roomokat, ahova nehezen akaródzik átmenni, mert mindig van még egy megjegyzés, egy gyors kérdés, igény a közös interakcióra.

Úgy alakult, hogy Mán-Várhegyi Réka kiscsoportjában csak nők vesznek részt, mára Mécs Anna és én küldünk szöveget. Velem kezdünk, mert korábban már mutatott részletet hoztam, Annáé pedig friss anyag, több figyelmet igényel.

Nehezen beszélek a kéziratról, egy hónapja nem nyúltam hozzá. Az előző év végére kimerültem, nem éreztem magamban erőt, lelkesedést, hogy bármit létrehozzak. Viszont az első körben kapott visszajelzések hatására még november elején átírtam a kisregényem felét, irtva a mélyebb rétegeket elfedő nyelvi fordulatokat, és kibontva a mikrotörténeteket, amiktől egyszerre tűnt túl soknak és túl kevésnek egy-egy bekezdés. Nem volt hiábavaló a munka, ez derül ki a mai műhelyen. Az újabb tanácsok főleg a ritmusra, az arányokra vonatkoznak, illetve a folytatás is érdekli a csoporttagokat.

A levelezésben felmerült egy téma, a szentenciaszerű kijelentések és szerző személye kapcsán, amit magunk közt csak úgy emlegetünk, miért nem lehetünk Nádas Péterek. Úgy döntünk, ezt majd délután fejtjük ki, ebéd előtt inkább ránézünk még Mécs Anna szövegére.

Anna több kísérlet után döntött a narrátori pozícióról, egy új szövegrészletet hozott mára. Mielőtt belekezdenénk a szorosolvasásba, a lányokkal hosszan beszélünk a koncepcióról, a személyesség, önéletrajziság dilemmáiról. Ahogy Annát faggatjuk édesapjáról, az jut eszembe, hogy akár ez a beszélgetés is lehetne a regényének egyik jelenete.

Délután párhuzamosan jegyzetelek Wordben és kézzel, aztán egy ponton elengedem, és csak firkálok. Az alakuló szövegekkel kapcsolatban úgysem fogok részeteket megosztani, úgyhogy csak néhány mondatot írok, amik nemcsak az aktuális részlethez kapcsolódnak, hanem valamiért fontosak nekem.

• A nyelvi fordulat gyakran elfed valamit.
• A tárgyak a személyes és társadalmi környezet ábrázolásban, és a karakterépítésben is hasznosak.
• Fontos tudnunk, mi történik a testtel/testekkel a szövegben. Sok pontatlanságtól, lehetetlen elképzeléstől megkímélhetjük magunkat, ha a testi reakciókat, fizikai történéseket kipróbáljuk. (Éljen az improvizációs színház! J)
• A betegségről nehéz írni, a fogadtatásban nagy a tabusítás vagy címkézés veszélye. (terápiás írás)
• Ami egyikünknek magától értetődő természetességgel adott, másoknak, kívülről nézve izgalmas, jelentésteli szimbólum.
• Az íráshoz alázat és önbizalom is kell.
• Le az imposztorszindrómával!

Addig elemezzük Anna regényrészletét, hogy nem tudjuk már meg, miért nem lehetünk Nádas Péterek. Majd legközelebb. Amúgy is legyen csak mindenki önmaga, mindenki más már foglalt. Tyű, úgy tűnik, fáradok, leszív az online tér. Pedig mi csak üldögélünk itt, Mán-Várhegyi Réka meg közben megmenti a világot. Délután hordozóval a hátán jelenik meg a képernyőn, úgy, ahogy a bicikliről leszállt. A dzsekit sem veszi le, mert a kislánya a hátán végre megnyugodott és elaludt. Réka szabódik, bocs, hogy nem tudtam máshogy megoldani, mondja, miközben az előre megjegyzésekkel ellátott kéziratokban egyesével megbeszélünk minden kommentet, félkézzel kigyomlálja a szövegeink vadhajtásait, és az alapos munka mellett a hozzászólásoknak is teret ad.

Elképesztően vagány, ahogy a csoportot vezeti. Örülök, hogy nem döntöttük el helyette a felkérések kiküldésekor, hogy kisbabával biztos nem fogja bevállalni a műhelyvezetést. Mind szakmai, mind emberi szempontból nagy veszteség lett volna.

Nem tudom, Bandi csoportjában mi történik éppen; reggel Dorka azt mondta, felszabadító, meg hogy bármit lehet, Lőrincz Zsolt mind minőségi, mind mennyiségi ugrást emlegetett. Én meg hiába voltam hálás, valahogy reggel még nem találtam a szavakat. Most meg attól tartok, már nem találom őket. Az utolsó, ami a kockás lapra kerül: GIRLPOWER!


Bán-Horváth Veronika 1990-ben született Győrben. 2009 óta publikál irodalmi folyóiratokban, többek között közt a Parnasszus, Tiszatáj, Látó, Hévíz, Bárka, Pannonhalmi Szemle, Műhely, Kortárs, Prae, Eső, Forrás, Új Forrás, Pannon Tükör, Napút, Sikoly, Várad, Helikon, Magyar Napló, Irodalmi Jelen, Műút online, Spanyolnátha, FÉLOnline, SZIFONline, Ambroozia és ÚjNautilus folyóiratok közölték verseit. Minden átjárható című kötetét a Fiatal Írók Szövetsége adta ki 2017-ben. A könyvről több mint egy tucat kritika jelent meg online és print folyóiratokban, jelenleg a harmadik kiadást a kiadótól lehet megrendelni. 2019-ben Móricz-ösztöndíjasként második verseskötetén dolgozott.