Katie Kitamura (f. Dragon-Túry Melinda): Próbajáték

Részletek

Írta: Katie Kitamura

Változatlanul mosolygott, már az elején felfigyeltem természetes vonzerejére, jó kisugárzására. De most láttam, hogy túl szabadon bánik vele. Nem úgy tűnt, mintha tisztában volna személyisége intenzitásával vagy azzal, hogy a világot, amelyben mozog, emberek lakják. Különösen ebben az értelemben volt még nagyon fiatal.

Nem tűnt valószínű választásnak az a hatalmas létesítmény az üzleti negyedben, ezért még kint ellenőriztem a címet és az étterem nevét, hátha tévedtem. De akkor megpillantottam őt az ablakon át az étkező hátsó részében, az egyik asztalnál. Az üveg és a tükröződés rétegein át néztem rá, a saját arcom keretében. Valami lassan, bágyadtan megtekeredett a gyomromban, és úgy döntöttem, jobb, ha most távozom, ha nem megyek oda hozzá.

Aztán kinyílt a bejárati ajtó, és egy férfi lépett ki rajta, aki leszegett fejjel tartotta nekem az ajtót, és ennek az apró, udvarias gesztusnak – ennek az invitálásnak vagy felszólításnak – köszönhetően végül beléptem. Az előcsarnok a kabátjukat épp magukhoz vevő vendégektől, befelé és kifelé özönlő emberektől nyüzsgött, és egy pillanatra hagytam, hogy mozgásuk magával sodorjon. Amikor a tömeg szétoszlott, ismét elláttam az étterem végébe, ahol ő ideges testhelyzetben, az asztal fölé görnyedve tanulmányozta az étlapot. A konyha és a mosdók bejáratának közelében ült, így állandó volt körülötte a forgalom. Két üzletember nekiment az asztalának, mire ő türelmetlenül hátradőlt, láttam, ahogy mély levegőt vesz, mintha megpróbálná összeszedni vagy rendezni a gondolatait.

A főpincér megkérdezte, van-e foglalásom. Mondtam neki, hogy találkozóm van valakivel, és az étterem hátsó részében ülő férfira mutattam. Xavier. Eszembe jutott, hogy alighanem ő ültette Xaviert ahhoz a barátságtalan asztalhoz, és ahogy odamutattam, a pincér arcán pillanatnyi meglepődés suhant át. Az arcomról hirtelen a kabátomra és az ékszereimre nézett. Az életkorommal volt problémája elsősorban. Az hozta zavarba. Erőltetett mosollyal kérte, hogy kövessem. Nem voltam köteles engedelmeskedni, mondhattam volna, hogy tévedés, valami közbejött, megfordulhattam és kisurranhattam volna. De ekkor már úgy tűnt, késő ehhez, és miután az ajtóban álló férfi utasítására léptem be, most a puszta udvariasság követelményének eleget téve követtem a pincért az asztalok rengetegén át, melyek egytől egyig foglaltak voltak, és ismét azon töprengtem, vajon Xavier miért ilyen zsúfolt helyet választott ebben a forgalmas időben, hiszen találkozhattunk volna máshol is, délután, reggel, este, egy kávéra vagy nyugodt italra. A lárma rám nehezedett, bezúdult a fejembe, gondolataim szinte belevesztek a zajba.

Ahogy közeledtünk, Xavier felnézett. Letette az étlapot, és ahogy felállt, megint feltűnt, milyen szokatlanul magas. Egy pillanatra megriadtam – hogy tőle vagy a helyzettől, nem igazán tudtam, csak azt éreztem, mintha hirtelen mélyebb lenne körülöttem a víz. Elmosolyodott, és azt mondta, nem volt benne biztos, hogy eljövök, már majdnem feladta a reményt, mire megpillantott.

Körbenéztem a pincért keresve, de ő addigra eltűnt. Az asztal szemközti oldalán foglaltunk helyet, én a falnak háttal. Xavierre nézve lassan letekertem a sálat a nyakamból. Változatlanul mosolygott, már az elején felfigyeltem természetes vonzerejére, jó kisugárzására. De most láttam, hogy túl szabadon bánik vele. Nem úgy tűnt, mintha tisztában volna személyisége intenzitásával vagy azzal, hogy a világot, amelyben mozog, emberek lakják. Különösen ebben az értelemben volt még nagyon fiatal.

Letettem a sálamat, és bocsánatot kértem tőle, hozzátéve, hogy általában pontos vagyok. Megrázta a fejét, a kelleténél valamivel hevesebben, és azt válaszolta, nem kell bocsánatot kérnem, egyszerűen csak azért támadtak ilyesféle gondolatai, mert izgatott volt, mert félt, hogy meggondoltam magam, normális körülmények között egy ötperces késést észre sem venni, ő is gyakran késik.

Kínos csend támadt, melyet egyszerre törtünk meg – én megkérdeztem, hogyan sikerültek az órái, ő pedig elnézésemet kérte azért, ahogyan a legutóbbi találkozásunkkor viselkedett. Tudom, milyennek tűnhettem, mondta. Biztos arra gondoltál, hogy megőrültem-e, hogy vajon aggódnod kellene-e miattam. Szavai maguk alá gyűrték a kérdésemet, gyorsan távolodtunk a hétköznapi beszélgetés partjaitól. Pörgött – nem hittem, hogy hímsovinizmusból, hanem inkább túlzott lelkesedésből vagy idegességből, úgy magyarázott, mint akinek nincs vesztegetni való ideje.

Rápillantottam az étlapra, azt mondtam, rendelnünk kéne, enni akartam, és egy italt, amilyen gyorsan csak lehet. Kisvártatva lehajtotta a fejét, hogy újra átnézze az étlapot. Megkérdeztem, tudja-e már, mit szeretne, mire azt válaszolta, ő nem különösebben éhes. Nincs étvágyam, ezt mondta. Amikor a pincér odalépett hozzánk, mégis kért egy hamburgert sült krumplival – mint egy gyerek. Akaratlanul is elmosolyodtam. Rendeltem magamnak ételt, majd megkértem a pincért, hozzon nekem egy vodka-tonikot is, dél elmúlt addigra, s nem láttam okát, hogy ne kezdjek el inni.

Amint elment a pincér, Xavierre néztem, és újra megkérdeztem tőle, hogyan sikerültek az órái. Elhatároztam, hogy semlegesebb alapokra helyezem a dolgokat, de ezzel mintha ellene fordultam volna, láttam, hogy sértésnek veszi a szenvtelenségemet. Csendben ült, majd mogorván azt válaszolta, jól mentek. Jól, ennyit mondott, semmi többet. Azért is tovább kérdezősködtem, kik a tanárai, egyiket-másikat talán ismerem, de ő megrázta a fejét, és azt válaszolta, ebben a félévben többnyire technikai órákat vett fel, nem valószínű, hogy ismerem az oktatóit.

De mégis, erősködtem. Érdekel, hogy mit tanul, mondtam. Hogy milyen munkát szeretne vállalni. Hogy kit csodál.

Muratát csodálom, mondta ravasz kis hallgatás után. Szeretem a munkáit.

Óvatosan bólintottam.

Persze, őt ismerte.

Nem igazán. Csak egyszer dolgoztam vele, akkor is rövid ideig. Nem sokkal később meghalt. És más nyelven beszéltünk. Fonetikusan mondtam a szövegemet, tolmácsok segítségével dolgoztunk. Elég korlátozott volt az interakció.

Milyen ember volt?

Zseniális, mondtam lassan. Tisztában voltam vele, hogy Xavier feszülten figyel, olyan mohósággal, amely már túl közel van a felszínhez. Már nagyon beteg volt. Hamar elfáradt, csak az akaraterején múlt, hogy be tudta befejezni a produkciót. Egyikünk sem tudta, hogy rákos.

A Parts of Speech mestermű.

Igen.

Nemrég újra megnéztem. Milyen fiatal volt.

Így van. És most nézzen rám.

Incselkedő tónust véltem felfedezni a hangomban, talán mert nem szívesen beszéltem Muratáról, és szerettem volna valami másra irányítani Xavier figyelmét. Bár a flörtölés szokása az évek alatt meggyengült bennem, időnként újra erőre kapott. Hiba volt a részemről. Xavier előrehajolt, mintha megérezte volna a lehetőséget. Erre én hátradőltem. Mint minden nő, valamikor én is szakértője voltam az udvariasság és az elvárások közötti egyensúly megteremtésének. Az elvárásról tudtam, hogy adósság, amelyet valamikor úgyis meg kell fizetni, így vagy úgy.

Akkor Xavier halkan megszólalt: szeretném, ha tudná, hogy elfogadom, amit mondott. Úgy tűnt, a kezem után nyúl, de csak az asztalhoz nyomta a kezét, és aztán túl sokáig maradt így, ebben a furcsa pózban, mely egyszerre volt taszító és védekező. Szinte semmit nem tudtam a velem szemben ülő emberről, és ahogy felidéztem, milyen hevesen beszélt hozzám aznap a színházban, éreztem, hogy felforrósodik a bőröm, undor és izgatottság kavargott bennem. Hozzászoktam már a félelmetesen erős akaratú emberekhez, gyakran találkoztam olyanokkal, akik abból éltek, hogy ráerőltetik a valóságukat a világra. De most mintha visszahúzódott volna önmagába, legyűrve és bizonytalanul, ezért felmerült bennem, talán ő nem is ilyen ember, talán nem is igazán tudja, mit akar tőlem.

A pincér megérkezett az ételekkel, és amíg felettünk lebegett, Xavier vonakodva lecsúsztatta kezét az asztalról az ölébe. A pincér hozzálátott, hogy letegye elénk a tányérokat, miközben a tekintete alattomosan vándorolt rólam a fiatalemberre, majd vissza. Felkaptam a fejemet, mire elkapta a tekintetét. Xavier nekiállt enni. Ahogy figyeltem a szája mozgását, ahogy rágott s hullámzott a torka, éreztem, hogy valami váratlanul vibrálni kezd köztünk, egyfajta kötelék alakul kettőnk között. Noha idegen volt számomra, és sok szempontból kifürkészhetetlen, ismertem az általa megalkotott fantázia részleteit, a kastélyt, amelyet a fejében épített. Megosztotta velem saját építményét, és ez a kitárulkozás az intimitás egy formája volt.

A pincér megköszörülte a torkát, és érdeklődött, hozhat-e még valamit, van-e bármire szükségünk. Miközben ő a köreteket és a feltéteket igazgatta, Xavier megette a hamburger egyharmadát. Nyelt egyet, és hosszan kortyolt a vízből. A pincér arca a maga elővigyázatos semlegességével maszkra hasonlított. Ahogy meredtem rá, hirtelen eszembe jutott egy sok évvel ezelőtti emlék, amikor még húszéves sem voltam, és egy ehhez hasonló étteremben ültem, csak éppen Párizsban. Apámmal találkoztam, aki elvitt ebédelni, és mivel akkoriban még csak egy csenevész színészhallgató voltam, illetve a velem szemben érzett aggodalmában egy egész sornyi ételt kikért. Miután rendeltünk, azt mondta, van valami különleges, amit szeretne átadni, valami, amit anyámmal együtt pillantottak meg egy római boltban.

Levegő után kapkodtam örömömben, mikor kinyitottam a dobozt. Smaragd nyaklánc volt benne, gyönyörű, extravagáns, és miután a nyakamba tette, átöleltem apámat. Egészen addig a pillanatig nem is vettem észre, mennyire hiányzott a szüleim mindennapi társasága. A reakcióm bizonyos szempontból talán elcsépelt vagy színpadias volt – a levegő után kapkodás például –, de az érzés, amit ki akartam fejezni vele, őszinte, és az a nyaklánc mind a mai napig megvan, s valahányszor felveszem, a szüleim jutnak eszembe. De valami másra is gondolok most, az apámmal a párizsi étteremben lejátszódott jelenetnek egy másik változatára vagy értelmezésére, mely bár nem fertőzte meg az emlékemet az ebédről – az egyik utolsó ebédről, mielőtt apám meghalt –, számomra a lánykorom végleges lezárását jelentette, illetve annak a hosszú szakasznak a kezdetét, amelyben nőnek tudtam magam, és amelynek immár a vége közeleg.

Már nekiláttunk az ebédnek abban a párizsi étteremben, ahol a ropogós kötényű pincér tányért tányér után hozott, mert apám túl sok mindent rendelt. A pincér a borospoharainkat is újratöltögette, és észrevettem, hogy apám megint sokat iszik, méghozzá a nap közepén. A pincér épp neki töltött, amikor enyhén felém fordult, és kéjesen rám kacsintott. Megriadtam, mire apám megkérdezte, van-e valami gond. A pincérre pillantottam, de olyan szenvtelen volt az arca, hogy eltűnődtem, vajon képzelődtem-e. Nem, válaszoltam, nincs semmi baj.

A pincérről alkotott benyomásom azonban megváltozott, és az ebéd hátralévő részében egyre nyomasztóbbnak éreztem a figyelmét, ahogy egy-egy tányért letéve vagy a morzsákat leseperve túl közel jött hozzám, a viselkedése teli volt célzásokkal, melyeket apám látszólag észre sem vett, én pedig észrevettem ugyan, de nem értettem őket teljesen. Önmagában a flörtölése kevéssé volt felháborító, alig volt idősebb nálam, és nem mondhatnám, hogy immunis voltam a férfiak figyelmére. De csak akkor értettem meg a pincér célozgatásának pontos természetét, mikor apám kifizette a meglehetősen magas végösszeget, és felálltunk, hogy távozzunk.

Néhány méterre jártunk az asztaltól, amikor eszembe jutott az üres ékszerdoboz, amelyet az asztalon hagytam, és visszafordultam. Ahogy érte nyúltam, megjelent a pincér, és egy papírcetlit nyomott a kezembe, amelyet zavaromban rögtön elejtettem – de csak azután, hogy láttam, egy telefonszám van rajta, és csak azután, hogy a pincér forró és nyirkos leheletével a fülembe súgta: hívj, ha végeztél. És akkor rájöttem, hogy a pincér tökéletesen félreértette az apámat és ahogyan aznap kedveskedett nekem. Akkor éreztem először szánalmat az apám iránt, amiért összetéveszthetőnek bizonyult egy nevetséges és mohó öregemberrel, akinek fizetnie kell a társaságért, akinek az igényei természetes módon nem lennének kielégítve.

És most úgy éreztem, ugyanezt az ítéletet fedezem fel a pincér szemében, ahogy előbb rám, majd a velem szemben ülő gyönyörű fiatalemberre néz. Fordult a kocka, ezúttal én voltam szánalom vagy egyenesen gúny tárgya – elvégre nő vagyok, és a nők felett mindig keményebben ítélkeznek. Kurtán megkérdeztem a pincért, hozna-e nekem még egy italt, mire bólintott, és elvitte az üres poharamat. Ahogy távozott, tekintetem találkozott egy néhány asztallal arrébb ülő férfi tekintetével. Egy pillanatra egymásra meredtünk. Aztán kinyújtotta a kezét, és megsimogatta a mellette ülő nő karját – kimért és nyugtató gesztus. Jól sejtettem, minek hiszi a középkorú pár, ami kettőnk között zajlik, és végighullámzott rajtam először az ingerültség, majd az együttérzés Xavierrel, mert eszembe jutott, milyen volt fiatalnak lenni, amikor mindig egy idősebb személy vágyainak beteljesüléséhez viszonyítva néznek az emberre.

Katie Kitamura (1979) japán származású amerikai író, újságíró és művészeti kritikus, cikkeit közölte többek között a The Guardian, a The New York Times és a Wired. Próbajáték című regényét 2025-ben Booker-díjra és a Nemzeti Könyvkritikusok Körének díjára, 2026-ban Carol Shields-díjra és Pulitzer-díjra jelölték. A New York-i Egyetemen kreatív írást oktat. 2027-től a Bukhman Nemzetközi Booker-díj zsűrijének elnöke lesz.