Gabriela Adameșteanu (f. Szonda Szabolcs): Tökéletlen megoldások

Részletek

Írta: Gabriela Adameșteanu

Értsd jól, nem akarlak felbosszantani, de csupán te és a lányod nem nevezhetitek családnak magatokat!

„… megtanácskoztátok családon belül? De milyen családról beszélsz?! Te és a lányod? Ti ketten, ennyi? Csak ketten nem vagytok család! Értsd jól, nem akarlak felbosszantani, de csupán te és a lányod nem nevezhetitek családnak magatokat!”

Nem áll szándékában kínos helyzetbe hozni a nőt, akinek vádló, megaláztatást tükröző tekintete viszont éppen ezt jelzi.

A férfi szakmai figyelme arra összpontosul, hogy a szavakat helyes jelentésükkel használja, és gondosan mérlegelje mindazt, amit kimond. Eszerint a család, a kifejezés valódi értelmében, olyan, mint amilyen neki van: feleség és két gyermek. Lehet három vagy akár tíz gyermek is, lehet csupán egy is, de a családhoz két szülő kell, ezzel mindenki egyetért!

A diplomáciai munka megtanította, hogy folyamatosan felülvizsgálja szavai hatását, ezért most is gyorsan végigsiklik pillantása a többiek arcán. A legsietősebbek már felálltak az asztal mellől, és számokat, címeket pötyögnek be telefonjukba, mások éppen körbefordulva elköszönnek, az a két nő az asztal végéről pedig, mindkettő csődbe ment magánélettel, egyik vénlány, a másik elvált, rosszallóan ingatja a fejét feléje: ez nem a nyilvánosság előtt kibeszélhető dolog! A többiek ki tudja, miket mondogatnak összevissza, de meg van győződve, hogy egyikük szándéka sem tiszta! Amióta részletezte nekik a pályafutását a kiküldetésekkel, városokkal, országokkal, ahol megfordult, érzi, hogy nem szívlelik. „Honnan került ki ez is ekkora diplomatának? Annak idején, ha sikerült egy jobbacska jegyet kapnia, az már ünnep volt neki!” Meg van győződve, hogy ilyesmiket gondoltak róla, miközben a szavait hallgatták. „Na és nektek mire voltak jók a felfújt jegyeitek?! És a magánórák, amiket a szülők lenyomattak veletek?! Az élet más, mint az iskolai magolás!”, tenné pontra őket, ha vita robbanna ki erről.

Ez azonban nem fog megtörténni, úgyhogy csak végigtekint rajtuk szúrósnak szánt nézéssel, amelyet azok csupán kedvetlennek érzékelnek.

***

És a nő? Ő csak néhány óra múlva fogja úgy érezni, hogy megbántották, miközben a konyhában kajtat valami után, amit sebtében meg lehet főzni. Másnapra szabadot adott a bejárónőnek, elég az, hogy elrontotta a vasárnapját csak azért, hogy ő eljusson a fodrászhoz, és kicsípve menjen a találkozóra volt osztálytársaival. De mi jött rá, hogy éjszakába nyúlóan maradt ott, és az utolsók között távozott, így teljesen felborította nemcsak a bejárónő, hanem a lánya programját is?! „Tedd le a telefont, és feküdj le, feküdj már le végre!”, kiáltja majd annak. „Menj aludni!” Az örökös esti beszélgetés.

Most azonban hirtelen csak ideges lesz attól, hogy a vér a halántékán dobol, és belevörösödik ebbe. Elégedetlen a válasszal is, amit saját szájából hall. Túlságosan tétova.

„… Hogyhogy nem vagyunk család?! Miért ne volnánk? Egyszülős család, nem hallottál ilyenről?! Mi tényleg megosztjuk a háztartási teendőket, hogy melyikünk mit végez el otthon, ki porszívózik, ki teríti meg az asztalt, ki megy a szupermarketbe, természetesen kisebb bevásárlásokért. Persze, gyermekek kizsákmányolása! Komolyan, miket beszélsz? Elmondunk egymásnak mindent, vagyis, na, majdnem mindent, amit el lehet mondani egy gyermeknek, egy kamasznak, mert most már a kamaszkor elkezdődik tizenegy-tizenkét évesen, vagy ezzel sem értesz egyet esetleg?”

***

Miközben saját szavait hallgatja, egyre zaklatottabb: miért védekezik? Az ebéd kezdetén jobban feltalálta magát, amikor mindenki felsorolta, mit csinált a diplomázás óta eltelt tíz évben: állások, gyermekek, projektek, akadtak ebben meglepetések is, mint amilyen a diplomata, de ami őt illeti, beteljesítette az elvárásokat, karrierje van nőként! A lánya élete is ugyanígy fog alakulni, már most jól szerepelt valamelyik tantárgyversenyen… Ő maga túllépett a váláson; apró kosz, hanyagul elrejtette a perzsaszőnyeg alá, volt kollégái bólogattak, néhányuk egyenesen bámulattal, nahát, micsoda állást fogott meg ez a nő! És nem is néz ki rosszul, hát mondd meg, nem jobban-e, mint régen?!

Csak ő, a diplomata, aki sietett helyet foglalni mellette, hajolt közelebb, odasúgva: „… ha már nem tudják megjavítani a házasságukat, egyesek, kérem szépen, letesznek róla, mit lehet mondani erre? Megtörténik… De te miért nem házasodtál újra?”

Jól megtalálta a pillanatot, hogy odaszúrjon neki! Kései visszavágás, mert annak idején rá se nézett a férfira. De az is lehet, hogy nem ez volt – talán csak ennyi az esze. Számára a házasság olyan, mint egy autó, amelyet minduntalan szervízbe visz az ember, de több pénzt nem áldozna egy új járműre, mert drágul minden! Ha elromlik a házasság, és a javítás egyre többe kerül, erőfeszítést tesz, és vesz egy újat, amelyik biztosabban állja a helyét! És semmi esetre sem marad gyalogos, ahogyan ő.

„Nem tettem meg, mert nagyon jól érzem magam így!”, dacol a férfi hitetlenkedő nézésével.

***

Mert csak most érzem, hogy van családom! Ezt kellett volna odavágnia. Mi egyéb a család, mint az a hely, ahol menedékre találsz, amikor átfagyottan és éhesen megérkezel? A fészek, ahol megszabadulsz a külvilág zajától és zaklatottságától? Ahová élelmet hozol a fiókának, ahol megtanítod repülni?

És csak most van nyugalom nála otthon, a családjában. Csak most van neki is egy szobája, ahol bekapcsolja a számítógépét, és addig dolgozik, amíg bír. Már senki sem vágja hozzá a hátitáskáját és a telefonját, amikor azt kérdezi: „honnan jössz ebben az órában?” Többé senki nem üvölti le a fejét, hogy „mit érdekel téged, honnan jövök?”, aztán tart tántorogva a mosdó felé. Senki nem ugrik rá, hogy ordítva rázza a vállától fogva, „ne mondj még egyszer ilyent, érted-e, soha többé ne mondj!” Nem kényszeríti már senki a küszöbön kívülre, és nem üvölti neki a zárt ajtón keresztül, hogy „menj vissza oda, ahonnan jöttél!” És senki nem fenyegeti többé, hogy „elveszem mindened, a lakást, a gyermeket is, földönfutó leszel!”, miközben ő, esdeklő szemmel: „nyugodj meg, halkabban, a gyermek…! a gyermek!”

Végre nyugodt az élete. Szabályokat szögezett le a leckevégzéshez, az iskolába járáshoz, a játszáshoz, a bulizáshoz, és úgy osztják meg egymás között a munkateret és a háztartási teendőket, ahogyan azt egy családban szokás.

Kezdte volna elölről egy más, bonyolult családi összetételben? Újabb térelosztás, újabb szabályok, újabb panaszok és szemrehányások, te gyermeked, én gyermekem, a gyermekek, akik nem akarnak a mi gyermekeink lenni. Talán megpróbálja következő alkalommal, ha több türelme és elegendő energiája lesz hozzá. Ha elpárolog az attól való félelme, hogy a dolgok ugyanabba a mederbe terelődnek, ahogyan a pszichoterapeutája mondta. Ha már nem lesz az a rögeszméje, hogy az új férje rá fog mozdulni a gyereklányára.

Mindezt azonban nem mondja el volt kollégájának, a diplomatának, és még sok egyebet sem. Megelégszik azzal, hogy kihívóan mosolyog rá, elégedett arckifejezéssel.

Csak nem fog pont neki mesélni a lánya pszichológusnőhöz tett látogatásairól, és arról, ahogyan ő igyekszik, sajnos, már eléggé megkésve, erősíteni az önbizalmát. És egyúttal csökkenteni a gyötrelmét amiatt, hogy nem olyan, mint a többi gyermek körülötte, akik arról faggatják: miért nem jön érted is apukád a suliba?

Nem mond el neki semmit mindabból, ami a fejében zsong, és amikor egy volt osztálytársnője odalép hozzá, hogy elkérje a telefonszámát, ő – folyamatosan beszélgetve – elveszi a kézitáskáját, gépiesen elköszön a diplomatától, és áttelepedik az asztal túlsó végére.

***

Így aztán a férfinak sem nyílik lehetősége, hogy elmondja neki, amit fejben előkészített, ha a nő rábólintana, hogy hazavigye diplomáciai rendszámú autójával. Arra az esetre gondolva, hogy találnak egy későbbi időpontot, amikor együtt vacsoráznak egy luxusvendéglőben, ahová egy olyan nő, mint ő, valószínűleg csak ilyen ünnepi összejövetelek alkalmával teszi be a lábát, mint ez a mostani. Szárba szökkenhetne köztük egy olyan barátság, amely nem kötelezi semmire egyiküket sem – neki volt már része ilyesmiben olyan helyes és egyedülálló nőkkel, mint amilyen ő.

Idővel talán oda is eljutnának, hogy a férfi beszéljen neki apró gondjairól, amelyek léteznek annak dacára, hogy tökéletes családja van, olyan, amilyenre mindig is vágyott. Viszont amiatt, hogy éveket tölt el kiküldetésben, csak a szünidőkben tud a gyermekekkel lenni, pontosabban tudott, mert most már nem éri el őket, vagy ha mégis, azok durcásan, telefonjukba mélyedve húzódnak el. S bár mindent megadott nekik, amire szükségük volt, továbbra is tartózkodóan viszonyulnak hozzá, a nagyszülők pedig, de még a felesége is, aki olykor eljár hozzájuk, mindegyre azzal fenyegetik őket: „na majd meglátjátok, hogy jártok, amikor apa hazaérkezik a kiküldetésből!” És nem is a büntetés, hanem az, hogy néha-néha beüt valami baj, mint például nemrég egy bulin, a nagyobbik gyermek osztálytársának a születésnapján, amikor túl sokat ittak, drogok is kerültek, és két lányt elvitt a mentő. Az övének a nevét sikerült töröltetnie az ügy listájáról, de a probléma fennáll, és az ő gondja, kinek mondhatná el?

Lehet, hogy ő sem tudta, hogyan közeledjen hozzájuk, minden idejét az állásának szentelte, amelyet olyan nehezen szerzett meg, minden kapcsolatot önerőből teremtve meg. Örökbe fogadott gyermek volt, akik magukhoz vették, megtettek mindent, amit tehettek, de ő mindvégig azt gondolta, hogy egy rendes családban könnyebben és jobban élt volna. Másképp.

Gabriela Adameșteanu (1942, Aknavásár): prózaíró, esszéista, publicista, pályája kezdetétől az egyik legismertebb és legnépszerűbb román szerző. Műfordítóként, szerkesztőként, irodalomszervezőként, aktív, nyitott közéleti személyiségként is meghatározó a tevékenysége. Magyarul eddig öt könyve olvasható: A találkozás (2007), Az elveszett délelőtt (2010), Futó viszony (2013), A Trevi-kút (2023), Távoli hangok (2024).

Szonda Szabolcs (1974, Sepsiszentgyörgy): műfordító, a szülővárosában működő Bod Péter Megyei Könyvtár igazgatója. Legutóbbi fordítása: Daniel Bănulescu – Minden idők legjobb regénye (Typotex. Budapest, 2025).