Han Kang (f. Kiss Marcell): A fehér könyv

Részletek

Írta: Han Kang

Ha a szívemhez dörzsölném ezeket a szavakat, csak úgy ömlenének belőle a mondatok, mint valami szomorú, furcsa vagy éppen sohasem hallott hang, amikor a vonó vashúrt ér. Megengedhetem magamnak, hogy fehér gézfátyol mögé bújva rejtőzzek a mondatok között?

Részletek

Tavasszal, amikor eldöntöttem, hogy fehér dolgokról fogok írni, először is egy listát állítottam össze.

Pólya

Babaruha

Só

Hó

Jég

Hold

Rizs

Hullám

Fehér magnólia

Fehér madár

Fehér nevetés

Fehér papír

Fehér kutya

Fehér haj

Halotti lepel

Minden egyes leírt szótól megremegett a szívem. Úgy éreztem, hogy valóban meg kell írnom ezt a könyvet, és az írás meg fog változtatni valamit. Annyira, hogy fehér balzsamot kell majd kennem az érintett területre, esetleg fehér gézzel kell majd lefednem.

De aztán néhány nappal később, mikor újra elolvastam a listát, elgondolkoztam. Vajon mi lenne az igazi értelme a mélyére nézni ezeknek a szavaknak?

Ha a szívemhez dörzsölném ezeket a szavakat, csak úgy ömlenének belőle a mondatok, mint valami szomorú, furcsa vagy éppen sohasem hallott hang, amikor a vonó vashúrt ér. Megengedhetem magamnak, hogy fehér gézfátyol mögé bújva rejtőzzek a mondatok között?

Nem volt könnyű válaszolnom a kérdésre, úgyhogy inkább nem fogtam bele a tervem megvalósításába. Augusztusban egy számomra addig ismeretlen ország fővárosába költöztem, hogy ott éljek egy darabig. Eltelt két hónap, kezdett lehűlni az idő, és miközben közeli, szörnyűséges ismerősöm, a migrén jóvoltából egy pohár vízzel bevettem a gyógyszert, jött a (nyugodt) felismerés. Lehetetlen elrejtőzni.

Olykor élesen érzem, ahogy telik az idő. Különösen, amikor rosszul vagyok. Tizenhárom éves koromban, egyik pillanatról a másikra tört rám, hasgörcsök kíséretében, a fejfájás, megállást parancsolva a mindennapjaimnak. Miközben abbahagytam mindent, és csak azzal foglalkoztam, hogy elviseljem a fájdalmat, a cseppenként múló idő megannyi borotvaéles gyöngyszemnek tűnt. Ha hozzájuk értem volna, kibuggyan a vérem. Tisztán éreztem, ahogy levegőt vettem és egy újabb pillanatig éltem. Ha visszakaptam is később az életem, az érzés ott maradt, visszafojtott lélegzettel várt engem.

Az idő éles peremén – egy egyre csak változó, átlátszó szirt peremén – tartunk előre. Aztán, annyi idővel a hátunk mögött, amennyit addig éltünk, jön a következő bizonytalan lépés, az akaratunknak pedig nincs ideje közbeavatkozni, tétovázás nélkül lépünk a levegőbe. Nem mintha különösebben bátrak lennénk, egyszerűen nincsen más választásunk. Ebben a pillanatban is érzem az örvénylő veszélyt. Vakmerően sétálok bele az időbe, amit még nem éltem át, a könyvbe, amit még nem írtam meg.

Fehér város

Láttam a városról egy 1945 tavaszán, amerikai katonai repülőről készített filmfelvételt. A filmet a város keleti részén épült emlékmúzeum emeletén található teremben vetítették. A felirat szerint az 1944 októberét követő hat hónap során a város 95 százalékát elpusztították. Hitler parancsba adta, hogy a várost, az egyetlen várost Európában, amely fellázadt a nácizmus ellen, és ahonnan 1944 szeptemberében kiűzték a német katonákat és amely így egy hónapig szabad lehetett, minden lehetséges módszert bevetve, példát statuálva pusztítsák el.

A filmfelvétel elején a várost, a magasból nézve legalábbis, mintha hó borította volna. Talán korom telepedett meg a hó- vagy jégrétegen, ezért tűnt piszkosnak. Ahogy a repülő leereszkedett, minden közelebb került. Nyoma sem volt hónak vagy kormos jégnek. Az összes épület összeomlott, csak romok meredeztek. A fehér kőhalmok tetején sötét égésnyomok éktelenkedtek, végestelen-végig, amíg csak ellátott a szem.

Busszal indultam haza, de leszálltam egy parknál, amelyről azt hallottam, hogy egy nagyon régi kastély áll benne. Miután sétáltam egy darabig a fákkal teli parkban, beleütköztem egy régi kórházépületbe. Az 1944-es légitámadásoknak áldozatul esett épületet az eredetihez hűen újjáépítették, és művészeti galéria lett belőle. Ahogy az egymással összefonódó ágú, buja fák között, a pacsirtákat idézően magas hangon éneklő madarakat hallgatva sétáltam, szöget ütött a fejembe, hogy minden, ami körbevett, egyszer már meghalt. A fák, a madarak, az ösvények és az utcák, a házak, a villamosok és az emberek mindannyian.

Ebben a városban semmi sem idősebb hetvenévesnél. Az óváros erődítményei, a káprázatos palota, a királyi család külvárosi tó mellett álló nyári palotája, mind replika. Fotók, képek és térképek alapján a legnagyobb odafigyeléssel újjáépített, új dolgok. Ha időnként megmaradt egy oszlop vagy egy fal alsó része, ráépítették a új oszlopot vagy falat. A régi alsó és az új felső rész közé pedig a pusztításnak emléket állító, jól látható vonalat húztak.

Ő is aznap, a parkban sétálva jutott először az eszembe.

Ő, aki ugyanolyan sorsra jutott, mint az a város. Aki egyszer meghalt vagy akit elpusztítottak. Aki a legnagyobb odafigyeléssel újjáépítette magát a tűzperzselte romokon. Aki éppen ezért új volt. Akinek az oszlopai vagy kőfalának alsó része megmaradt, és aki furcsa mintával kapcsolódott a régiekre épített új részeihez.

Han Kang 1970-ben született Dél-Koreában, a Jonsze Egyetemen tanult koreai irodalmat. Növényevő című regényét 2016-ban Nemzetközi Man Booker-díjjal tüntették ki, életművét 2024-ben irodalmi Nobel-díjjal ismerték el. A fehér könyv című kötete szeptemberben jelenik meg a Jelenkor Kiadó gondozásában, ezen a linken előrendelhető.