Voloncs Attila: A bűvölők (részlet)

Részletek

Írta: Voloncs Attila

Valahogy köze van ennek ahhoz, hogy sohasem tudott olyan vérmesen forradalmár lenni, mint a barátai, régi ismerősök közt mindig visszafogottan jelezte a különvéleményét, mintha baloldaliságával nem akarta volna bántani azokat, akik igazán hisznek valamilyen rendes ostobaságban, vagy meg tudnak részegülni a nemzet szótól és a dicső múlt felemlegetésétől.

Sohasem előre állítja be őket, csak akkor, ha kinyomta az előzőt. A másodikat húsz perccel későbbre. Az azt követőt tizenöt, majd tíz-, öt-, végül esetleg kétpercnyire. Az ébresztője és az ébredése előbb-utóbb találkoznak, utána szörnyű dolog következik, amit valóságként ismer. Az első fél óra a legnehezebb, arcot mos, néha eszébe jut a kávé, máskor elfelejti, beleolvas egy-két kötetbe. Mindig meglepi, hogy mennyire tisztán értelmez ilyenkor, úgy érzi, nincs olyan réteg, ami elkerülné a figyelmét, igazából nem is szed szét semmit, nem kell elemeznie, mintha nehézfejű középiskolás lenne, nem szavakat lát, logika az egész, érzi az összefüggéseket, ahogyan a sakknagymesterek a valószínű variációkat. Ha talál egy jó sort, lázba hozza a mutatvány, végképp felébred, és írásra készteti az irigység.

Ezúttal felbosszantotta magát egy gyenge próbálkozáson (kortárs politikai költészet akart lenni, pedig semmilyen vers nem tud hű képet adni Magyarországról – Magyarország hű képe a Bayer-show), úgyhogy inkább gyúrós macskákról nézett AI-generált videókat. A legjobbakat átküldte néhány barátjának, úgy hallotta, az algoritmus leginkább erre figyel újabban, és a kipattintott cicák közt biztonságban érezte magát. Állandóan attól tartott, hogy valami csúnya dologba görget bele, néha iszonyatos képek és videók bukkantak fel egészen váratlan platformokon, a Quora például, ahol valaha értelmes kérdésekre is válaszoltak, morális horrorfórummá változott. A világ szörnyűségein és igazságtalanságain folyton sajnálkozó emberekben egyébként is van valami szánalmas.

Mátyás nem ilyen szomorkodó szent, de azért ő is vár némi tapsot a jóságáért. Az ilyenek gyerekkorukban sem akartak mást hallani, mint hogy jók, következésképpen sohasem válhatnak igazán azzá. Annyira a reggelekhez tartozik az, hogy eszébe jut, mintha ezúttal nem is az ő házában lenne.

Egyiküket sem találta bent. Valami miatt még egyszer megszólalt az ébresztője, pedig emlékei szerint nem állított be újabbat. Kicsit babonás volt, ezért még egyszer arcot mosott, megkereste a cigijét, majd kiment a teraszra. Játszott egy kicsit Blankának, próbált úgy tenni, mintha álmos lenne és nyegle, majd leült mellé, hogy idegesítse kicsit.

Blanka tökéletes példa rá, hogy egy ember viselkedése rendszerint olyan bonyolult, hogy elég egyszerűen csak olyannak mutatkoznia, amilyen, mégis örökre elrejtőzhet. Hosszú percekig érezte a lélegzetén a feszültséget, de nem szólalt meg, bár jól láthatóan csak mímelte a munkát, majd hirtelen felállt, és hátulról megharapta.

– Hé – mondta Khája a vállát dörzsölve.

– Nem kérsz kávét?

– De, kérek.

– Néha minden ok nélkül arra gondolok, hogy egy távoli időzónában basznak minden sikátorban, férfit is, nőt is. Talán a hőség teszi. Bejössz velem?

– Mit is mondott Mátyás, hol szokott állni a kutya?

– A kandalló előtt, de sohasem a szőnyegen, mindig a klinkertéglán. Szerintem Tarnóczy Sára idejéből származik, de Mátyás szerint a vonásai alapján felvilágosodás utáni kutya. Valóban van benne egy kis Metternich, de sokkal komorabb, szerintem ő inkább önelégült arcú volt, ha épp nem csalták az ifjú Windisch-Grätzcel. Nekem önelégült fejem van?

– Dehogyis.

– Ez már megint megtelt, kinyitod a kukát?

– Milyen jó kávégépetek van, akciós volt? Azt a lenines bögrét kérem, amin guggol a méhész Lenin. Még Brúnótól loptad, nem? Egy bulin beleszart a fiúkonyha sütőjébe.

– Partikuláris eset volt.

Blanka tegnap is fürge viccekkel ütötte el a szót, ha valamilyen módon azokat az éveket emlegette. El az ifjúságról, a szabadságról, az életről. A szoknyáján geometrikus, romános minták, göndör, gesztenyebarna fürtjei kicsit mindig zsírosak, kökényszemei kíváncsiak és mentesek minden gonoszságtól, Blanka olyan, mint a szép idő. A szellemével is úgy bánik, mintha test volna, újabban mérsékelten díszíti, de energikus, és mindig számíthat rá.

Elkészült a kávé, visszatértek a verandára, Blanka lehajtotta a laptopot, és rámosolygott. Milyen szép mellei vannak, ő az anya a vidéki republikánusok életmódját ünneplő mémekről. Biztos sok gyereket terveznek. Érezte, hogy a lány nem fog megszólalni, órákig is jól érezné magát ebben a bandzsi mosolygásban.

ifjú Ráduj Péter

szëme mënyecskéje

románul Marinka

magyarul Margitka

– Ez járt a fejemben elalvás előtt. Emlékszel rá? Szerettem volna, ha ébredéskor rögtön eszembe jut.

Egyetem előtt futólag ismerték egymást versenyekről, fesztiválokról, néhány házibuliról. Éljenek bármelyik völgy bármelyik falujában, járjanak középiskolába bármelyik kisvárosba (Khája történetesen városban nőtt fel, de egy távolabbiban), az ilyen lányokban sok hasonlóságot talált. Mindkettőjüket arra biztatták otthon, hogy a család közelében tanuljanak tovább, ne vágyjanak olyan nagyra és messzire. Elmenni egyenlő a spirituális halállal, és különben is bolond, aki be akar lépni egy klubba, amely lenézi. Az utcákat, amiket mindenáron el akartak hagyni, annál jobban imádták, minél csúnyábbnak tűntek. A fákat, szökőkutakat, fagylaltozókat, sportpályákat és napernyős asztalokat, cserépkályhákat és sárgaréz kilincseket ideiglenesnek tekintették, ettől váltak igazán örök életűvé. Lebeszélni nem lehetett őket, a kíváncsiságuk világvárosokért kiáltott. De az otthon bemászott a bőrük alá, egy-két lázas hónap után iszonyatos sajgással jelentkezett, évről évre máshogyan fájt, és Blanka engedett neki.

Hova vetemedtél

hova vetemedtél

szivárvány havasról

szivárvány havasról

tűzre te vettettél

hamuvá vedlettél

mint jó Ráduj Péter

szëme mënyecskéje

románul Marinka

magyarul Margitka

– Jaj, istenem, a világ, ez jön, nem? Kinek szoros, kinek tág.

– Mátyás merre van?

– Bement süteményekért, mert nem volt időm délelőtt semmire. Majd ha elmentek, vacsorára főzhetünk valamit.

– Vannak barátaitok az oszmán gyerekeken kívül is?

– Müderisszek. És persze Mátyás sorra felvette a kapcsolatot néhány régi osztálytársával, meg a tanári karból is vannak páran. Néha lejönnek vitázni a csíki saint-simonisták, Mátyás próbálja fejleszteni őket. Ó, és van egy Bohunka nevű lelkész, ilyen lehetett Balázs Ferenc. Angliában járt egyetemre, mert korán beleszeretett Blake-be, aztán az óceán túlpartján prédikált, és hórázni tanította az atomizált népeket, Kentuckyban állami lábszárszépségversenyt nyert.

– Folytasd.

– Japánban is volt utána.

– Mit mondott, milyenek a japánok?

– Hát, nem tudom, furák. Hazafelé útba ejtett néhány feldúlt országot, Libanonban drúzoknál vendégeskedett. Végül egy nyáron át teknősökre vigyázott Anatóliában egy legendás anarchistával, a Magas fű írójával.

– És neked vannak barátaid?

– Nekem gyerekkoromban sem volt annyira sok. De Mátyás mindig érdekes embereket hoz a házhoz, mi nem mozdulunk ki gyakran. A szüleimhez járok sokat, és ott van a nagyajtai nagymamám…

A nagymamája előtt Khája is próbál tájszólással beszélni, mert olyankor könnyebben kap őszinte válaszokat, és nem érzi magát ijesztő pesti csirkének. De a kényszerű kettősséget viselni kell, nem feladni. Neki a két világ közti átjárás szokássá vált, pedig esküdni merne rá, hogy jobban szenvedett tőle, mint Blanka. De talán több hajlandóság volt benne kilépni önmagából, megismerni más utakat, magáévá tenni őket, változni, és közben megérteni. Valahogy köze van ennek ahhoz, hogy sohasem tudott olyan vérmesen forradalmár lenni, mint a barátai, régi ismerősök közt mindig visszafogottan jelezte a különvéleményét, mintha baloldaliságával nem akarta volna bántani azokat, akik igazán hisznek valamilyen rendes ostobaságban, vagy meg tudnak részegülni a nemzet szótól és a dicső múlt felemlegetésétől. De bosszantotta, ha Trianonról azon a szinten beszéltek, hogy fáj-e, nem fáj-e, mekkora gazság volt, szegény határon túli magyarok. Ha egy nép nem talál ki a történelméből, akkor vége.

Persze a csendes ellenállás útján is el lehet jutni oda, hogy az embert kitagadják a nemzetből. A dédszüleinek ez ismerős lehetett, de velük nem beszélhette meg, és csak a különösen borúlátó emberek gondolták, hogy ahogyan az a nemzedék kihal, a fasizmus sem lesz többé tabu. Khája már gimnazistakorában rendszeresen publikált verseket, a vérfarkasok táncáról tájékozatlanul, válogatás nélkül mindenféle helyen. És amint az irodalomban kis számmal, de nagy hatalommal éldegélő jóakarók úgy látták, hogy még nem áll ellenséges befolyás alatt, olyan hevesen kívánták támogatni, hogy még egyetemistakorában is kellemetlen telefonhívásokat bonyolított mindazokkal, akik szerettek volna egy kis pénzt adni neki, hogy verseket írogasson.

Martinovics Khája tökéletes választás, ha igazolni akarunk valamit, és tehetséggondozó buzgalmunkba némi kéjvágy is vegyül: okos, lenyűgözően beszél nyilvánosság előtt, a nevén is látszik, hogy zsidó, ráadásul erdélyi, és a feneke is rendben van. Szia kislány, vezetőképzés, elitképzés, íróképzés, íróképzőképzés nem érdekel? Köszöni, hogy rá gondoltak, de neki nincsenek vezetői ambíciói, ez a lehetőség valóban csábító, de ő már tagja egy másik szakkollégiumnak, persze érti, hogy ezek az ajtók nem lesznek mindig nyitva, sőt talán most zárulnak be örökre, de nem, nem szeretné megpályázni ezt az ösztöndíjat, megtisztelő a beválogatás, viszont ő most inkább nem jelenne meg ebben az antológiában, hogyan is fogalmazhatna, esztétikai szempontok vezérlik ebben a döntésben, igen.

Mégis viseltetett valamiféle megértéssel a hosszú időn át kinevetett, sok népdalt tudó bácsikák iránt, akik annyi nehéz év után végre állami díjakhoz jutottak, és azzal vigasztalták egymást, hogy Nádas Pétert az se olvassa végig, aki dicsőíti. Ámde szeretettel fordult a liberális papeszok felé is, akik halkan, hogy a süketülő másik közelebb hajoljon, arról sutyorogtak zokniszandáljukban, milyen riasztóan sok baloldali van manapság a fiatalok közt. Khája verseinek rendszeres olvasói a jobb irodalmi lapokban, igazán nagy nemzedék, csak a köztársaságot ne pöffeszkedték volna el.

Két vállérintés közt érdeklődtek tőle díjátadókon és írótáborokban mindkét fél küldöttei lényegében arról, hogy milyen típusú kapitalizmusban kíván kulturális munkás lenni. És eleinte mindig udvariasan kezdte körülírni, aztán egyre határozottabban folytatta, hogy természetesen azt tartja többre, aki többre tartja Lesznait Tormaynál, de a közelmúltból sem árt kikeveredni. Mi baloldaliak vagyunk. És keresztények. És munkakerülők. És további szinonimák.

Blanka is énekelt bécsi munkásindulót a kollégium lépcsőjén, de aligha vett bármit komolyan a vörös zászlós érzelemvilágból. A vallásosságában is volt valami sötét öröm, mintha nemcsak Istent, de a templomok halálszagát is imádná. Khája úgy tudta, hogy élni feltétlenül érdemes. Mégis mit lehetne várni egy olyan lénytől, aki képes volt kitalálni a poklot? Hogyan lehetséges az, hogy egy véges ember nagyobb szeretettel szeresse az embereket, mint a végtelen Isten? A fél családját kiirtották, de neki nem öröm az üdvözülés, ha Hitler nem üdvözül.

Voloncs Attila 1999-ben született Kézdivásárhelyen. A bűvölők című regénye 2026-ban jelenik meg a Magvető Kiadónál.