Szita György visszatér: Török Lajos interjúja Győri Péterrel
- Részletek
- Írta: Győri Péter és Török Lajos
A 96. Ünnepi Könyvhéten jelenik meg a Szépirodalmi Figyelő Alapítvány kiadásában Szita György nyolc kötetből álló bűnügyiregény-sorozatának első három darabja. A szerző neve a mai magyar krimiolvasók számára aligha ismerős. Azok viszont, akiknek a Kádár korszak népszerű irodalma valaha a látóterükbe került, talán emlékeznek arra, hogy Szitának az 1980-as évek végén két bűnügyi regénye is megjelent.
A szerző a Magvető Kiadó Albatrosz könyvek sorozatában publikálta a Magánnyomozás (1987) és a Segédmunkában (1988) című műveit. Csaknem negyven esztendővel e kötetek megjelenése után most a széria folytatódik, ugyanis a szerző nemrégiben a kiadó rendelkezésére bocsátotta annak még az 1980-as években készült, s mindeddig publikálatlan darabjait. A sorozat jelen kiadása nemcsak a magyar krimi mindeddig megíratlan történetében nyithat önálló fejezetet, de egy, a szerző kilétét évtizedek óta homályba borító titkot is leleplez. A „Szita György” írói álnéven alkotó Győri Péterrel készített interjút Török Lajos, a sorozat szerkesztője.
Török Lajos: A Kádár korszak honi bűnügyi irodalmának szerzői életrajzait kutatva nagyon zavart, hogy Szita Györgyről a két regény létezésén kívül egyetlen adatot sem találtam. Most már tudom, miért. Honnan ered ez az írói álnév?
Győri Péter: Amikor elhatároztam, hogy író leszek, úgy gondoltam, hogy kétféle könyvet fogok írni. Detektívregényeket és úgynevezett komoly irodalmat. Az előbbihez kellett egy név. Szita György az egyik apai dédapám neve volt. Valójában az egyik amerikai krimiírónak, Ed McBainnek a példája lebegett előttem, aki azt írta magáról, hogy azért választotta ezt az álnevet, mert úgy gondolta, a 87-es körzetről készült könyveit a megélhetésért írja, a komoly könyvét viszont, amivel a Nobel-díjat el fogja nyerni, a saját nevén jegyzi majd. Nekem természetesen nem lebegett Nobel-díj a szemem előtt, csupán az előbb említett kétfajta írói törekvés szétválasztása volt a célom.
TL: Saját nevén egyetlen regénye jelent meg, a Szörnyetegek és bolondok, 1994-ben. Ez egy négy évtizedet átfogó apa-fiú kapcsolat történetére fókuszáló családregény, amely hol realista igénnyel, hogy groteszk fénytörésben fest sajátos képet az 1949 és 1989, vagyis a kommunista hatalomátvétel és a rendszerváltás közti Magyarországról. Vagy ahogy az alcímben olvashatjuk: Történelmi kalandregény szocialista-irrealista stílusban arról a valószerűtlen korról, melyet annak idején RENCER-nek hívtunk. A mű akkoriban elnyerte az Írószövetség nívódíját is. A regény korabeli kritikai visszhangjait olvasva önt első kötetes szerzőként tartották számon. Miért titkolta, hogy Szita György és Győri Péter egy személy? Ez része volt az előbb említett írói tervnek?
GyP: Ez egy, mondhatni, skizofrén dolog volt. Mindvégig úgy gondoltam, hogy a személyemben van egy detektívregény-író és van egy komoly író. Amikor a Szörnyetegek és bolondok nem kapta meg a számomra fontos elismerést, őszintén szóval ez a kérdés már nem foglalkoztatott. Hozzájárult ehhez még az is, hogy a további hat bűnügyi regényem kiadására tett erőfeszítéseim is hiábavalónak bizonyultak. Egy-két helyen házaltam a kéziratokkal, teljesen fölöslegesen. Az úgynevezett nagyregényem pedig teljesen belehullott az ismeretlenségbe. Mindezek mellett egy további dolog is rettenetesen feldühített. Tudtam, hogy a nyugdíj szempontjából fontos lenne, hogy a Művészeti Alap tagja legyek. Érdeklődtem, hogy mik a feltételek. Az egyik az volt, hogy legalább két író ajánlása kell a tagfelvételi kérelemhez. Nekem semmilyen írói ismeretségem nem volt. Őszintén szólva az írók társaságától, a bennük uralkodó klikk-szellemtől kifejezetten idegenkedtem.
TL: A Szörnyetegek és bolondok korabeli fogadtatásában is tapasztalható efféle távolságtartás önnel szemben. Mintha a bírálatok egy irodalmilag légüres térben íródott regényről beszélnének. Nem igazán tudják a kritikusok irányokhoz, stílusokhoz, írásmódokhoz kötni, és ezért nagyon bizonytalanok a mű szépirodalmi jelentőségének megítélésében is. Ön szerint mi lehetett ennek az oka?
GyP: A könyvemmel valamelyest szakítani kívántam az akkoriban megszokottnak számító történetkezeléssel. Egy már korábban kialakult elképzelésemet szerettem volna megvalósítani. Úgy gondoltam, hogy lineáris történetet már nem lehet írni, mert az élet nem folyamatosság, hanem valójában egymás mellé vagy fölé rakott mozaikdarabkák sokasága.
TL: Ezért áll a regény 160 kisebb-nagyobb, egy-egy eseményre, jelenetre fókuszáló fejezetből?
GyP: Igen, igen… Szóval az élet, úgy éreztem, nem folyamatos, hanem szakaszokban múlik. És ezeknek a szakaszoknak igen sokszor semmi köze nincs egymáshoz.
TL: A regény kritikai visszhangjai közt találtam egy rövid írást 1994-ből. Szerzője Székely Sz. Magdolna. Ebben az írásban a szerző tulajdonképpen leleplezte önt, hiszen nemcsak felhívta a figyelmet két korábbi krimijére, de írása végén azt is megjegyezte, hogy „kiadásra kész vagy fel tucat további bűnügyi története”. Igaz, a Szita György nevet és a művek címét elhallgatta... Honnan tudhatott a bírálat szerzője minderről?
GyP: Kapcsolatunk Székely Magdival nagyon régről indult. Egy időben munkatársak voltunk a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtárban, ahol én 8 évig szakozóként dolgoztam. Ez nagyon érdekes munka volt, mert naponta 15-20 idegen nyelvű könyvet – angolt, olaszt, franciát – kaptam, és ezeket gyakorlatilag futva át kellett olvasnom, majd kódszámban kifejezett tartalmi kivonatot kellett róluk készítenem. Az olvasottságom jó része is onnan származik, hogy rengeteg olyan külföldi könyvet olvastam, amiről másnak fogalma se lehetett. Székely Magdi később a Magvető Kiadó szerkesztője lett, épp abban az időszakban, amikor a bűnügyi regényeim megjelentek. Az összes kéziratot átnézte, a harmadiknak, A francia barátnak, amely végül nem jelenhetett meg, már ő volt a szerkesztője.
TL: Az ön krimiírói munkássága nyolc regényből áll. A szériából viszont csak az első két rész jelent meg. Miért szakadt meg a sorozat kiadása?
GyP: A kiadást gyakorlatilag a rendszerváltás szakította meg, mert a Magvető Kiadó időlegesen tönkre ment, és az Albatrosz könyvek sorozat, amelyben a Magánnyomozás és a Segédmunkában megjelent, megszűnt. A francia barát már nyomdakész állapotban volt, s ha a rendszerváltás késik egy évet, akkor az is megjelenhetett volna.
TL: Akkor ezek szerint az ön számára a rendszerváltás nem jött jókor?
GyP: Én rettenetesen vártam. Nagyon kommunista-ellenes voltam én is és a családom is. Hogy ez akkoriban számunkra mivel járt, hosszadalmas lenne most boncolgatni. Csak annyit jegyeznék meg, hogy apámat a szocializmusban háromszor tették tönkre. Azért, mert vállalkozott. És börtönben is ült. Aztán elvették az ábrahámhegyi birtokunkat, a nyaralónkat is… Szóval nagyon vártam a rendszerváltást. De egyszer csak azt láttam, hogy az embereket két dolog érdekli a leírtak közül: a politikai leleplezések és a pornográfia. Ez meghatározta az akkori könyvpiacot is. Voltak szerzők, akik így is kétségbeesetten próbálkoztak, de szerintem senki nem tudott ezen normálisan átevickélni. A szocializmus korának problémái egyáltalán nem érdekelték az embereket.
TL: Utalt már arra, hogy próbálkozott más kiadóknál is…
GyP: Igen, magánkiadóknál próbálkoztam. Kettő-háromhoz elvittem a könyveimet, de visszakaptam mindegyiket. Aztán feladtam. Ehhez akkori súlyos magánéleti problémáim is hozzájárultak. Édesapám, Győri Lajos alakította meg az egyik első képzőművészeti alkotóközösséget. Amikor 1988-ban meghalt, épp az akkori Tanács körúton épült a Gulácsy Galéria, egy hatalmas palota, amely a negyven festőből, szobrászból álló alkotóközösségnek lett volna a bemutató terme. Apán 100 millió forintos kölcsönt vett fel erre az épületre, amely még félkész állapotban volt, amikor ő meghalt. Én voltam az aligazgató, és az ebből az üzletből való kiszállásom szellemileg, fizikailag úgy igénybe vett, hogy a legkisebb gondom is nagyobb volt annál, hogy a könyveimmel törődjek. Az írással még egyszer próbálkoztam, 1993-ban, amikor is kiírtam magamból ezt a nehéz időszakot. Ebből lett a Szörnyetegek és bolondok.
TL: A nyolc darabból álló bűnügyiregény-ciklusát 1980 és 1988 között írta. Egy évtized az ember életében eléggé hosszú és tartalmas periódus. Milyen emlékei vannak erről az időszakról?
GyP: Életem talán a legrettenetesebb évtizede volt. Nyolc évnyi könyvtári munka után 1981 legelején léptem ki a Szabó Ervin Könyvtárból, és elmentem gombatermesztőnek. Fizikai munkás lettem, mert az egyhelyben ülést a szervezetem nem bírtam. Egyszerűen mindenfajta bajom volt. Lumbágóm, ideggyulladásom, vastagbélhurutom… Amit csak el lehet képzelni. A doktornő, aki kivizsgált, megkérdezte tőlem, hogy van-e valami az életemben, amit nem szeretek. Kettő volt, de csak az egyiket említettem, a munkahelyemet. Az ülőmunkára panaszkodtam. Azt mondta, hogy azonnal hagyjam ott. Én pedig ott hagytam, és elmentem saját budafoki pincészetünkbe dolgozni, gombatermesztőnek. Ez napi 10-12 órás fizikai munka volt. Két hét alatt elmúlt minden bajom. Hát, ha valaki meg akarja tudni, hogy hogy nézett ki ez a munka, olvassa el a Segédmunkában című regényemet. Beszéltem már apámról, aki 100 milliós kölcsönből akarta felépíteni Közép-Európa legnagyobb képzőművészeti bemutatótermét. Miután kiderült, hogy halálos betegségben szenved, az egész család abban a félelemben élt, hogy ha ő itt hagy bennünket, ránk szakad a hatalmas adósság. A nagyobbik lányom hároméves volt, a kisebbik akkor született… Nem tudom, hogyan voltam képes ezeket a regényeket megírni. Talán terapeutikus jellege volt a munkának. Sikerült időlegesen kikapcsolnom magam az előbb említett helyzetekből.
TL: Hogyan terelődött az érdeklődése a bűnügyi irodalomra? Úgy tudom, ön gyermekkorától kezdve szenvedélyes krimiolvasó...
GyP: Hat- vagy hétéves lehettem, amikor szülővárosomban, Tapolcán, nagyszüleim nyomorúságos kis bérlakásában egy faládában felfedeztem egy halom két világháború között kiadott, rikító címlapú, félpengős és pengős regényt, melynek egyike megbabonázott. Rémült szemű sikoltó fiatal hölgy kapott kétségbeesetten a nyaka köré hurkolt kötélbe. A láthatatlan hóhér volt a címe. Ez Agatha Christie Ten Little Niggers című regénye volt, amelyet jóval később Tíz kicsi indián címmel magyarították. A könyvet titokban kellett olvasnom, mert a felnőttek szerint ez „nem neked való”. Ekkor határoztam el, hogy regényíró leszek. Aztán tizenhét éves koromban írtam egy Agatha Christie-imitációt. Akkor nagyon tetszett. Egy év múlva elővettem, és azon kaptam magam, hogy a szégyentől égnek a füleim, és apró darabokra téptem a kéziratot. A krimiket mindig is nagyon kedveltem. Ifjúkoromban tizenöt-húsz év alatt kb. 1500-2000 bűnügyi regényt olvastam olaszul, franciául és angolul. Ez utóbbi nyelvet csak azért tanultam, hogy kedvencemet, Raymond Chandlert eredetiben olvashassam, ugyanis akkoriban csak néhány jelent meg magyarul a műveiből. Simenon Maigret-regényeit is nagyon szerettem. Talán egy éve jutottam arra a következtetésre, hogy a három legjobb bűnügyi regény Chandlertől A kicsi nővér, Ross MacDonaldtól a The Chill, vagyis A borzongás [a regény 2012-ben jelent meg magyarul A másik férfi címmel – T. L.], és Simenontól a Maigret Vichyben, mármint a gyógyfürdőhelyen. Utána viszont megállapítottam, a világ legjobb bűnügyi regénye A Karamazov testvérek, mert az ember olvasás közben nem is gondol a krimiszálra, az csak a mű végén ugrik elő. Hogy is mondjam… Minden bűnügyi regényben van, ami a titkot, meg a megoldást elfedi. Én ezt úgy neveztem, hogy az elterelő apparátus. A Karamazov testvéreknél az elterelő apparátus a legnemesebb irodalmi anyagból van.
TL: Térjünk rá most az ön bűnügyi regényeire… Ez a nyolc kötet egyben terjedelmileg eléggé nagy, s egy évtized munkája van benne. Kezdettől fogva efféle nagyciklusban gondolkodott, vagy – ahogy mondani szokás – evés közben jött meg az étvágya?
GyP: Ez csak úgy jött. Semmilyen előzetes terv nem volt mögötte. És most már, ahogy beszélgetünk, az a gyanúm, hogy ez azért is jött, hogy arról a szörnyű évtizedről elterelje valami a figyelmemet.
TL: A két korábban megjelent detektívregénye véleményem szerint eléggé formabontónak számított a nyolcvanas évek honi bűnügyi irodalmában. Úgy is fogalmazhatnék, hogy szembefordult a műfaj korabeli, a szocializmus értékrendjéből táplálkozó képviselőivel. Nem hasonlítható össze – hogy csak néhány példát említsek – sem Mág Bertalan rendőrségi, sem Mattyasovszky Jenő kém-, sem pedig Kristóf Attila klasszikus krimit imitáló műveinek világával. A sorozat első kötetében a főszereplő, Tóth Dénes rendőr százados egy hivatásában és magánéletében megcsömörlött ember, aki saját szakállára kezd nyomozni egy már hivatalosan lezárt, eltűnt személlyel kapcsolatos ügyben. A második részben Tóth segédmunkás, aki válása után próbálja újrateremteni egzisztenciáját, s afféle alkalmi magándetektívként nyomoz egy lopási, majd gyilkossági ügyben. Mennyire volt tudatos az a törekvés önben, hogy a szocialista krimiklisékkel szembeforduljon? Egyáltalán kiket olvasott akkoriban a magyar bűnügyi irodalomból?
GyP: Szinte senkit. Azelőtt olvastam néhányat. Nem igazán a krimik motiváltak a megíráskor, hanem a tapasztalataim, a környezetem és annak problémái. A Segédmunkában világában, ahogy arról már volt szó, a gombatermesztéssel telt korszakom élményei tűnnek fel. Abban az időszakban, a nyolcvanas évek elején, a gombászatban dolgozott rengeteg, úgy hívtuk őket, „bérenc”. Ezek az emberek akkoriban, ha jól emlékszem, a napi 500, havonta pedig a 12-15 ezer forintot is megkeresték fizikai robottal. Abban az időben egy egyetemi tanár, professzor keresett 4-5 ezret. Az ismeretségi körömben a régi cimborák, barátok kedvenc mondása volt, hogy „Kitörölhetitek ti a seggeteket a diplomátokkal. Nézzetek meg, hogy én három-négyszer annyit keresek.” Szóval volt egy olyan csúnya proligőg, amit rettenetesen utáltam. Érdekes, hogy az első két regényben az összes mellékfigurát vissza tudom vezetni egy barátra, ismerősre… Persze, azt nem árulom el, hogy kire, mert nagy részük ma is él.
TL: És a regények főalakját, Tóth Dénest is valós személyről mintázta? Egyáltalán hogyan született meg Tóth figurája?
GyP: Amikor a figurát elképzeltem, az első, ami eszembe jutott róla, hogy alacsony, szögletes fejű ember. Mindig is idegenkedtem attól, hogy – különösen az amerikai típusú detektívregényekben – a főhősök mind délceg, filmsztár-szépségű daliák. Mert ha az ember megnézte azokat a rendőröket, akikkel találkozott az életben, azok nem voltak ilyenek. Úgyhogy fura módon, ő épp egy olyan alak, akinek nem volt semmilyen valós, konkrét személyhez való kötődése.
TL: Talán nem árulunk el nagy titkot, hogy a sorozat negyedik darabjától kezdődően Tóth már hivatalosan is magánnyomozó lesz. A Kádár kori krimi szakirodalmában többen is a műfaj fogyatékosságaként említik a magándetektív hiányát. Úgy tudom, ebben az időszakban hivatalosan nem is létezett a magánnyomozó intézménye. Miért választotta ezt a megoldást?
GyP: Azt hiszem, azért, mert azok az ötletek, amik a fejemben voltak, és elsősorban a Raymond Chandler-i örökség valahogy erre ösztönzött. Sose akartam utánozni őt, soha. A magánnyomozó valahol a magányos hős. És Tóth is az. A magánnyomozás intézményes jelleggel valamikor a rendszerváltás idején indult. Itt van például Szabó László. Ő volt, azt hiszem, az első magánnyomozó.
TL: Ha a regények megírásának kronológiáját nézzük, Tóth az 1983-84 körül keletkezett Babaházban lesz – hivatalos engedéllyel a birtokában – magánnyomozó. Ezek szerint ő jócskán megelőzte a korát…
GyP: Ezek szerint igen.
TL: A magánnyomozó figurájával tehát ön már a nyolcvanas évek elején kísérletet tett a bűnügyi irodalom egyik klasszikus műfajváltozatának meghonosítására, amelynek olyan nagy nemzetközi képviselői vannak, mint MacDonald, Chandler és Hammett. Ha jól emlékszem, talán a sorozat negyedik vagy ötödik kötetében az egyik mellékszereplő – némi iróniával – Philip Marlowe-hoz és Sam Spade-hez hasonlítja Tóth Dénest. Ez az utalás – és persze a magándetektív figurája – egyértelműen a hard-boiled krimi hagyománya felé tereli az ön regényeit. Mennyiben határozta meg ez a zsáner az ön krimiírói gyakorlatát?
GyP: Elsősorban a szerzők személyisége és műveik stílusa volt rám hatással. Hammettet nagyon szerettem. Ő volt az egyetlen igazi magándetektív, akinek valójában komoly rendőrségi tapasztalata volt. Pinkertonnál volt nyomozó, és egy hallatlanul tisztességes ember volt. Egyik megbízása egy Ausztráliába induló utasszállító hajóra szólt, ahol valami nagyértékű csomagot vagy pénzt meg kellett találnia. Megvették a jegyét, de egy órával a hajó indulása előtt megtalálta, amit keresett. Leszállt a hajóról, átadta a főnökeinek, és utána azonnal felmondott. Azért, mert dühös volt azért, hogy életében soha nem fog eljutni így Ausztráliába, és dühös volt magára, hogy ilyen becsületes hülye. Amíg nem ismerkedtem meg a kriminek ezzel az amerikai iskolájával, whodunitot olvastam. Egy idő után észrevettem ezeknek a rettenetes csinált dolgait… Hogy az emberek keresztrejtvényszerű módon viselkednek… Legjobban azt hiányoltam, hogy a szereplőik nem a való életből vett figurák. Agatha Christie-nek legalább van egyfajta bája, de a követőinek regényhősei szánalmas papírfigurák. Csinálmány az egész. Chandler életrajzában azt írja, hogy az adja az igazi feszültséget a könyveiben, hogy a klasszikus angol prózában megfogalmazott leírások után hirtelen elkezd két pasas beszélni durva amerikai szlengben. Ez a feszültséget rendkívül érdekesnek tartottam.
TL: Az ön regényeinek világából, konfliktusaiból, környezet- és jellemrajzaiból olvasóként úgy látom, hogy a hard-boiled az ön számára nem egy szolgaian követendő séma volt, hanem olyan műfaji anyag, amelyet addig alakított, amíg bele nem illeszkedett a késő Kádár-kor világába. Emiatt a Magánnyomozás és a Segédmunkában számomra a magyar krimitörténetben a hard-boiled meghonosításának kísérletét jelenti. Mennyire volt nehéz ezt az egyedi arculatot megtalálni, formálni egy olyan műfaji környezetben, amelynek modelljei teljesen idegenek voltak ettől a zsánertől?
GyP: Akkoriban azért nem írtak ilyen krimit, mert nem is lehetett. Azoknak az embertípusoknak a létét ugyanis, akik az én regényeimben megelevenednek, és a kemény krimire jellemző realizmus szükségletét a mi viszonyaink között kielégíthették, a szocializmus letagadta. Ezek az úgynevezett fekete- és szürkegazdaság figurái. Gyakorlatilag nem ismerték el, hogy ilyen emberek vannak.
TL: Tehát akkor a kemény krimi mint minta arra volt jó, hogy ezt az árnyékban lévő társadalmi réteget, konfliktusokat és embertípusokat felszínre hozza…
GyP: Igen, de azt most is meg kell jegyeznem, hogy a szereplők jelentős részét a környezetemben élőkből mintáztam.
TL: A Tóth Dénes személye köré épülő széria önmagában is impozáns és gazdag. Az utolsó rész, amely 1988-ban íródott, nem zárja le végérvényesen a főhős történetét. Megfordult a fejében azóta, hogy folytatja ezt a sorozatot? Ha esetleg a ciklus minden darabja megjelent volna a tervei szerint, továbbírta volna hősének történetét?
GyP: Ha így lett volna, akkor igen. De nem ez történt. Most a 78. életévemben vagyok, és nem vagyok képes már úgy szerkeszteni és tervezni, mint egykor. Ezért van az, hogy az utóbbi húsz évben inkább bűnügyi és horrornovellákat írogattam.
TL: Elgondolkodott azon, mihez kezdett volna Tóth Dénes a rendszerváltás után?
GyP: Hát rengeteg dolog lett volna. Gondoljunk csak arra, hogy a rendszerváltás utáni első tíz év valójában egy horrorsztori volt. Megjelentek a géppisztolyos gyilkosságok, a különböző eltűnések, satöbbi. Rengeteget lehetett volna írni arról az időszakról. Egyébként ha a rendszerváltás öt évvel később következett volna be, akkor nem nyolc, hanem legalább tizenöt Tóth Dénes-regényt írtam volna. De hogy a kérdésére konkrét választ adjak… Körülbelül félévvel ezelőtt jutott eszembe egy elbeszélés terve, amely azóta is foglalkoztat. A címe az lenne, hogy Harminc évvel később. A történet úgy kezdődne, hogy Tóth és egykor gyönyörű kedvese, akik már túl vannak a nyolcvanon, pesti otthonukban élik öregkorukat. Egy napon betör hozzájuk egy nagy darab férfi, s meg akarja ölni mindkettőjüket. Terve azonban nem sikerül, mert Halasi Imrének – ő Tóth egykori nyomozó kollégája, aki gyakran felbukkan a regényeimben – a fia megjelenik és megmenti őket. Kiderül azonban, hogy mind a fiú, mind pedig a gyilkos ugyanannak a bűnszervezetnek a szolgálatában áll. Egyelőre ennyi, amit mondhatok erről a tervemről…
TL: Szokott olvasni kortárs magyar krimiket? Mi a véleménye a műfaj mai képviselőiről?
GyP: Nem követem a mai magyar krimit. Számomra a műfaj amerikai és francia vonala volt mindig is a legizgalmasabb. De egyszer megkaptam Kondor Vilmos pár könyvét. Egészen jónak tartom a regényeit…
Szita György bűnügyiregény-sorozatának első három kötete már megrendelhető: Magánnyomozás, Segédmunkában és A francia barát. Kattintson a regénycímekre a rendeléshez!
