Csízió - Lukács Flóra: El a tengerhez

Részletek

Írta: Lukács Flóra

Szerzőink értik a csíziót!

Öt költőt kértünk arra, hogy értelmezzék a csízió kifejezést. Eredetileg olyan naptárat jelentett, amely nemcsak az év rendjét, hanem jövendöléseket, álomfejtéseket is tartalmazott. Egyfajta kézikönyv volt az időhöz – hiedelmekkel, figyelmeztetésekkel, tanácsokkal. De hogyan értelmezhető ma ez a szó, amely valaha a rendet jelentette? Miképpen szólal meg most, amikor már nem tudjuk biztosan, mihez is rendelhetnénk?

El a tengerhez

Az ötödik évszak kezdetén nincs többé struktúrája a várakozásnak,
nincsenek többé szekvenciák, nincsenek rítusok.
Kikelve homokod porából,
s fekete sarad ragadalmiból, el a tengerhez,
mely az emberekből titánokat edz,
ahol a hömpölygő csendben összefolyik az okker,
a mangánbarna, az ultramarin.

*

Ónedényekről, szószékkoronákról,
ütőfákról ismerted a kegyes pelikánt,
a falu totemállatát, evezőlábú révészt.
Követed a Sárga Házig, ahol fejszecsőrével
feltépi mellének jobb oldalát, sarus lábadra
csorgatja vérét mielőtt elrebben közeledből.

A bejárat előtt csónakroncson ül egy ószövetségi próféta,
rózsabogaras ember, sztarec vagy a feltámadt Lázár.
Só fakította, szél edzette acélszürke szeme,
akár a Bowie-penge. Ellenséget lát minden
előtte elhaladóban, aki meg akarja rögzíteni. 

Odabent már futnak a csörgős vonók,
a harlekinók, a szellemek játszanak
feltépett zsigereikkel húrozott hangszereken.
Fújják a kecskebőröket, verik a gyökérre,
csontra, vasra feszített dobokat,
akik mindenhol rejtve vannak.

Hátad a falnak veted, hallgatod a zátonyzúgást,
a nyers szél pattogását, kiszűrődő zajzenét,
a csigolyatüskék a vastag pászmákhoz ízesülnek.

 A pincérfiút nézed a mellvéden,
a keresztbe tett lábak óramutatók,
kisimítja arcából vad menád-haját,
végigszalad tekinteted az állcsont ívén,
a fülkagylót karimázó ezüstkarikákon,
a föl-lejáró gégefő porcán,
az alkaron kidagadó erek ösvényein,
körmök vadrózsáin, szabadon,
vérvörösen bontják szirmukat.

Párkatestét fekete ruha takarja,
nézed mindazt, amit magából látni enged,
lábaid váltogatod, akár a flamingók.
A gyűrt dobozból előkotort cigaretta ürügy,
alkalom a maradásra, féken tartod a remegést.

*

Elrúgod magad a faltól, mielőtt elindítanál
egy visszavonhatatlan mozdulatot.
Tenyered az ajtóüvegnek feszül,
megérzed a felkarcsont feje köré
fonódó ujjakat, nem nézel hátra.

Vállad hátakon, mellkasokon súrlódik,
préseled át magad az emberlabirintuson,
fojtott nyugalommal figyeled,
ahogy felzeng a kerubok éneke.
Hamvasszürke sávok,
borzasan göndör, szétmeredő,
sötét haj- és szakálltömeg, csupa kar,
csupakéz lények, madarabbak, mint a madarak.

Felkapaszkodsz a dobbőrszékre,
a boltívről lógó huzalokon
villanykörte csutkák világítanak,
keresetlen egyensúlyra lelsz,
most már szemben áll veled,
a pulton áthajolva fülébe súgsz.

Egy hétjegyű számot felkapar karodra,
siet a bélyegzéssel,
úgy ég bőrödbe, ahogy lovak tomporába
tüzes vassal sütött jel.

 *

A szűk csigalépcső tetején egy gyerek áll
az apszisban, ellenfényben,
nyers téglafalak közt,
lenéz, mintha egy alagsori szobába,
a nyirkosra izzadt fehér ing alatt
hullámzik a tetovált csónak,
minden lélegzetvétellel süllyed és emelkedik.

Egy férfi kitárja karjait, mintha a vizek fölött,
a semmiben lebegne, felfeszül tér-idő keresztjére,
aki kifogyott formáiból egy szerep kedvéért,
nem látszik rajta fizikai fájdalom jele,
nincs töviskorona, nincsenek szögek,
se felirat a felette lógó táblán,

ha ő mozdul, vele mozdulnak mind a létezők,
pulzál körötte az embergyűrű,
ahogy pusztítja izmait, a bőröv,
amire egyre újabb és újabb lyukakat ütettek
tfilinként, sodronykötélként kígyózik dereka körül,
imbolygás nélkül forog hosszú perceken át,
az eszméletvesztésig hergeli magát. 

Patakopogás a köveken, elsörényesedett fejek,
nyihogás, szabadulnának a hámból,
ami pofájukat, mellüket szorítja,
a hozzájuk legközelebb eső arcát csókolják
zablás szájukkal, ellovanó kentaurok,
csapzottságukban gyönyörűek,
tekintetük nem siklik soha a horizont fölé. 

* 

Hallgatod a tenyérnyi térben a vendégvokált,
ezüstművesek, szőnyegárusok,
kőfaragók zaját a csempefényben,
fekete kakasok kukorékolnak egymással szemközt,
bukott gólemek feleselnek, egy tömbből faragott bábok,
a zárlatos sötétben felszikráznak,
nézed gyűröttségük, roncsoltságuk,
a bőr pergamenjén a hieroglifákat,
vésetek ornamentikáját,
heggesztőpákával húzott íveket,
még mindig saját vonásaidat keresed,

a fiúk sovány seregét, a kölyköket,
akik felveszik a rendeléseket,
Izsákok futnak pulttól az asztalig
és vissza, akinek neve nem változik,
akik sose hagyják el a Kánaánt,
de a has puha bőrén érzik örökké a penge hűvösét.
Ki-ki a maga angyalát látja csupán, a másét soha.

*

És nézed, csak nézed, csak nézed őket,
akik odaszegezték magukat a sziklához,
tegnap és holnap nélkül,
fekete vállkendős asszonyokat a tűzhely mellett,
fáradságtól csillogó szemekkel begyújtják
a gázrózsákat, öntöttvas serpenyők perzselik
tenyerüket, minden egyes nap,
amíg csak élnek, hogy táplálják a szélnek lakóit,

az összeférhetetleneket, az egyre forróbb
égövek felé menekülőket, örök magányosokat,
akik elriadtak, és akiktől elriadtak,
talajvesztett, kába vándorokat,
akiknek nem szakad le szemükről az álom,
és akik reggel isznak és délben isznak
és este isznak és csak isznak csak,
és nem képesek felejteni,

akiket bűntudat korbácsol, legázol,
mélybe húz, az eleven létezőket,
akiket élettelen objektumokká alakítottak,
marokkövekké váltak tenyerekben,
visszazuhantak az anyagba,

akik minden alkalommal belebuktak terveikbe,
szabadulva szégyenkalodákból,
ismétlik újra meg újra a keletkezést,
kakukkfű-, zsálya-, oregánócsokrok illatoznak
mellzsebükben, a perzselő napon menetelnek,
hogy átéljék a színeket, eleitől fogva,
kibújjanak az idő szorító markából,
akik voltaképp már semmiben nem hisznek
csak a horizontban,

Lukács Flóra 1994-ben született, Miskolcon nőtt fel, jelenleg Budapesten él. A Pázmány Péter Katolikus Egyetem szabad bölcsészet szakán és az ELTE BTK irodalom- és kultúratudomány mesterszakon végzett. Első kötete a FISZ-nél jelent meg Egy sanghaji hotel teraszán címmel.